Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Cholnoky László: Cholnoky Viktor

Cholnoky László: Cholnoky Viktor
l.

Cholnoky Viktor irodalmi hagyatékának rendezése közben tűnődésekbe bonyolódom, amelyek közt nehéz az előrehaladás, de még nehezebb a közülük való visszatérés a kiindulás pontjához. A régi kék és sárga papírlapok, - oly gyenge volt a szeme, hogy nem bírta el a fehér papír csillogását, színes papírra pingálta óriás betűit a lágy kohinor-ceruzával, - a papírlapok szerényen, bátortalanul összepöndörödnek, nem a vénségtől, sem az idő verejtékétől: a nyiroktól, hanem a félelemtől, hogy sokat váró kézzel nyúlnak utánuk, elvárva tőlük, hogy a kitűnő objektív-üveg módjára mutassák vissza azt, aki itthagyta őket árván.

A pragmatikus biográfia értékének méregetése itt nem volna a maga helyén, de azt körülbelül bizonyosan tudom, hogy az írónak azok az érzései és hangulatai, amelyek egészen tisztán és logikusan megmagyarázhatók bizonyos előrement tényekből, tudomásul vevésekből, amelyek lélekmozgató erővel bírónak ismert körülményekből matematikai precizitással kifacsarhatók, - a legtöbb esetben középértékűek. Amivel szemben az alkotás igazi nagy érzései, hangulatai csak lazán, csak oly vékony szálakkal vannak hozzáfércelve valami pontosan a nevén nevezhető tényhez, eseményhez, hogy a szálakat az alkotó maga sem látja, csak lelkének legfinomabb csápjaival sejti. Sőt talán, ha magába zárkózván teljesen a végére akarna járni a dolgoknak, végül is útvesztőbe jutna, vagy approximatív eredményekkel alkudozna. Mármost aztán belép a fontosarcú idegen és formátlan, nagy lábával belegázol a tündéri szövedékbe. Pedig ő még csak az elsőszámú ember, utána jönne csak a többi, aki már csak az ő megállapításait iparkodna helyesbíteni, cáfolni.

Semmi közöm a nagylábú idegenhez, nem fogok erőlködni, hogy Cholnoky Viktor gazdag lelki színpadának kulisszáit szigorúan egyenes sorba állítsam. És semmi vágyam sincs kificamítani a lábamat a tükörsima térségeken, amelyeken Cholnoky Viktor fantáziája oly tüneményes könnyedséggel lebbent át, - és mindezt csak azért, hogy egy-egy novella-remekét belekényszeríthessem a kis lelki-skatulyák egyikébe, hogy ennek itt a helye, amannak meg emitt, mert amikor Cholnoky Viktor ezt írta...

Pedig az ő lelki életét a lehetőségig ismerem. A vérségi kötelék révén, de azon felül is fontos mértékben az állandó együttlét és csodálatosan kongruens sorsfordulások révén, amik pedig még idegeneket is szoros közelségbe képesek hozni egymáshoz. De legfőként talán mégis azért, mert kezdetben, amikor már nemcsak néztem, hanem láttam is őt, többször eltévedtem az ő világában. Az ilyen tájakon jársz aztán utóbb a legbiztosabban. Az ő lelki élete nemesen komplikált, érdekesen bonyolult és mégis meg merem ismételni, hogy ismerem.

Ismerem, de sikerül-e helyesen tudtul is adnom ebbeli ismeretemet? Aggályos kérdés, mert Cholnoky Viktor lelkének megismertetéséhez a biográfia kelléktárában egyetlen alkalmas mondatot, egyetlen formát sem találok.

- Cholnoky Viktornak ez az elbeszélése az, amelyből leginkább...

Hasznavehetetlen. Cholnoky Viktornak nincsen olyan elbeszélése, amelyből leginkább...

- Cholnoky Viktor idézett mondása élénk világot vet...

Nem igaz. Cholnoky Viktor egyetlen idézett mondása sem vet élénk világot...

Cholnoky Viktort keresni kell. Amíg van reményed, hogy rátalálsz, addig az övé vagy teljesen. Amikor a reményed elvész, csüggesztő, hideg tanácstalanság csap le rád. - Azt képzelem: úgy volt az akkor, hogy ugyanaz a jéghideg kéz, amelyik Cholnoky Viktor szelíd, kék szemét mindenkorra lezárta, az ő hátrahagyott írásait is ugyanazon pillanatban mozdulatlan holtakká dermesztette. Különös, zegzugos kis temető tehát az ő hagyatéka, amelyből oly reménytelen lenne elindulni, megkeresni a valódi Cholnoky Viktort.

De így van-e ez valóban, vagy csak a szomorúságom láttat mindenütt kietlen élettelenséget? Hiszen néha viszont egyetlen kusza mondata az ő kedves hangját is visszacsendíti a fülembe, hogy félek feltekinteni.

Oly különös, oly több-lehetőségű volt mindég is minden, ami őt illette. A régi, kedves időkben, amikor itt ült velem szemben, a par excellence nem-úgy-van-embernek nevezgettem őt és íme most is, amikor az egyéniségét óhajtanám körvonalazni, elszigetelni mindentől, ami vele összefüggeni látszik, most is azt kell látnom, hogy őt teljes lehetetlenség bármennyi vonallal is úgy körülzárni, hogy az idomból ki ne ütközne nemes feje mosolyogva, hogy nem fér el ott bent, hogy a vonalak közül ki ne dobbanna a szíve, és hogy az egyik szögleten ki ne esnék valamelyik különös elbeszélése, mivel számára nincs hely a poligonban.

