Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám

Babits Mihály: Új verskötetek
(Tóth Árpád: Lomha gályán. - Balázs Béla: Trisztán hajóján. - Kassák Lajos: Új költők könyve.)

Versírónak írni versekről mindig bajos: még ha bízik is, hogy pártatlan, még ha érzi is, hogy ízlése szabad. Mindenki elképzelheti a perspektíva-nehézségeket: az egyoldalúság veszélyeit az irányához, formáihoz érzelmileg hozzánőtt artisannál. Ott aztán a céhbeliség, a nagyon-is-jól-ismerés veszélye: a technikalitásokba merülésé: pedig a költészet nem csupa mesterség, s az jelentős benne, ami a nemzetnek jelentős, nem ami a céhnek. De a legmélyebb nehézség, hogy az árban úszó nem érzi sodrát; s így a költő-kritikus ha jól látja is az egyes jelenségeket, nehezen emelkedhetik az irodalmi folytonosság nagy szempontjaiig. Maga Arany, oly kitűnő kritikai érzékkel apró kortársainak apró eredményei vagy baklövései iránt (s oly csalhatatlan érzésével egyszersmind a régibb fejlődés minden sodrainak és ereinek), halvány sejtelmét sem hagyta ránk kritikai oeuvre-jében a contemporain tehetségek egységének és semmiségének, helyüknek egy nagyobb összefüggésben, a folyamnak, mely minden apró kavicsokat korunk felé görgetett, formált s eltemetett.

Magam sem remélhetem, hogy ily nagyobb összefüggéseket megsejthessek: mégis úgy tetszik, hogy az előttem fekvő három verskötetben irányfélék típusait látom. Költészetünket e pillanatban mintha irányokra darabolódás fenyegetné. Nincs egy közös nyelvi és formai alap, melynek fejlődésében egysége egészségesen tükröződhetnék. Az Ady hatása talán érzelmileg elég erős lett volna új tradíciót teremteni (hisz a legkonzervatívabb s Adytól legtávolabb álló irányok is érezték és mohón felszívták ezt a hatást), de sajnos az Ady hatása inkább a Petőfiéhez, mint az Aranyéhoz hasonlított, s a kritikának inkább küzdenie kellett ellene, mintsem hogy elfogadhatta volna a jövő fejlődés alapjául - maga Ady küzdött legjobban, mint Petőfi is küzdött volna a Petőfi-iskola ellen, ha megérte volna. Ady mint Petőfi az utánozhatatlan s majdnem tradíciótlan költők közé tartozik: azon ritka momentumok egyike az irodalomban, mikor «a hal mintegy kiugrik vizéből» - csak egy pillanat lehet ez, s még akkor is, miközben a napban csillan meg a háta, sok tapadt rajta a folyóból, az elhagyott tradícióknak ezer vízcseppje gyöngyözik uszonyáról: de mégis, ha egy pillanatra is, mondhatjuk, hogy kivált a régi elemből: «sem utóda, sem boldog őse» egyéb poétáknak.

Utánozhatatlan ez és csak egy pillanatig tarthat: a halnak folyót kell keresnie megint: elemet, amelyben úszhasson; tradíciót, melynek gyökere mélyebb és tartósabb lehessen, mint egy pillanatnyi, bármily fényes, bármily gyönyörű ugrásé. E keresés - úgy látom - jellemzi mai költőinket; s a három könyv, amelynek címét dolgozatom élére felírtam, három iránynak lehet a típusa, három folyócskának, mely medert keres más-más vidékeken.

Az egyik - azon az úton, melyet magam is hajdan törni segítettem - iparkodik visszajutni a régibb magyar költészet elhagyott nagy kincsesmedrébe, a Vörösmarty, sőt a Berzsenyi formakincseiig. A második idegen - német - áramlatokat akar meghonosítani költészetünkben, és így nyitni új medret folyónknak. Egészen friss medret szeretne ásni a harmadik, vagy inkább medret sem tűrni, csapongni medretlen; sőt folyót sem: folyótlan csapongást!

