Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Cholnoky László: Cholnoky Viktor

Cholnoky László: Cholnoky Viktor
4.

A ki nem mondott szó, a kettészakadt párbeszéd odabent a lélekben fonnyadni kezd, egyre satnyul, ha nincs már többé, akinek szavaival gondolataival ki kellett volna cserélődnie, végül elhal és halálos mérgével megfertőzi a lelket, bút, töprengést; megbánást okozva. Sok ilyen kis hulla pihen a lelkemben, sok kérdés, félbemaradt megbeszélnivaló gyötör, amikre csak ő felelhetett volna, amiket csak vele cserélhettem volna ki. Miért nem kérdeztem meg őket, amíg Cholnoky Viktor itt ült velem szemben? - A kimondott szó minden kezdet kezdete, a beszéd minden emberi dolog szülője, minden emberi faktum úgy születik, hogy valaki mond valamit, valaki valamit megért, valaki valamit nem ért meg. - Cholnoky Viktor a beszédnek is művésze volt, telve értékes agresszivitással, leküzdhetetlen vággyal, hogy az igenből nemet, a nemből igent formáljon minden önös cél, előre készült terv nélkül, pusztán a beszéd művészeteért magáért, mint művészetért. Aki őhozzá mondandókkal közeledett, az az akkumulálódott szellemi energia levezetőjének szerepébe sodródott a maga tudtán kívül. - Sápadt arcának redői közt különös, egészen egyéni mosolygás lappangott, ami azonnal kiült az ajkak köré, amint megérezte a kipattantó-ember közelgését, diadalmasan, bizakodón, tudva, hogy vele van Cholnoky Viktor első, - kimondott vagy ki nem mondott, - de a többi között feltétlenül a legelső mondata a: nem úgy van!, az: éppen ellenkezőleg! Ez az első mondat pedig minden habozás nélkül indult neki útjának, semmibe sem véve, hogy milyen gondolatcsoport követi majd, csak azt tudva teljes bizonyossággal, hogy nem marad egyedül, hogy a követő gondolatcsoport el nem maradhat.

Az emberi dolgok balfelében: szenvedésben, rezignációban, negációban egyaránt több a szépség, mint amott. A pokol színei is markánsabbak, elevenebbek, mint a mennyországéi; a boldog szerelmes meghízik és gyerekségeket nyafog, az igenlő ember lelkét dús mocsári flóra fedezi be. A művészi negáció nagyigényű, megkívánja, hogy leszakítsd a tulajdon lelked egy foszlányát és azt addig munkáld, díszítsd, amíg meggyőződéssé finomodik és ha ezt meg nem tudod tenni, a negációd csak filigrán mestermunka lehet legtökéletesebb formájában is, de a művészethez való rokonsága megszakad. - Cholnoky Viktor cikkei közt, - a cikk betűvé dermedt párbeszéd a több idegennel, - egyetlenegy sincs, amelyiknek nem az agresszív negáció adná meg azt a valamit, amitől a cikk speciálisan Cholnoky-cikk lesz, amilyen azelőtt nem volt. És itt tévedne aki azt hinné, hogy tévedek az időrendben vagy egyébként. Először van a téma, azután jön a cikkíró Cholnoky Viktor, ugyebár és természetes, hogy olyasmiről, ami helyes és perfekt, felesleges tovább okoskodni, ennélfogva érthető és természetes a dolog? Azonban a sorrend nem ez. Először van Cholnoky Viktor, aki ínyenci boldogsággal kutat a dolgok közt, ráakad valamire, ami bármilyen plauzibilis valami volt legyen is annak előtte, amint az ő sovány, csontos kezébe kerül, azon nyomban olyan valamivé alakul át, amit feltétlenül és gyökeresen tagadni kell. Ez az időrendbeli becses különbség emeli az ő cikkeit az abszolút eredetiség magaslatára. De persze, miután minden dolognak legalább is két oldala van, ugyanez tenné is némelyiket majdnem erőltetetté vagy stereotippá, ha a kellő pillanatban elő nem pattanna egy-egy pompás ötlet, hogy a defektust elfedezgesse. Bármiként van is, meg vagyok győződve, hogy senkinek sem jut eszébe a nevek azonossága, ha azt mondom, hogy Cholnoky Viktor, mint cikkíró a legelsők között van.