Ő maga sem tudott, nem is akart soha ilyen poligont rajzolni a maga számára. Elbeszélései között nincs egy sem, amelyik az ő világát teljesen feltárná, amelyikben magát teljesen átadná. Ezt csak bizonyos meggyőződéssé, valami hitvallássá sürűdve tehetné, olyanná, amilyen az ő meggyőződése szerint van, változatlanul van, sőt csakis változatlanul van. Ilyesmit azonban ő sohasem alkotott a maga számára. Az ő minden elbeszélése egy-egy cserepe az immár eltörött pompás amforának, az ő nobilis lelkének; cserepek, amelyeket szerve s egésszé illeszteni többé nem lehet és amelyek közül elröppentek már a test nélkül való, a határozott körvonalakat nélkülöző, tündérien szép sejtések,várások, amelyek valaha az amfora belsejében gomolyogtak, egymásba fonódtak, színesen fel-alá lebbentek, elváltak, majd szeretve ismét egymásba omlottak, de amelyek közül egyik sem önállósult soha, egyik sem szilárdult tudássá, meggyőződéssé, mert Cholnoky Viktor maga parancsolta volna vissza a lázadozót. Mert ő a lelki élet egyetlen kérdését sem akarta bizonyosan tudni; nemesen félénk lelke érezte, hogy a lét minden bizonyossága, - a jó is, - rideggé egyszerűsödik, mint a számtalanszor megálmodott nyáréjszakai vígalom, amelynek muzsikája a saját halotti indulóját játssza. Ha testetöltött tudás közeledett feléje, ha az környezte, félénken lehunyta a szemét és elmenekült előle. Azt óhajtotta, hogy határozatlan körvonalú, illatos szépségtömeg lebegjen, gomolyogjon előtte; finom lelke mindig készsége megsejtette az emberi lét megtudásainak azt a pontját, ahol jobb már, ha a fül és a szem bezáródik. Talán az izzószívű Tammúz-istenség intette őt kegyelmesen magához közvetlenül a szörnyű idők elől, amelyek az éterien finom telkek kedves töprengéseit belefojtják a durva, rideg pozitívumokba amiktől úgy félt a törődött Cholnoky Viktor, hogy amikor egynek-egynek a maga lelkében való kinyílását megérezte, sietett megmutatni azt másnak is, hogy egyedül ne maradjon vele.

Ha ismerted Cholnoky Viktort, vagy figyelmesen olvastad a munkáit, észrevehetted mindezt. A legnagyobbat említve a halálról letépi a színes szimbólum-cafrangokat, hogy nem marad belőle más az anyag törvényszerű változásainál, de amikor úgy fordul, hogy megittasul a bánattól, - nem attól, amelyik kívülről les ránk; az ő bánata is más, az odabent az ő lelkében terem, ott érik és szüretelődik édes itallá, - akkor feltekint az égre, könnyezik és pompás látomásait mondogatja:

- Huszonnégy órával a halálod után még E. T. F. Atkinson sem tudja kiszagolni rólad, hogy droguista-segédvoltál-e, vagy pedig metil-alkoholista. Ez az igazi demokrácia, barátom!... És tudod-e, hogy miért hízlaljuk magunkat? Nem? Azért, hogy azután a sírunkban a férgek annál nagyobbat hízhassanak rajtunk. Ez, barátom, nem malacság, hanem az anyag örökkévalóságának a törvénye. [*]

- Az órás, aki az óraketyegés beszédét is értette, meghallotta a néma intést is: «Apám, hiszen nem haltam meg, csak feltámadtam. Apám, találkozunk, hiszen te is jössz nemsokára. Amíg ott kint vagy a tükör előtt, addig türelmes légy és igazgasd a rád bízott órákat. Azután jössz úgy is!» És a kisfiú árnya, Normandia legszebb gyermekének a visszatükröző képe eltűnt Szent Cziprián csodaüvegének a mélységes öblében... (Kar: Meggyógyult-e Trisztán?) - Meg. Mert megértette, hogy nincsen halál, csak feltámadás van. (A templomból harsogva zeng ki az ének, a körmenet kisereglik, az utcát elárasztja a sokaság és az égig felzengő alleluja: «Feltámadt Krisztus e napon»... [*]

És én tudom, hogy a szélsőségek közt való ily nyugtalan rebbenések az egy-bizonyos keresésétől, az egy-bizonyosnál megállapodástól való félelemből erednek. Ez az úri félelme egyébként az élet apróbb dolgait és ideges figyelemmel kíséri. Cholnoky, ha rossz hírt sejt, fél a híradástól, ő maga akarja azt kiérezni a csendből, kiolvasni a szemek réveteg sugarából; ha örömhírt vár: nem kell szólni róla, meg akarja várni, amíg az öröm önmagától kapcsolódik, fonódik a szíve köré, amíg önmagát árulja el. Úgy szereti a bizonytalanságot, hogy amikor egyszer ismét rakoncátlankodik a fantáziája és Tammúz isten lényege körül kíváncsiskodik, őt csüggedés fogja el és úgy derül fel ismét, amint lépésről lépésre távolodik a veszélyes körtől.

A megingathatatlan bizonyosságoktól való ez a kifinomult, elegáns félelme az oka annak, hogy ha visszakívánja is elmúlt átéléseinek valamelyikét újra-átélésre, azt teljes önkénnyel dobja oda annak a hangulatának, amelyik akkor éppen nála időzik. És így talán nem kétséges most már, hogy őnála az oknyomozó életrajz lehetetlen furcsaságokra vezetne?... Ahány gramm pragmatikumot, ugyanannyi métermázsa falzumot lopnék bele Cholnoky Viktor írói életének történetébe.

 

[*] Néhusztán meséiből: Kánikula.

[*] Szent Cziprián tükre. (Az alerion madár vére.)