Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám
lgnotusnak
Jártam a régi ház előtt,
benéztem a vén ablakon,
lámpa merengett lankadón,
fénye, mint ó sárga ruha
körülfogta. Sötét, fura
kis óra a sápadt falon
a csöndben lassan percegett,
mozdultak finom mutatói,
mint parányi gyermekkezek.
Nagy könyv hevert az asztalon,
Vázában zöld ág. «Ez japán
növény» - mondá egyszer Apám.
Ugy vergődött ott, mint lelőtt
vándormadár, ez idegen
virág. Én láttam, hogy rábámul
jégtársára az üvegen.
Távol tenger mese-szigetje,
kék vizben arany naplemente
szinezték akkor éjszakám.
Vártam. Nem tudtam, mire várok,
láttam, az ajtón fény szivárog,
odabent irt soká Apám.
S olvastuk a fehér ujságot,
nevét sürü sorok alatt.
A szó varázsa babonázott
s örökre szivemben maradt.
Óh emberlélek drága tükre!,
néztem a marsoló betükre,
parancsnokuk leszek talán?
Felbuzdulva és boldog merszben
sarkantyut pengetett kis versem
s elmélázón figyelt Apám.
Összenéztünk, mert messze fölről
átültetett a törzsökünk,
aranyhullámos ősi földnek
csak emléke az örökünk.
Idegen emberek közt éltünk,
nem volt köztük barát, rokon.
Esti szobában kis család,
hallgattuk halkult hurokon
hegedüje bus-vig zenéjét.
Tudtam: sok el nem ért reményét
muzsikálja most el Apám.
Ő messze járt! Harcos hajóból
nézte a fodros Ádriát,
kisérte végtelenbe szemmel
kényes viharmadárt, sirályt.
Látta Afrika partjait
a zöld habból kihajlani,
hullám halálos hajlokához
ezért hiv mindig valami.
Sziciliának késő partján
ott busult vén magyar danán...
Uj és magyar nótát próbáltam,
harsányt, mint a tenger, Apám!
Drága ajándék, dalok lelke,
mindig barát, vigasztaló,
visszaveri önön arcunkat,
mint a bebámulót a tó.
A teremtés gyönyörü kéje
szakad szivünkre hirtelen,
megtölti ajkunk muskotállyal,
megnyitja, ami végtelen,
átreszket minden idegen,
páros szavak ugy összecsengnek:
kelyhek királyok asztalán,
Köszöntöttük egymásra, s büszkén
mosolygott vissza rám Apám!
Az öreg ház előtt megállok,
nem ösmer rám a régi kert,
hol gyermeki, boldog korom
sirt, álmodott és ünnepelt.
Nem rejteget már kis lugas
sok-sok komoly könyv, kék füzet,
bólongatnak elmult mesék, mint
a Tisza partján vén fűzek.
Benézek az évek kertjébe,
sok-sok rovás van mind a fán,
de ki nem dől a betű-erdő
s mi örökké élünk Apám!