Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki
Délután a parancsnok hívatta. Egy helyi ügyet akartak rábízni, hogy nyomozza ki. Zavaros és kuszált dolog volt ez, ott benn nem akartak vele sokat bíbelődni, gondolták, az új tiszt majd elintézi. Egy Schleifer nevű zsidónak volt valami összezördülése egy orosz fogollyal, pénzt adott néki, vagy pénzt kért tőle, munkában volt nála az orosz, szóval ilyesmiről volt szó, a szomszédok följelentették, mert éjjel nagy botrány volt a Lipibokiban.
Lipiboki?... Erre a szóra kiderült a hadnagy arca.
A zsidó ott állt az iroda sarkában. Furcsa külsejű, beteg képű ember volt, dadogott, hebegett, egy szót sem lehetett az előadásából megérteni. Bozontos fejét alázatosan hajtogatta meg a parancsnok előtt, aki végre is unottan fordult el tőle.
- Vidd magaddal, nyomozd ki a dolgot, aztán tégy jelentést!
Együtt mentek a kocsiúton. A zsidó fecsegett, de a hadnagy nem felelt neki semmit.
- Lipiboki? - kérdezte egyszer halkan.
- Igen igen, ott messze, ott lakom én. Wolhyniában voltam hadimunkás, de tüdővészes vagyok, tetszik látni, aztán hazaeresztettek...
Öklével ütögette a horpadt mellét, hogy mennyire tüdővészes.
- Azért még sem járja, hogy maga az orosz fogollyal... Mi segítünk a lakosságon ott, ahol kell, aztán tessék!... Miféle munkát végzett?
- Asztalos, - dadogta a zsidó.
- Ha nem mond igazat, figyelmeztetem, hogy szigorúan meg fogom büntetni. Értette?
- Esküszöm.
A hadnagy haragosan mérte végig az ijedt embert.
- Hallgasson!
Szótlanul mentek, a zsidó többször magában mormogott, hogy így, meg úgy, ő nem tehet róla, de őt az orosz tíz koronával megkárosította. Erre tanúi is vannak.
- Majd meglátom... Mondja, nem ismer maga valami, igen,... úgy tudom, azok is itt laknak a Lipibokiban?
Nagyot nyelt, mereven nézett előre, a távolból karcsú, zúzmarás jegenyék fénylettek az apró házak mentén.
- Én itt születtem, én mindenkit ismerek, - mondta a zsidó.
- Úgy? Igen, várjon csak, mintha elfelejtettem volna, nem, nem, mégis, ha nem csalódom, Gold vagy Goldowna...
- Hogyne, hogyne, a harmadik ház én tőlem. Az öreg Goldot elvitték az oroszok túsznak.
- Ez az... Alighanem ez...
- Nagyon becsületes ember. A családja nagy nyomorban... Bizony, nagyon sokan tönkrementek, csak a Róth, a Róth az értette, az fát szállított az oroszoknak. Gazdag ember, nagyon gazdag ember. Annak nem gyújtották fel a házát.
- Gazember? - kérdezte a hadnagy.
- Dehogy... Kereskedő... Kereskedő. Csak több esze van, mint nekünk, nekem, meg Goldnak.
- Hát a Gold nem kereskedő? - kérdezte a hadnagy.
- Az, az, meg a többi is, azok voltak s jobbmódúak. De tengtek-lógtak valamennyien, amíg itt voltak az oroszok. Mit is tehettek volna? A Róth, az más. Kereskedő, de mindenkinél okosabb, még talán az orosz cárnál is okosabb...
Elnevette magát.
- Na, annál biztosan okosabb - javította ki önmagát. - De mindenesetre okosabb volt, mint az az orosz parancsnok, aki itt összetereltette túszoknak a módosabb zsidókat, mert a Róth akkor nem is volt itthon, s ha itthon is volt, akkor is a pincében volt, ott meg senki sem kereste...
