Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki
Este az egyik ablaknál ácsorgott sokáig s a gyertyát nem gyújtotta meg. A sarokszobának két ablaka volt, most hirtelen arra gondolt, melyik ablakból láthatna jobban Lipiboki felé. Lassan megmozdult, idegesen topogott, aztán odaállt a másik ablakhoz, onnan bámult kifelé, a téli est szürke, gyorsan sűrűsödő árnyaiba. Ide egy fehér ház ideges vonalai húztak fel egy lomhán pislákoló petróleumlámpa vékony, beteg sugarán. Az ott valami kocsmaféle lehetett, most csak teát mértek benne a zord hidegben tovavonuló katonák számára. Beszélték, hogy ott egy este negyvenként pohár teát ivott ki egy őrmester, rumos teát... Szegény feje, hogy bírhatta, - gondolta magában a hadnagy...
Valami árny suhant mögéje, hirtelen megfordult, a szíve megdobbant, nem tudta volna megmondani magának miért, de ebben a pillanatban egész tisztán és határozottan arra gondolt, hogy Emilia visszajött... Emilia Goldowna... Arany, arany, milyen szép neve van... Eh, miért gondol rá? Elnevette magát, nevető arca tüzelt a galíciai, sötét, szokol-szobában. Szerette volna magát egy tükörben megnézni, karját meglódította, mintha a láthatatlan árnyat akarta volna odébb taszítani. A díványhoz lépett, magára terítette a bekecsét, kinyitotta az ajtót s a szűk, sötét csigalépcsőn lebotolgott a földszintre, ott voltak a legényei elszállásolva. A nyitott folyosóra fehér sáv villant be, mi lehetett, hó, vagy egy kiterített lepedő? Megfordult, bement az altisztek szobájába.
Azok fölugráltak, a hadnagy intett, visszaültek az asztal köré. Feszengő csönd támadt, valami kénytelen abbamaradt, talán az otthonról beszélgettek, annak az ideképzelt képeit aggatták itt ki a piszkos, telefüstölt, szoba kopott falaira. Meredten és bután kapkodták ide-oda a tekintetüket, amire a hadnagy megszólalt:
- Na, csak folytassák, nem akarok senkit se zavarni.
Az őrmester felé fordult. Hatalmas, vörös képű, szeplős sváb népfelkelő volt Baranyából, Frűh Ferenc, afféle uradalmi vadász, sokszor emlegette, hogy nagy urak szolgálatában áll, mert a gazdája herceg Montenuovo... Szeretett apró vadászkalandokat mesélgetni, de mindegyiknek lenyelte a csattanóját. Azt már nem bírta ki az ő kérges szelleme, a viccet mindig leszalasztotta a gyomrába. De azért a többiek, úgy kötelességből, nevettek rajta.
- Valami mese? - kérdezte a hadnagy s leült az egyik székre.
- Igen, - mondta ügyetlenül, szemérmesen az őrmester. - Megtörtént, nem is mese, mert bizony isten, megtörtént.
Erre aztán gyenge vidámság rajzolódott a többinek az arcára is. Az őrmester is szélesre lapította a száját, olyan volt az ábrázata, mint a nyúlós tészta.
- Halljuk, - biztatta a hadnagy.
Máskor is le szokott közéjük telepedni, nagyon szerették, egyszerű, közvetlen és jószívű volt, tekintélyével nem ült rájuk, mint testvér, apa vagy jó barát forgolódott közöttük, nyers, fáradt, fáradalmakban elunt, megkopott parasztok között, milyen kedves volt néki valamennyi, szívük humorával s agyuk kesernyés ízével.
- Hát mi az erdő közepén lakunk, - kezdte Frűh őrmester, - egy kicsiny házikóban, olyan vadászlak féle, ketten csak elférünk benne, én meg a feleségem. Gyerekünk nincs. Azt mondja egyik nap az asszony: te Ferenc, ha már nincs gyerekünk, hát jó volna egy őzike. Hozz nekem egy őzikét!... Én aztán az anyja tőgyéről riasztottam el egy őzikét még a lábára se tudott állni, talán két napos lehetett. Hazavittem, piros pántlikát kötöttünk a nyakára, tejjel itattuk, ott aludt velünk együtt az ágyban, úgy bántunk vele, mint az édes gyerekünkkel.
