Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Cholnoky László: Cholnoky Viktor
Ezerkilencszáztizenkettőben megtébolyodott az idő. Egész tavasszal ömlött az eső és vad orkánok táncoltak keresztül a városon.
Az új Cholnoky Viktor egyre hidegebb, zárkózottabb lett; akkoriban ritkábban találkoztunk. Hanem egy alkalommal valami ősrégi koponyát kaptam egyik ismerősömtől, azt elvittem neki ajándékba, mert tudtam, hogy szereti a rendkívüliségeket. Valóban: kíváncsian forgatta, nézegette óriási nagyítóján keresztül, majd hirtelen felderült az arca. (Ez a koponya adta meg neki az ötletet a Kökküregén kán fogai című Trivulzió-novellához.) - Ez a nap aztán ismét olyan volt, mint a régiek és elváláskor abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi vasárnapon ismét meglátogatom. Amikor kikísért a folyosóra azt mondta:
- Tehát okvetlenül várlak. Akkor majd én is adok neked valamit, már úgyis régebben neked szántam. Neked akartam hagyni, ha meghalok. De majd inkább odaadom akkor. Tudom, hogy jó hasznát veszed!
Azonban mégis úgy esett, hogy azon a megbeszélt vasárnapon nem mehettem el hozzá. És később sem tudhattam meg, hogy mit akart adni, mert amikor végül mégis eljutottam hozzá, ő az ágyán feküdt holthalványan, összezúzva és remegő ajakkal, suttogva hívogatta a kis Viktorkát.
Az új ember elvesztette a csatát, az új embernek vége volt. Azon az éjszakán lopózott be hozzá bizonyára a régi ember és orozva megmérgezte.
Az eső akkor is szakadt odakint; amire hazaértem, az arcom is csuromvíz volt.
A beteg kórházba került. De egy napon jó hír érkezett: a kitűnő K. professzor azt mondta, hogy a baj rövidesen el fog múlni.
Ennek a napnak az éjszakája csodaszép volt. Egészen a hajnali szürkületig olvastam az ő második kötetét, Az alerion madár vérét, ami akkoriban jelent meg. Ahogy aztán kiléptem az utcára, már szürkült, nekem
Szól a kakas már,
Majd megvirrad már,
Jibbone ha mikdos ir Cijon temállé...
Visszajössz te már
Te kakas madár!...
A Kálvin-tér dunai szögletei még éjsötétek voltak, de a múzeumkert fái már megsuhantak, felettük már megkezdődött a színek mennyei játéka. - A Duna völgyén most táncol alá a nyárhajnali szellő, régi ismerősöm, akivel jó lenne találkozni.
A belváros régi utcáin keresztül nekiindultam a Dunának, egyre sürgősebben lépegetve, mert mögöttem az imbolygó ködökből az alatt már összeverődött a muzsikus-banda, ami ily nyári hajnalokon utánaszegődik a reményeket-ringatónak és vidáman pengette, hogy nincsen baj, ami van, majd elmúlik. - Amikor az utolsó szűk utca végin feltárult előttem a Duna nyugalmas síksága, odaát a budai parton a lámpaoltogató éppen akkor lépkedett végig nagyszerű botjával, az eloltott lámpások csörrenése tisztán odahallatszott hozzám. - Az utolsó lámpás is kialudt és akkor a Gellért-hegyről elkezdett aláhömpölyögni az ibolyakék páragomolyag, az utolsó, ami még a hajnalé, mert közvetlenül annak nyomában már jön, akit várok, a Nap. A muzsikusaim akkor már a levegőbe enyésztek, de a szerszámjaik pengése ottmaradt velem és magába olvasztva a gondolataimat, odahimbálózott velük a beteg Cholnoky Viktor ágyához, onnét meg vissza hozzám és bizonyára ez a sajátságos kapcsolat tette, hogy a hegyről aláhullámzó kékségben Olivér lovagnak, ez utolsó, leggőgösebb Rátoldnak kihulló vérét kellett felismernem. Kihulló vérét, amivel rettentő hún-kutyáit itatta, hogy el ne hagyják. A drága, kék nemes magyar vért, ami, jaj, mily szürkévé és hitvánnyá fakul, ha megjön a szuverén valóság, ha megjön a ma, a Nap! Szétfeccsenik a kék vér, büszke Rátold, ha beledöfi lángoló küllőit a fényes ma és majd előpattannak belőle az élek, a szegletek, amiket most még úgy eltakargat, úgy elsimít, hogy folyékony, kék bársonyban imbolygok itt a kedves Duna mentén.
A budai hegyek ormán ekkor ömlött szét a híg arany; itt volt, akit vártam: a Nap. Hirtelen azonban ekkor csüggedés fogott körül orozva, anélkül, hogy sejthettem volna: honnét jön és miért bánt. Vakító fényben égett, izzott a világ és a mind erősebb fényességben mind erősebben tudtam, hogy az elröppent szép kék bizonytalanságot siratom és hogy az ő veszte miatt gyűlölöm már félve, amit szerettem, a fényes bizonyosságot. Különös és sajnálatosan gyámoltalan voltam ott, éreztem, úgy magamra hagyva habozásomban. Hanem mindjárt azután ráemlékeztem, hogy ez az érzés valamikor már volt az enyém, régen, talán amikor még a földön csúsztam, vagy annál is régebben, amikor még meg sem születtem. De volt már az enyém, csak utóbb elvesztettem, utóbb talán, amikor a tömegbe bonyolódtam, valaki ellopta tőlem. De volt már az enyém. Féltem már valaha a szigorú, egy-alakú, fényes bizonyosságtól. Sirattam már valaha az ezeralakú, lágy bizonytalanságot, ami az előbb a büszke Rátold nemes, kék vére gyanánt folydogált körül.
De elvesztettem. És most valakitől újat kaptam helyette. Újat, szebbet, hatalmasabbat.
Akkor lassan felsétáltam a körútra és felnéztem az ő lakására. Az ablakok még le voltak függönyözve; unalmasan, egyformán, szürkén. - Itt még nem tudnak semmit. Azután kimentem az Üllői-útra és felnéztem a kórház világos ablakaira: itt már tudnak mindent. Akkor a Cholnoky Viktortól örökbe kapott tudományommal elmentem messzire, olyan helyekre, ahová sem az