Az első látszik mindenesetre elméletileg a jövő magyar költészet leghelyesebb és legbiztosabb útjának: de ez nem jelenti azt, hogy egyéb utakon haladó poéták nagy és nagyhatású eredményeket ne érhessenek el. Kívánatos volna talán, hogy költészetünk egyetlen irányban és saját gyökereinek eleven erejétől hajtva sarjadjon tovább: de ha ez jelenleg nincsen így, nem tehetünk mást, mint a tényt konstatálni s keresni az értékeket különböző irányú hajtásaiban. A tárgyalásba vett három könyv egyike sem értéktelen - bár értékük nagyon különböző is - s megvan az az alkalmasságuk, hogy irányaik előnyeit és hátrányait szembetűnő példákon mutatják.

Három közül a legkészebb művészi ajándék számunkra a Tóth Árpád könyve. A legjelentősebb is: azon ritka könyvek közül való, melyeknek minden lapján érezzük a valóságos, póz és divat nélkül való Költészet fuvallatát. Teli van szép dolgokkal, nem teliaggatva: hanem e szép dolgok szép lendületeknek, mint szemünk előtt kisudárzó bájos növénykéknek, természetesen hajtott virágai. És valóságos kert ez, nem különböző virágok gyűjteménye: saját földjük van, földjüknek ereje van: egy földből, egy lélekből egy színt, rokon formát, nyert minden növényke.

E föld, e lélek, egy rokonszenves, kissé beteges kedélyű költőnek a lelke, messze, magányos föld, magába vonult, magában mulatgató lélek. Egy kissé melankolikus kedélyű ifjúé, aki estéit magányos szobájában tölti, olvasgatva, apró és sokat látott tárgyak formáin eltűnődve, elálmodozgatva. És búslakodva és dúdolgatva. Aztán tanulgatva megint, próbálva új verseket, dúdolgatva örökké a régieket.

Nem lesz az ily poéta változatos: egyhúrú marad, de igaz és mélyhúrú. És azon az egy húron mégis nagy változatot tud kihozni majd, mert csöndes szivarfüstje mellett firkálva, próbálgatja egyre. Színben egy marad, de gazdag és finom lesz árnyalatokban. Világa kicsiny, de e világban minden apróság mélyen és intenzíven átérződik, fölolvad a lélekben, belegazdagodik. A tárgyak a sok nézéstől átlelkesednek, morbid és groteszk színeket kapnak a morbid és magányos lélekben, melynek a mindennapi szemlélet egyetlen kalandja. A mindennapi látványok mágikus és furcsa elevenségei kísértik kicsinyes és ingerlő melankóliájukkal: a kis lámpa, mely tunyán ejti vállára porcelánsüvegét, s néz föl gazdájára hű, sárga ebszemével; a sercegő és megvillanó gyufafény; egy fa az udvaron; vagy az utca is, a kirakatokban tükröző sápadt arca, a trafikoslány mint kiöntött ürgécske a boltajtó előtt, csupa olyan dolog, ami a sokat egyedül járó embernek válik jelentőssé; vonat ablakából látott váltogató képek, vagy az égi tünemények, éjféli zápor, mely lezuhan, mint öngyilkos az emeletről, vagy a holdvilág, főleg a holdvilág, varázslámpa, mit az Éj az óriás néger tart, vagy sápadt képe a kútban, mintha vízbefulladt ember arca volna, vagy a telt hold a dombok fölött, sárga nagy batyu egy teve púpja közt. Tóth Árpád engem nevezett egyszer furcsa detaillátónak; s valóban régi magányaimban erős hajlam volt bennem is ilyenre: de mily jellemző, hogy éppen ezt látta meg és emelte ki bennem!