Cholnoky Viktor a cikkíró, közeli rokona Cholnoky Viktornak, a novellistának, ennélfogva egészen természetesen terhére van neki. A természetes itt megint azért természetes, mert az olyan lekopott dzsentri családban, mint a mienk, a rokonok egyért vagy másért, de többnyire terhére vannak egymásnak. De valóban: Cholnoky Viktor legpompásabb elbeszéléseiből itt-ott szinte bosszantó módon kandikál elő a ragadós rokon, a cikkíró. Amivel azonban körülbelül vége is van a lehető kifogásoknak. Lehetséges, hogy magasabban fekvő nézőpontból vizsgálva kissé elöregedett ma már ez a distinkczió czikk és novella közt, - elvégre csak irodalom van, vagy nincs, - de Cholnoky Viktor czikkei, bármi!y ragyogók is, az aktualitáshoz tapadó természetük miatt jórészt idejüket múlták és így Cholnokyt ma mégis csak az elbeszéléseiben kell keresni. Hanem hát a Cholnoky Viktor elbeszéléseit illető kritika alul, illetékességi kifogásaim szíves mérlegelése után, méltóztassanak engemet kegyesen felmenteni. A stereotip, langyos mérlegelő-szócskák előttem lennének ízléstelenek, azok pedig, amelyeket itt-ott, az elfogultságtól teljesen mentes meggyőződésem diktálna, egészen érthető okokból talán mások előtt. Azután meg azt is vallom, hogy az ő egyik-másik dolgáról csak lelkiismeretes boncolás után lehetne bizonyosságot mondani, de akkor a boncolási jegyzőkönyv egyedül is betöltené ennek a mozaikszerű visszaemlékezésnek a kereteit. Aki előtt ez különösen hangzik, az egészen egyszerűen nem olvasta Cholnoky Viktor elbeszéléseit, vagy nem úgy olvasta, ahogyan kellett volna. És igen nagy azoknak az olvasóknak a száma, akik nem olvasták az ő munkáit. Többször hallottam, hogy ez azért van, mert a Trivulzió-novellákat kivéve, nem igen van meséje, vagy ha van is, a mese nem önmagáért van, nem az övé az első rang. És ez így nagyjában igaz is. Sőt ha van is, többnyire bizonya bérelt komornyik szerepe az övé, aki a lakomát felhordja és azután elmehet. Meglepetés? Csattanó?... Mily ódon dolgok ezek és mennyire déplaszé lenne, ha azt kellene ide írnom, hogy Cholnoky Viktor elbeszélésében kisül valami! Még a lezsarnokolt mesének azt a bizonyos egy-kanálnyi szükséges naivitását is elnyomja, - néha bosszantó módon éppen az utolsó pillanatban, -az erudíció, a gyilkos valóságok siváran biztos tudása, egy-egy acélkemény mondat, aminek elhangzása után Cholnoky Viktor hűtlenül elfordítja a fejét, a mese középponti embere pedig ruhája-letépetten, oly árván, oly magára hagyva vergődik ott kietlen magányában. És a puszta igazság hallatán, - mert végtelenül idegen az a mesebeli embernek, - védekezésül fantasztikus hazugságokba burkolózik. A mesének nincs vége, de elhagyott emberének vége van és vége van a lélek nyugalmának is mindaddig, amíg ki nem szabadul a megbabonázott körvonalból. De ez végtelenül természetes: az igazi művész, ha marokkal szórja sem adhatja oda lelki-kincseinek, elképzelésének a felét sem, a csillogó szövedéknek nincs vége, drága selymét talán csak a sírkereszt hegye hasítja ketté. Az igazi íróművész nem adhat olyant, ami már nincs, mert nem lehet tovább: finom elgondolásainak nemesebb része dideregve, elsatnyulva, ijedten néz a valóság, a tudás hideg szemébe, ha elhagyva a fantáziabeli meleg lakhelyét, betűvé kénytelen dermedni. Itt nagy Cholnoky Viktor, itt talán a legnagyobb, ebben a szembeállításban: Kívántátok, íme lássátok meg egymást! Én pedig lehajtom ismét a fejemet és álmodom tovább!

Cholnoky Viktor minden gondolata, minden meglátása kizárólag az övé; mindhárom elbeszélő kötete (Az alerion madár vére, Tammuz, Nébusztán meséiből) teljesen külön áll.