Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Gellért Oszkár: A politika mögül
Azokban a napokban, mikor Pétervárott világtörténelmet csináltak, Franciaországban, Arras és Soissons között, Hindenburg mindenesetre a hadtörténelem számára dolgozott. Stratégiai visszavonulást rendezett arról a frontról, mely 1914 szeptemberének végén, a marnei csata lezajlása és utórezgései után, végül mozdulatlanná merevedett s melyet 1916 júliusától októberéig a Somme-csata sem tudott bénult helyzetéből gyökeresen kimozdítani. Most Hindenburg megjelent Nyugaton is és első tette az volt, hogy mintegy másfélszáz kilométer széles fronton és, ahol a legmélyebben, ott negyven kilométer mélységben visszavonta Rupprecht trónörökös hadseregeit s körülbelül olyan új vonalon helyezte el őket, ami az előbbi front ívszerű alakjához képest a húr hozzávetőleges egyenesét alkotja. A németek önként feladták frontjuknak azt a Párizshoz legközelebb eső szakaszát is, mely a marnei csata óta annyi Clemenceau-cikk vészjósló konklúziójára adott alkalmat: «A németek még mindig Noyonnál állnak, mindössze nyolcvan kilométerre Párizstól.» Nos, a németek már nem állanak többé Noyonnál. Azonban?
Maga az entente szakkritikája is csak tapogatózva nyúl az új Hindenburg-problémához. Azt, amit az entente-félhivatalosok akarnak elhitetni, hogy Hindenburg visszavonulása tulajdonképpen a Somme-csata megérett és ölbehullott gyümölcse, a komolyabb entente-szakkritika sem méltatja figyelemre, legfeljebb az Ancre két oldalán kidudorodó német frontrészlet taktikai lerövidítését tekinti annak. Egyebekben azonban Hindenburgnak a Somme és Aisne közt végrehajtott stratégiai visszavonulása sokkal nyugtalanítóbbnak és félelmetesebbnek tűnik fel Párizs, London és Róma hozzáértői előtt is, mint az a módszer, amely a Somme-csatában egy-egy faluhoz is a végsőkig ragaszkodott. S azért, mert a Somme-csatában az angolok és franciák Bapaume és Péronne előtt megakadtak, bizonyára nem kellett volna Hindenburgnak most Bapaume-ot és Péronne-t minden szorongattatás és ellenállás híján feladnia, még kevésbé Roye-t és Noyont. Mégis feladta. De akkor miért hát?
Mindenesetre a legkevésbé a múlt kényszerítő nyomása miatt. A katonai szaksajtó tekintete tehát a múltról a jövőre siklik át: azért, mert meg kellett előznie az entente tavaszi offenzíváját. S éppen ott kellett megelőznie, ahol ez az offenzíva minden jel és logika szerint várható volt. A jelekről bizonyára beszámolt a német felderítő szolgálat, de a jelek csoportosítása egyelőre még Hindenburg titka. A logika már akárkié; és puszta logikával is sok kérdéshez lehet már ma hozzáférkőzni. Például: ha az entente a nyugati fronton tényleg offenzívára készült, akkor ezt az offenzívát az angolok semmiképp sem bízhatták a franciákra úgy, hogy ők maguk kényelmesen kimaradjanak a játékból. Angolok pedig a nyugati frontnak - Párizsból nézve - csak balszárnyán állnak, az offenzívának, vagy - amennyiben egy időben végrehajtandó kettős támadás lett volna tervbe véve, mint a múltban is történt, mikor az angolok az Artois-ban, a franciák a Champagne-ban támadtak - az offenzíva egyik színhelyének okvetlen az angol harcvonalat kellett kiszemelni. Igaz ugyan, hogy angolok állnak Arrastól északra is, ahol Hindenburg nem vonult vissza s igaz lehet ugyan, hogy az entente haditerve a legészakibb német szárny felgöngyölítésére is irányulhatott, míg a franciák a legdélibb szárnyon próbálkoztak volna hasonlóval, de a Somme-csatának azt az eredményét már tényleg el kell fogadni, hogy mindenesetre olyan helyzetet teremtett, amely ugyanezen a helyen való további kalapálgatásra méltán csábíthatott. Egyszóval: Hindenburg, ha csak részben is, de tényleg ott vágott elébe az entente offenzívájának, ahol azt tervezték s most Haignek és Nivelle-nek egyik napról a másikra arra kellett ébrednie, hogy áttörendő front nincs többé, újra kell kezdeniök mindent azon a terepen, melyet Hindenburg visszafelé guruló gőzhengere kietlen pusztasággá varázsolt. Az új berendezkedés és felkészültség pedig időt jelent akkor, mikor a német tengeralattjáró-harcnak is elsősorban időre van szüksége. Hindenburg tehát haladékot teremtett Tirpitz számára és ezenfelül biztonságos helyzetet is a sajátmaga tavaszi tervei keresztülvitelére, mikor lekapcsolta az entente nyugati offenzíváját, akár tényleg azon a fronton volt tervbe véve, ahol Hindenburg visszavonult, akár - és a logika még itt is úr marad - bárhol egyebütt szemelte is volna ki színhelyét Nivelle és Haig. Mert az entente most már azt az esetleges offenzív tervét sem valósíthatja meg idejében, melyet az Arras-Soissons vonalon teljesen kívül eső s a nyugati frontnak onnan akármily távoli részén akart is volna végrehajtani; hiszen most mindenekelőtt egy másfélszáz kilométeres rést kell betömnie, hogy újabb meglepetések ellen vértezve érezhesse magát. Eredeti koncepciójából kizökkentve kénytelen egy előre Hindenburg akaratához idomulni.