Mert különös tehetséggel bír arra a lélek, hogy csak azt lássa meg, ami az övé: egy egész kis világot tart magának, nem ereszt be semmi idegent: vagy csak erősen belealakítva. S ezért ez a költő, ki nagy tanuló voltánál fogva első pillanatra s külsőségek miatt, hatások alatt állónak látszhatik, alapjában erősen eredeti s egyéni: csakhogy egyénisége bármennyire intenzív, eredetileg rendkívül szűk körű. Eredetileg, hangsúlyozom: s ez karakter és nem kritika. S amint szűk körű volt képzetvilága, olyan egyhúrú a zenéje is: vagy inkább képzetvilága épp azért volt szűk körű, mert csak azt vette föl, ami a lélek e csöndes egyhúrú zenéjének medrébe besimult. S a lélek e monoton zenéjének külső megjelenése volt, hogy régibb verseiben jóformán csak egyetlen formát s annak változatait találtuk: hosszú kanyargó sorokat csöndes harmóniával, melyeknek nyugodt folyásába jól fért a furcsa detailok szélengő serege; hosszú és zenés sorokat, mint a francia vers, de nem oly szabályosan: még annyira sem, mint a német nibelungvers, hanem váltogatva az ütemeket, valami egyéni felelőtlen dúdolgatást, melynek egyetlen törvénye, hogy mindig ritmusban maradjon. Kissé monoton volt talán ez a zene, de monotóniájának megvolt a varázsa s jól illett a költőhöz és költeményeihez, melyek mint apró, szép, sötétfényű tavacskák terpedtek, tükrözgettek és mindig egyformán és csak nagyon-nagyon szelíden hullámoztak. Majdnem törvénnyé vált itt még az is, hogy a jambusok lassúak, szomorúak és ne igen tiszták legyenek s hogy melankolikus, tompa rímek között néha bizarr ékszerként csillanjon fel egy-egy különösen, kimesterkedetten csengő és meglepő, mint a tó bús felszínének itt-ott apró, szivárványos reflexei.

Veszélye mégis ez egyhúrú, egyéni lírának, hogy monotonná s modorossá válik: s a dúdolgató érezte a veszélyt. De a dúdolgató tanulgató is volt s új versfüzete azt a nagyon kedves meglepetést hozza nekünk, hogy sikerült neki bármily idegenség befogadása s egyéniségének legcsekélyebb feláldozása nélkül, a régi tónust kedvesen megtartva (melynek előbbi illusztrációit is mind ez új könyvből vettem már), forma és érzésvilágát mégis jelentősen kitágítani.

A dúdolgató tanulgató is volt s Tóth Árpád egész rokonszenves képében van valami, ami egy dúdolgató, mélázgató diákra emlékeztet, valami diákos. Diákos magány, ábrándok tevékről, indiai vadászatokról, szerelem, nő, távoli, kissé égig álmodott, leplezve érzéki képe-vágya amint itt-ott megvillan, az a lámpánál firkálgatás, «érthetlen édes szókat, bizarr leveleket»; általában a bizarrkodás, cifrálgatás, furcsa rímekkel való bíbelődés diákos és a furcsa tanulás- s kalandvágy: gépmadárra ülni! nehéz számtani példát fejtegetni! olvasni angolul! Egy gyámoltalan, magányos nagy diák képe néz ránk e versekből, szebb, mert nem álarc, mint a gyermekkép, melyet újabban divat költőink közt magukra negélyezni. Tóth Árpádnak még prózai dolgozataiban is van valami diákos: bírálataiban, melyek minden nagy alaposságuk és szakszerű rendszerességük mellett is, sőt éppen azzal, gyakran kedvesen emlékeztetnek valami kitűnő önképzőköri bírálatra. Ez a diák szorgalmas és lelkiismeretes jó olvasó és tanuló s alapjában ortodox, klasszikus ízlésű. És így történik, hogy ez a fiatal, nagyon egyéni és egészen modern költő formakincsét a leghagyományosabb utakon kezdi tágítani: asklepiadesi, alkaiosi strófákat próbálgat; szonetteket formál nehéz, pontos rímeléssel s természetesen csatlakozva azokhoz, akik a mi nemzedékünkből átlátták, mily bűn volna a régi magyar költők által feltárt nagy lehetőségeket veszendőbe hagyni, egyúttal bizonyos értelemben rájuk dupláz: mert míg mi régebben (hiszen magamról is szó van itt) a régi formákat nyelvvel, érzéssel teljesen modern hatásúvá tenni törekedtünk, ő inkább olykor valami diákosan klasszikus hatással kacérkodik és szinte keresi a bájosan és régi-diákosan ügyetlen szócsavarásokat, melyek a régi, iskolás metrizálásokat juttassák eszünkbe. És míg mi, forrongva talán, mindenben az eredetit, a még nem hallottat kerestük, ő, mint a jótanuló, jegyzetező és gyűjtő diák, nem fél egyet-mást olykor, ami tetszik neki s amit odavalónak érez, régibb poétákból egyszerűen beírni versébe, bízván abban, hogy amit megtanult, az már az övé - és bízhatik is bátran.

