Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki
Kora reggel, amikor a szakács felhozta a teáját, ezt kérdezte tőle:
- Mondja, Tassy, de komolyan mondja meg nékem, tud-e maga fácánpecsenyét sütni?... Ne, ne szóljon közbe, igazi, úri, ropogós és zsíros fácánpecsenyére van szükségem. A fácán ugyan még nincs meg hozzá, de majd ebéd után kiszánkózunk ide az erdő szélére, hallom, hogy ott tanyáznak. A Pálfi is ott lőtte a nyulat?
- Ott, arrafelé valahol, legalább is ő úgy mondja.
- És van neki vadászpuskája?
- Nem tudom, hogy honnan hajkurászta, ismer az itt már mindenkit, valami grófi titkár, vagy intéző barátja, az adta néki kölcsön.
- Hát vállalja-e?
- Hogyne, hadnagy úr! Úgy megsütöm én, ha gróf eszi, az is megnyalja utána mind a tíz körmét.
A front mögött akkor meg volt engedve a vadászat. De ha nem is engedték volna meg, a somogyi és baranyai időskés népfölkelőkből őszre kelve kibújt a vadorzó, ahogy ők azt már otthon megszokták. Volt itt erretájt, valami vasúti vonal mentén, egy népfölkelő század, az volt a kirótt dolga, hogy a vasúti vonalat őrizze. De bizony az emberei közül többen elkalandoztak a réten, mezőkön, tisztáson és erdő mélyén, óvatosan bukdácsoltak régi Werndl-puskájukkal, - pedig ez, a súlyos, nehéz Werndllel vadászni, szigorúan meg volt tiltva - és le-lepuffantottak hol egy nyulat, hol egy őzet, hol egyéb őszi vadacskát, aztán nagy urak módjára éldegéltek nyársonsült vadpecsenyéjük ízletes fogyasztásában... Egyszer aztán rajtuk ütöttek, ellenőrző tiszt járta végig a vasúti vonalat, nem értette ezt a szenvedélyt s följelentette mind, aki lesen volt és vadászott... És ha estefelé egybe verődtek, nagy tüzet raktak, otthoni, régi vadászkalandokat, hátborzongató történeteket meséltek el egymásnak, mostanában sokat emlegették annak a híres, nevezetes Kund Béla földbirtokosnak a tragédiáját is, akit a somogyi vadorzók saját erdejében, Fajszon agyonlőttek... Régi híres történet volt ez, a hadnagy is tudott róla, a kilencvenes évek elején történt, talán azóta sem lőttek a vadorzók olyan nemes vadat, mint amilyen az a Kund Béla volt.
A hadnagy is el-eljárogatott néha napján, most is lázasan készült a délutáni kirándulásra. Csodaszép, tiszta, téli nap volt, kis meleg is sugárzott le onnan fölülről, s a havas rétek és mezők szikráztak a nap elömlő fényében.
Durva parasztszán állt meg a szokol-épület előtt. Két jobbfajta ló volt elébe fogva, Pálfi tizedes ugrott le róla, bekopogott a hadnagyhoz és jelentette, hogy indulhatnak.
- Hát az őrmester? - kérdezte a hadnagy.
- Az is készen van már.
Elhelyezkedtek a szánon. Pálfi hajtotta a lovakat. A hadnagy és Früh hátul ültek az ülésben. Mindkettőjüknek jó meleg bundájuk volt, mert ahogy a szán sebesen tovasiklott velük, a szabad tereken bizony szilaj szél csipkedte, vájta az arcukat, a nap fénye csak mint valami üres, kiszikkadt csók ért le hozzájuk a téli napon.
- Ezt gyakrabban is megtehetné a hadnagy úr - ajánlotta az őrmester. - Egészséges az ilyen szánút.
- Egészséges, egészséges - motyogta a hadnagy s a fácánokra gondolt. Vajon lesz-e szerencséje?
Az erdő szélén megálltak s leszálltak a szánról. Pálfi elől cserkészett, csapázott a töretlen hóban. Néhány perc múlva egy kövéres anyanyúl iramlott vagy száz lépésnyire előttük tova a hóbuckák és zúzmarás cserjék mentén. Pálfi ráfogta a puskát, durr... és leterítette.