- Talán cipőt is csináltattál néki? - évődött az őrmesterrel Pálfi tizedes.
A többi jóízűt nevetett a tizedes tréfáján. De az őrmester nem jött zavarba.
- Szép, erős őzike lett a gyámoltalan kis jószágból... Úgy ismert bennünket, délben, ha érezte, hogy jövök, elém szaladt, a konyhán nyalakodott, szaglászott, huncut, eleven kis állat volt... De egy év múlva...
Nem tudta befejezni, a hadnagy felállt, valamennyien fölugrottak.
- Mondja kérem, - mondta a hadnagy, - nem tudja, megtanult-e már valaki lengyelül vagy ruténul?
- Nem tudom, aligha, hacsak a sokacok közül nem érti valaki ezeket itt.
Ránézett Pálfi tizedesre.
- Van a században sokac?
- Mindegy, - legyintett a hadnagy... Mindössze egy szót szeretnék... Lipiboki. Talán akad majd valaki. Vagy meg is lehet kérdezni, mit jelent ez. Lipiboki... Írja csak föl a noteszébe! Na, aztán mi történt egy év múlva?
- Egy év múlva bizony megszökött az őzike. Hűtlen lett hozzánk. Nyöszörgött, sírt, visszarimánkodta magát az anyjához, az erdőbe. Bakzani kezdett, ilyenkor nem marad meg födél alatt. Egy hétig szerte kalandozott, kutattam, szaladtam utána, egy hét múlva visszatért magától. Kócos volt és görhes a szerencsétlen, persze nem volt senkije, aki tejjel itassa. A piros pántlika még ott volt a nyakán.
- Jó éjszakát, - dörmögte a hadnagy.
Kezét a sipkája pereméhez emelte, megfordult s kiment a szobából. A szolgája utána kullogott.
- Lefekszünk?
- Még nem.
Az éjszaka már ráült a városra. Végtelen csönd terpeszkedett a sötétben, az élet elpihent, csapatok nem vonultak erre, lovak nem horkantak, orosz repülőgépek nem berregtek a hideg magasságban... Mintha a háború is szép nyugodtan, véresen, kimerülten lefeküdt volna aludni. Ejnye, csak valami száz évre ható, zsongító álomport adtak volna be néki, hogy soha többé föl ne ébredhetne!
Kimentek az éjszakába. Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett a szurok sötétségben, végre a hadnagy megszólalt:
- Tudod, erre kifelé olyan szép fehér, apró házikók vannak... Ezeket szeretem. Ugye, milyen szépek az apró fehér házak?... A város közepén csupa tátongó, félig leégett, vagy egészen elhamvadt ház, milyen rondák, feketék, üszkösek, utálom valamennyit. Vagy mit gondolsz Miska, talán nem is a házakat utálom, ki tudja, mit utál az ember inkább itt Galíciában? Na, mit gondolsz?
A legény megborzongott. Önkénytelenül is a gazdájához simult. Ez aztán szavak nélkül is mindent kifejezett.
A hadnagy látott a sötétben. Látta az utat, amelyet már délután megtett Schleiferrel. Kiértek a Búg hídjára, átsiettek rajta, kissé megálltak és a hadnagy újra megszólalt.
- Ott fönn, talán száz lépésnyire ide, van egy fehér kis ház, falun lehet ilyeneket látni, csendesek, szomorúak...
- Hát itt is csak szenvednek az emberek, - mormogta Miska.
- Bizony szenvednek... Várj csak itt egy pillanatra, mindjárt visszajövök.
Csak úgy vaktában futni kezdett a sötétben. Fölért a Lipibokiba. Megérezte, melyik az a ház, odasomfordált, a hideg falát megtapogatta, a hátát, mintha meg akarna pihenni, vagy meg akarna melegedni, nekitámasztotta... Szivarra gyújtott, aztán lassú léptekkel indult visszafelé...