Mert különös tehetséggel bír arra a lélek, hogy csak azt tanulja meg, ami másból is övé, ami másból is ő: mint fémmágnes, mely csak a rokon fémmorzsát vonzza el s asztalon hagyja a papírszemetet: s mint ahogy a tárgyi, anyagi világból való képek is - mondottuk előbb - belelkesednek, begazdagodnak a maga lelkébe, úgy minden tanult forma és tartalom is egyszerre e lélek színeiben jelenik meg nála s e lélekhez szervesen hozzátartozónak tűnik föl. Még a szigorú régi versformák is, egy-egy (hogy mondjam ezt?) szándéktalanul is szándékos ütemcsuszamlással, egy-egy furcsa és egyéni rímmel vagy néha éppen a diákos metrizálás-hangulattal, egyszerre a sajátjai lesznek, szinte változatai a régi, dúdolgató formának, felelőtlenül, kedvtelésből szabályokba tévedt dúdolgatás. A legérdekesebb és éppen a költő erős egyéniségére legjellemzőbb dolog az átvételekben ez a csalhatatlanul affinitás szerinti kiválasztás és magába olvasztás. Még a képek is, pedig ezeket is néha átveszi, legalább ráismertem például néhány magaméra - de az övéi lesznek, mihelyt használja. Engem rendesen nagyon kellemetlen érzés fog el, mikor más költőkben saját hangjaimnak visszhangját olvasom, mintha váratlan s torzító tükörben pillantanám meg az arcomat, mintha grimasz volna rám, paródia - néha egész kísértetes érzés. Ezért is nehéz nekem mai, fiatalabb költőket bírálnom, mert itt is, ott is nyomomat találom s olykor oktalan talán, elfogulok. De Tóth Árpád kivétel. Őnála, ha visszafényleni látom régi képeimet, hangulataimat, a fát például, az égi nap arany gyümölcsével s gyümölcsre bölcs a rím, a messze országoknak pillanati vágyas időződéseit, a szelíden gyűrt ruhájú gondolatoknak, e bús papnőknek halk karát, a bús bútoroknak, mint öreg rabszolgáknak, zsibbadt árva testeknek körét, egy-egy rímet olykor, egy fordulatot, technikai fogást, a szonettrím belefolytatását a terzinákba, - (lehet, sőt, valószínű, hogy nem is gondolt mindeniknél reám, talán még olyankor sem, mikor egészen a szavaimmal él) - mégis azonnal az övének érzem és nem a magaménak többé azokat, már ahogy kiválasztja is az enyémből éppen azt, ami valóban, ősileg övé is, e búsruhás papnőket, e furcsa, bölcs fát vagy e vén, zsibbadt rabszolga bútorokat.

Ez nem az utánzó, hanem a tanítvány modora, a legnemesebb értelemben véve a szót, ahogy a régi nagy művészek s tanítványok voltak, megőrizve művészetük kincses folytonosságát. S örül a művész így továbbadni, ami van kincse, bármennyi csekély. S az éppen szememben a Tóth Árpád egyik jelentőssége, hogy könyvében a magyar irodalom ősi és mindig új sodra folyik tovább, ki sem térve és meg sem rekedve, méltóan Nemes és ízléses költő ő, valódi elégikus, bár elégiája sokszor az óda színeibe öltözködik; - s a költő mellett gyakran a versek is jelentősek, mint a Rubinszárnyú Kerub vagy az Elesett Ifjú Emléke. Semmi divatszerű nincs ezekben a versekben: sub specie aeternitatis íródtak és nem sub specie modernitatis; a háborúnak kevés visszhangja van köztük, de ami van, az szomorú és nemes komolyságú; az Ifjú Caesarhoz címzett ódában, - bár ma az uralkodókat inkább szánni, mint zengeni lehet - a költő mégis eltalálta a hangot, mely magasra emeli mai alkalmi versezetek fölé.

Hosszasan beszéltem Tóth Árpádról - azt ő mindenképp meg is érdemli s kritikánk mai állapotában aligha is fog kapni elég szót - a másik két verskötettel könnyebben végezhetek. Nem mintha nem volnának ezek is érdekesek s a maguk nemében jelentősek is, hanem mert tulajdonképpen volt szó már róluk e folyóirat hasábjain: Balázs könyvéről hosszabb cikk jelent meg s a Kassák irányáról magam is kifejtettem már elvi nézeteimet, most csak a konkrét termékekről kell néhány szót mondani.