- Nékem már van ebédem - dicsekedett Pálfi. Átadta a puskát a hadnagyának, ő maga a hómezőn át az elesett nyúl után loholt.
Jó sokáig botorkáltak a hidegben, a nap közben betakarózott egy nagy darab felhővel, valami kellemetlen szürkeség borult a tájra, akárcsak otthon, a hosszú tél rövid és vizenyős napjain, amint süppedő berkeken és gyér erdők mentén ácsorogtak vagy guggoltak a vadorzók, miközben a fázós hold csúfolkodva kandikált ki az égbolt hideg szürkeségéből.
Nyurga fenyő mellett mentek tova. Hirtelen sebes kerepelés és erős szárnycsattogás verte fel a csöndet. Fácán repült fel és nagy sustorgással hasította a metsző levegőt. Utána a másik. A hadnagy ráfogta a puskát az elsőre és lőtt. Nem talált. A másik keringve irányt változtatott, a hadnagy utána lőtt. A szárnyát szélesre kiterítette, mereven zuhant lejjebb, aztán mintha csak megijedt volna, friss erővel kerepelte magát fölfelé, de váratlanul megfordult maga körül a levegőben és meredeken lesiklott a hóra. Kis vércsöppek permeteztek ki belőle.
- Nagyszerű, - mondta Pálfi, - de biz isten kár a másikért.
- Gratulálok, - tisztelgett szolgálatkészen az őrmester. - Igazán mesterlövés volt.
A hadnagy felkapta a fácánt. Már nem élt, a havat lerázogatta róla, kezében megforgatta, majd feldobta a szánkóra.
- Megyünk beljebb? - kérdezte a tizedes.
A hadnagy gondolkodott.
- Elég volt a mulatságból! Menjünk csak vissza!
Mire visszaértek, Tassy már ott sürgött-forgott a konyhában. Átvette a fácánt és nekilátott a munkának.
- Mondom Tassy, bele se kapjon, ha azt hiszi, hogy...
De Tassy önérzetesen vágott közbe:
- Már megbocsásson hadnagy úr, ha én mondom, olyan porhanyó lesz ez, mint a vajas pogácsa, amit az édesanyám sütött otthon süldő legény koromban.
A hadnagy fölment a szobájába és lefeküdt a díványra. Egészen betelt azzal a gondolattal, hogy fácánpecsenyét küld Goldowna Emiliának. Estére finom, ízes fácánt eszik Goldowna Emilia. Talán bort is kéne küldeni, nem, nem, hátha megharagszik, talán ezért is megharagszik, hisz azt mondta, nem akar enni abból, amit ő eszik. Az almát megette. Miért ette szegény kis galíciai zsidólány olyan mohó étvággyal a zúzott, kissé rothadó almát?
A fácánpecsenyét, mintha lakodalomra küldték volna, köröskörül szépen fölékesítették, beletették egy nagy tálba, aztán Miska elindult vele.
- Odaviszed, - mondta a hadnagy, - ahol a múltkor este jártunk, emlékszel-e? Aztán össze ne cseréld a házakat, a Búg hídjától balra, az ötödik. Tudsz-e ötig számolni? Egy, kettő, három, négy, öt, mondtam, hogy az ötödik. Oda bemégy, és azt mondod, hogy én küldtem. Megértetted?
- Igenis, hadnagy úr. Ötödik a Búg hídjától.
- Lipiboki, - magyarázta a hadnagy.
- Lipiboki, - ismételte a szolga és elnevette magát... Hogy az isten tegye a többi közé, de furcsa neve van.
A kocsiúton Tassy várta. Cigányképű, sötétszemű ember volt, a homlokán az öröm és az izgatottság láza gyöngyözött. Megfenyegette Miskát, a mint elhaladt mellette:
- Te, aztán föl ne fald az úton, mert agyonverlek.
Még sokáig bámult Miska után, leste, nézte, hogy útközben nem kezdi-e ki az ízletes fácánt. De Miska azonmód érintetlen, becsületesen adta át az ajándékot Goldowna Emiliának.