Már a Búg hídján jártak. A folyónak itt széles, lapos volt az ágya, a vizéből csak keskeny csík csillogott fölfelé a hó és jég roskadó tömegéből. A fahíd keményen állt, magyar hidászok verték néhány óra alatt, sebtében, izzadt munkával, az előrerohanás iszonyú izgalmaiban. A hídon túl apró, szomorú, fehér házacskák üldögéltek csöndben, kutyátlan és ember nem járta, kacskaringós utak mentén. Mintha kihalt volna itt minden, vagy ami él, az is titkolja az életét.
- Ez a Lipiboki, - gondolta magában a hadnagy, és szorongó érzés fogta el... Nézegette a házakat, egy kettő, három, - számlálgatta magában. Vajon melyik lehet az, amelyben a szegény Gold lakott? Talán, nem, mégsem kérdezi meg ettől a kapkodó, zavart embertől.
- Együtt vannak a tanúk? - kérdezte hirtelen.
- Itt van mind, aki tud róla.
A figyelmét szerette volna most nekiszegezni ennek a dolognak, de őszintén és lélekből nem érdekelte. Odaértek a zsidó házához.
- Itt lakom én és ott, az a harmadik ház...
A hadnagy ráförmedt:
- Ne fecsegjen már annyit!
De azért gyors, lopott pillantást vetett a harmadik házra. Piciny ablakai sötétek voltak és suta kéményéből vékony füstuszály lebbent fölfelé.
Benn a házban nagy kavarodás támadt a jöttére. Tízen is rátámadtak, csúnya szájú, aszott, rongyos asszonyok, nagyszakállú, viaszkos arcú zsidók, össze-vissza hadarták a mondókájukat, hogy a Schleifer nem is hibás, a Schleifer becsületes, aztán mind a nyomorát hánytorgatta, mind az elvesztett vagyona után karmolászott görcsösen és kétségbeesetten nyögve és boldogtalanul, mintha azért küldték volna ide a hadnagyot, hogy gazdagon kárpótolja őket és megvigasztalja sivár lelküket.
- Elég! - kiáltotta a hadnagy.
A sok közül három embert ott tartott, a többit elkergette. A három ember vallomásából hosszú kínlódás után megállapított annyit, hogy az orosz fogoly itt, a parancsnokság engedelmével asztalos-munkát végzett és ezért titokban, Schleifer háta mögött pénzt fogadott el. Amikor a zsidó ezt megtudta, visszakövetelte a pénzt a fogolytól, de az orosz ezt megtagadta. Ebből vita, feleselés, majd verekedés támadt. A zsidó följelentette az oroszt. Körülbelül ennyi volt az egész. Nyomorult, éhenkórász emberek viaskodása a gyér, keserű garasért. A hadnagy följegyezte a hallottakat, iratait összehajtogatta és indult kifelé.
- Majd beidézzük, - mondta a zsidónak.
- Becsuknak? - kérdezte rimánkodva Schleifer.
Nem felelt néki semmit. Még egyszer végigfuttatta tekintetét a sokgyermekes, piszokban fürdő szobán, s hirtelen becsapta maga mögött az ajtót.
Bosszantotta, hogy ilyen semmiségekkel kell veszkődnie, de talán még sem volt ez olyan semmiség, úristen, mi minden ordított ki e mögül?,... Megrázkódott, amikor a zsidó bűzös szobájára gondolt, s ok nélkül vagy undorból, ki tudja, miért, a gazdag Róth jutott eszébe... Az bezzeg másképp lakik, s annak nem kell hajbakapni senkivel néhány rongyos koronáért. Fát szállított az oroszoknak. És őt nem vitték magukkal. Őt nem. De Goldot igen. Vajon az a Gold is olyan piszkos, habzó szájú, dagadt szemű, cafrangos kaftánú zsidó-e, mint ezek? Mindegy... A Róth elmehetne helyette Szibériába. És a Gold hazajöhetne a Lipiboki kis házába...
Goldowna Emilia... Milyen derék, jóravaló ember lehet a szerencsétlen, Szibériába hurcolt Gold... Milyen szép kis lánya van!