De Balázs könyvéről is, bár hosszabb cikk, mondom, szólt már róla, nem hallgathatok egészen, vagy éppen azért nem. Nagyra becsülöm a kiváló kritikust, aki az illető cikket írta: de úgy vélem, ezúttal elragadtatása túlzásokba sodorta, melyekkel inkább ártott a költőnek, mint használt. Tiszteletreméltó a bátorság, mellyel egyedülálló véleményeit kifejtette, de - mint maga is kifejezte cikkében aggodalmát - nem nagyon alkalmas arra, hogy a közvéleményt kedvezően befolyásolja. Szempontjai magasak voltak, sokkal magasabbak, mint a mi kritikánkban az szokásos: de talán egy kissé túl magasak is - inadekvát metafizikai nagyfenék-kerítés - sok nagy remekmű is alig bírná el. Ő ugyan Balázs könyvét is a legnagyobb remekművek köze sorozza és cikke végén egy eléggé sikerült, bár kissé mélyenckedő németes költeményt, mint «minden idők egyik legszebb versét» idéz, ami határozottan árt a versnek. Egyébként bírálatba alig bocsátkozik s mindvégig metafizikai általánosságokban marad - egyetlen irodalmi megállapítása, hogy «ha a Balázs Béla oeuvrejét irodalomtörténetileg akarjuk beállítani, Dosztojevszkijt lehet csak mint ősét említeni» - amit én bevallom, egész megdöbbentőnek találok s félek, hogy közel áll ahhoz, amit a francia jugement saugrenu-nek nevez.

Pedig a Balázs könyve komolyabb és veszélytelenebb elbánást érdemelne, mert egyáltalában nem rossz könyv, és első verskötete után óriás haladás. Költészete mélyült és színesedett. Ma sem gyökeres magyar költészet ez: Hebbel és újabb német költők hatása érzik rajta, és éppen amivel magyar mederbe akarja terelni: a szubtilis mélységnek egyszerűséggé való stilizálása, a metafizikumoknak népies formák felé ősiesítése: tipikusan német törekvés, ami különben Balázsnak nem is sikerült, akár mert népies formáink ilyesminek fölvételére kevésbé alkalmasok, akár mert Balázs nem él annyira gyökeresen bennük, hogy szubtilisebb gondolatait is bennük elgondolni és zökkenés, szerepből kiesés nélkül kifejezni tudja. Ilyenformán Balázs törekvése, a magyar líra formáit belemélyíteni egy német kultúrfolyamat medrébe (melynek produktumai különben hazájában is inkább esztéták gyönyörűségét, mint a nemzet közkincsét képezik) - nem sok kilátással kecsegtethet.

Mindazáltal a Balázs költészete nem értéktelen és hatásában hasznos is lehet. Értéke egészen másnemű, mint a Tóth Árpádé. Nem imaginatív költő és nagyon kevéssé adatott meg neki a képzelet látni-izgatásának mágikus ereje. Bár újabban szemmel láthatólag nagyobb konkrétságra törekszik s olykor szép konkrét kifejezéseket is talál: képei inkább az elgondoltság, gyakran a gondolatokhoz külön hozzákeresettség benyomását teszik. A forma művésziségében sem rejlik ereje: bár ebben is sokat erősödött. Míg első kötete fahangú, majdnem zenétlen versekből állott, addig ma már gyakran valóban zenés, s néha feltűnő szépséggel és biztossággal tudja megütni egy-egy formának (még szonettnek, terzinának is) belső hangulatát is, bár sohasem tartja ki több strófán át anélkül, hogy a verskötés bizonyos egyéni pongyolaságaiba vissza ne esne. Verskötése és versépítése valóban laza s mikor kritikusa - kissé ugyan maga is a paradox hangján - e verseket belül szonettebbeknek mondja szonetteknél, ellentétét mondja az igaznak. Mindazonáltal itt is sokkal magasabban állanak újabb versei, anyagát biztosabban tudja koncentrálni, s egy-egy kisebb költeményt sokszor kitűnően megkomponál.