Csakhogy, - felelhetnének azok, akik Hindenburg módszerében most már bizonyos állandóságot, következetes ismétléseket is szimatolnának - csakhogy: ha Hindenburg minden új entente-tervet ilyen áron akarna keresztezni, akkor egyszer mégis csak a Rajnánál találná magát. Vajon? S ha az entente-ot megszavaztatnák, akarja-e ilyen áron visszaszerezni a németektől összes megszállott területei, képzelhető-e, hogy még a legvérmesebb hadisarc-forraló is arra szavazna, hogy ám legyen, varázsolják a németek akár Szaharává Franciaország leggazdagabb megyéit s egész Belgiumot is, a végén úgyis megfizettetik velük?! De hiszen Hindenburg is sietne megnyugtatni vagy kiábrándítani azokat, akik most újra a német vandalizmussal szedik tele a szájukat és akik abban reménykednek, hogy Hindenburg folytatni is fogja, hogy esze ágában sincs a békeasztal számára így érlelni meg a helyzetet, még akkor sem, ha Németországnak Nyugaton egy négyzetméternyi annexiós szándéka sincs is; mert ki biztosít arról, hogy ha Németország a határra érkezett, a békeasztalhoz is elérkezett? És ha stratégiai visszavonulásokat mindenesetre könnyebb szívvel is lehet elhatározni az ellenséges föld megszállott területeiről mint odahaza: akkor is, amit Arras és Soissons között meg lehetett csinálni, azt például ott, ahol már a gazdag francia érc- vagy szénbányavidék kezdődik, a legnagyobb könnyelműség lenne megismételni a mindinkább gazdasági jellegűvé váló háború biztos tudatában és a «végül úgyis mindent vissza kell adni» jelszavának idő előtti gyakorlati alkalmazásával.
Nem; ilyen fantasztikus stratégiai és politikai hátteret éppen nem lehet a mostani Hindenburg-visszavonulásához festeni. Hindenburg jelentékeny erőket szabadított fel; megrövidítette frontját Arras és Soissons között és úgy rövidítette meg, hogy az utolsó pillanatig nagyszerűen elleplezte szándékát; minden idők háborújának talán legtökéletesebb visszavonulását hajtotta végre: még egy ágyúnyi veszteséget sem szenvedett; olyan új és jobb állásokba helyezheti Rupprecht trónörökös seregeit, melyekről az ellenség ma még azt sem tudja, hogy hol húzódnak; keresztezte az entente offenzíváját; területfeladás árán időt és a frontrövidítéssel erőmegtakarítást nyert arra, hogy a maga tavaszi terveit zavartalanabbul készíthesse elő és hajthassa végre, akár a nyugati harctéren, akár másutt. Tér, idő és anyag viszonyát így fordította a maga javára. Idáig a dolog mindenesetre máris tisztázottnak tekinthető, de ha csak idáig megyünk, akkor Hindenburg még oly brilliáns visszavonulásában sem láthatnánk többet, mint amit Lengyelországban vagy Kelet-Poroszországban szintén nagyszerű sikerrel produkált már a háború során, legfeljebb annyi különbséggel, hogy Franciaországban nem a már megindult, hanem a még csak megindulandó ellenséges nyomás elől tért ki, ami az állóharcra berendezkedett és áttörési módszerrel dolgozó ellenségre mindenesetre nagyobb csapás, mint aminő a mozgó csatára készülő ellenséget éri, ha a viadalról bizonytalan területnyereségért le kell mondania. De az igazi probléma mégis csak mindezeken túl kezdődik.
A világháború legnagyobb hadászati problémájává kétségkívül az vált, hogyan lehet a lövészárokból kikaparni azt, aki nem akarja magát engedni. Hogyan lehet a földalatti háborút ismét földfelettivé, az állóharcot mozgóvá lendíteni. Nincs harctér Európában és azon kívül, ahol ez a probléma egy ideig megoldhatatlannak ne tetszett volna; idő múltán azonban mindenütt megoldódott. Csak a nyugati harctéren volt vigasztalan a helyzet mindmáig, mert a haditechnika ott produkálta a legtökéletesebbet: a csőd szélére juttatta magát a háborút. Verduni csata, Somme-csata: mind hiába volt s az eddigi módszer bármely tanulságos fejlesztése is egészen kilátástalannak festett.
Most tavaszra - micsoda lelki felüdülés a vakondok-élet után! - Hindenburg kibújtatta az embereit a föld alól és arra kényszerítette a szembenlevőket, hogy ők is kibújjanak. Egyelőre azonban még mindkét fél arccal egy irányban vonul. Ha, mialatt a német haditechnika teljes sikerrel folytatja a víz alatt, amit megkezdett, - Hindenburg is folytatja, amit megkezdett: a föld alól fel tud kerekedni, de szembefordulva is; ha az íjat vissza tudja pattantani: akkor tényleg úgy jelent meg a nyugati harctéren, mint aki a marnei csatát folytatja.
Március 27.