Kicsiny, szegényes, tiszta szobában üldögéltek hármasban. Egy tíz évesnek látszó fiúcska óriási könyvben lapozgatott, egy őszülő, elnyűtt képű asszony holmi rossz rongyokat foltozgatott, Emilia pedig az ablaknál ült és bámult kifelé a befagyott és hóval letakart Búgra. Künn a ház előtt a két orosz fogoly fűrészelte és aprította a fát.
- Sok jó estét kívánok, - köszöntött be Miska. - Alázatosan jelentem, a hadnagy úr küldte ezt a kis harapnivalót.
Letette az asztalra a tálat, a fehér szalvétát kibogozta, s a sült fácán még azon frissiben, párolgón ott virított, mosolygott Emilia előtt.
- Mit akar ez? - morfondírozott az öreg asszony és hangja szigorú szárazsággal szakadt föl folyton sóhajtozó melléből.
Emilia mélyen elpirult. Az öreg asszony kézzel-lábbal magyarázta Miskának.
- De minek ez? Az isten mentsen meg ettől! Kérem, mondja csak meg annak az úrnak, hogy mi nem eszünk ilyesfélét, nem, soha, még ha éhen veszünk, akkor sem...
Ridegen, szemrehányóan támadt rá a lányára.
- Talán néked küldte valaki?
- Nékem? Nékem? Nem, nem...
Az asszony mutatta a katonának, hogy csak vigye vissza. Miska nem sokat értett az idegen emberek hadonászásából. De amikor észrevette, hogy a fácánt vissza akarják küldeni, ijedt arcot vágott és tiltakozón mondta:
- Dehogy is viszem. Nem azért hoztam, hogy visszavigyem... A hadnagy úr agyonvág engem, bizony isten, menten agyonvág, ha visszaviszem a fácánt.
- Fácán? - suttogta Emilia.
- A hadnagy úr személyesen lőtte, - dicsekedett Miska.
Az öregasszony még hápogott, hadart, tiltakozott, de Miska már nem hederített rá. Köszönt és indult kifelé. Amikor már elment, az öreg asszony fölkapta a fácánt és odaadta az orosz foglyoknak. Azok lakmároztak belőle boldogan, a nehéz munka után csak úgy csorgott a szájukból a zsíros lé... Nagyon ízlett nékik.
Emilia kis levélpapírost vett elő, és amíg az anyja a konyhában sürgött-forgott, hogy vézna vacsorájukat elkészítse, levelet írt a hadnagynak.
Tisztelt hadnagy úr - ezt írta - nem kellett volna, de azért köszönöm a fácánt és köszönöm a foglyokat. Az anyám nagyon megharagudott, de megmondtam néki, hogy ön adta a muszkákat és nagynehezen kiengesztelődött. Ezek itt holnap végeznek a favágással. Kérem küldjön ki értük egy embert, aki visszakíséri őket, mert én, igen, ne kívánja tőlem, holnap nem érek rá és ha ráérnék, talán akkor se mennék Abba a szobába én többet nem teszem be a lábamat. Ön azt mondja hogy megígértem, igen, megígértem, sok mindent ígér az ember, ezt is megígértem, de akkor még nem tudtam, hogy nem szabad megígérnem... Most jut eszembe, hogy holnap este mégis be kell mennem a városba kérem, talán várjon ott a szokol-épület előtt, hogy átadhassam a foglyokat, tehát, amint látja mégis beváltom az ígéretemet. Isten önnel hadnagy úr. Nagyon, nagyon köszönöm a fácánt ...Viszontlátásra önnél... Emilia.
Elküldte az öccsével a levelet. A hadnagy sokszor elolvasta, mondatonként szavalta és szavanként betűzgette. Nem értette, mégis értette, nagy melegség lobbant fel erős, férfias mellében, sokáig üldögélt egymagában, újra elolvasta a levelet, tehát mégis eljön, okvetlen eljön, - suttogta maga elé és azt a szót, hogy önnél és azt, hogy Emilia, többször egymásután megcsókolta...