De ha a művészi korlátok és gyeplők kezelése nem teszi főerejét: éppoly kevéssé övé az érzelmek vadabb és korláttalan szárnyalása. Egészen más az ő birodalma s természetes irányát talán úgy fejezhetnők ki, hogy: a lélek élményeinek az intelligenciával való átfinomítása és elmélyítése. Bizonyára értékes törekvés s nálunk majdnem egyedülálló; s kevés magyar költőt ismerek, aki oly magas ambícióval, oly megalkuvás nélküli komolysággal akarná a maga mezején a lehető legnagyobbat és csak a legnagyobbat elérni, mint Balázs. S gyakran sikerül megközelítenie ideálját. Megtörténik ugyan, hogy az átfinomító, átmélyítő processzusnak vékony a valóságos érzelemalapja - hogy úgy mondjam: anyaga - s ilyenkor a költemény könnyű s mintegy ködjáték marad; de bőven találunk példát az ellenkezőre is. S ha egész versei minden harmóniaigényeinket nem is mindig elégítik ki teljesen: sorai vannak és strófái mélyebbek és tartalmasabbak s több lelki visszhangot adók számos egész versnél.

Balázsról szólva természetszerűleg reakciót kellett képeznünk a túlzó magasztalás ellen s lehet, hogy az ellenkező véglet felé közeledtünk s csupán a minimumot adtuk meg dicséretül a költőnek, de nem csekélység ez a minimum sem. És bízunk benne, hogy kedvesebb s mindenesetre hasznosabb, számára is, tudni a minimumot, aminek elismerésére szigorú kritikusait kényszeríteni tudta, mint bármily jó szándékú s őszinte lelkesedésből jött, de pusztán csak az érzéssel indokolt magasztalás. (Aminthogy nagy magasztalója bevallottan nem tudja másként indokolni.) A költőnek háborút kell viselni a kritikus ellen és kényszeríteni az elismerésre: s a kényszerű elismerés a legértékesebb.

Míg Balázs költészete magyar formákkal német irányokba kapcsolódik, addig az ifjú költőnek az a köre, mely Kassák Lajos körül csoportosul, minden irányt és formát kifejezetten elvetni akar s bizonyos irodalmi anarkizmust hirdet. Egy régebb cikkemben elmondtam e törekvésről véleményemet. Most a költőkről mondok egynéhány szót, akik közt vannak tehetségesek. A téves irány megkötheti a kiválóbb egyéniség kifejlését, de egészen el nem veheti erejét.

Négy költő szerepel az Új Költők Könyvében. Legkevesebb örömöm György Mátyásban volt. Ő, azelőtt a végletekig furfangos formai furcsálkodás költője, most, készen az új irány örömére elvetve formát és rímet, éppolyan mesterkedő és furcsálkodó tudott maradni, mint előbb, sőt hidegen kiokoskodott és minden ízükben készakart rigolyás képtelenségeivel és halmozgatásaival még tűrhetetlenebb. Mintha csak társait akarná túllicitálni az értelmetlenségben. Olcsó volna nevetségessé tenni, idézve bármely sorát, de nem teszem, mert egy-egy különös ízű szó vagy kép arra vall, hogy nem fantáziátlan s ily eltévelyedéseknél jobb sorsra érdemes.

Viszont a legérettebb a négy között Kassák. Már megírtam róla, hogy lélekben rokon Walt Whitmannel s a szabad forma, mely társainál többnyire erőltetett, nála közvetlen tehetségének természetéből fakad. Ezért versei valóban versek utóizét hagyják s egész és szép alkotások vannak közöttük, úgy az impresszionista, mint a magasabb, lírai zsánerben. Nem annyira különcködő és bohóckodó, mint társai s egészben komoly és érett költő hatását teszi.

A harmadik Komját Aladár. Nála nem természetes a szabad vers, mint Kassáknál, sőt minden arra vall, hogy szoros, mértékes verselőnek született. Ezért szabad verse az angol blank vershez közeledik hatásában, a Skakespeare verséhez s képzeletének rakoncátlan, de nem plasztikátlan tombolgatásában, a szavak súlyos és dühödt dobálgatásában van valami, ami az ifjú Shakespeare bizonyos ízléstelenségeire, modorosságaira és árnyoldalaira emlékeztet. De Shakespeare gyengeségeire is emlékeztetni még mindig némi erőre vall s nem tartom lehetetlennek, hogy Komját ezt az erőt valaha szép versek alkotására fogja fordítani. A mostaniak közül még egy sem érett alkotás.

A negyedik költő nagyon fiatalnak látszik: fiatalsága néhol bájos, másutt inkább mosolyogtató. Tehetsége még soká fog annyira kifejlődni, hogy bírálatra érdemes legyen.