Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Gellért Oszkár: A politika mögül
- Közelállónak látod a békét, fiam?
- A Világosság és a Béke Fejedelme mindig a Keletről jöttek.
- Most azonban a világ Nyugat felől várta: az Újvilágtól. Azt remélte, onnan fog jönni a világosság, amely Európa sírgödreinek káoszán és sötétjén keresztültör. Európa szemei Amerikára szegeződtek. Európa csalódott.
Még tavaly novemberben folyt le ez a dialógus apa és fiú, Ferdinánd bolgár cár és Boris trónörökös közt, egy amerikai újságszövetség számára dolgozó hírlapíró jelenlétében, aki interviewolni jött, és aki előtt a cár ötletesen levizsgáztatta a fiát. A hírlapíró meggyőződhetett róla, hogy a fiú nagyszerűen tudja a leckét, ami azonban már az apa szájából sem hangzott újszerűen; hiszen Radoszlavov, Bulgária miniszterelnöke és külügyminisztere már előbb hirdette és ritka állhatatossággal ragaszkodott ugyanahhoz, amit Ferdinánd és Boris olyan magától értetődő egyszerűséggel vallott az amerikai laptudósító előtt. A békét Kelet felől kell várnunk.
November után december jött és december meghozta a központi hatalmak békeajánlatát, - aminek elérkezését ugyanaz a balkáni diplomata sejtette legelőbb egész Európában - és meghozta Wilson békeakcióját is. Ma pedig ott tartunk, hogy Wilson a Németországgal való hadiállapotról szerkeszt javaslatot az összeülendő kongresszus számára és - a történetíró esetleg majd teljes bizonyossággal írhatja le e mondat folytatásaként azt is, hogy: ma pedig ott tartanánk, hogy Oroszországgal már a békeasztal mellett ülhetnénk, ha ki nem tör az orosz forradalom. De miért ne lehessen holnapra mégis csak igaza Radoszlavovnak? És hátha előbb forradalomra volt szüksége a Béke Fejedelmének, hogy annál biztosabban kelhessen útjára?
Ami a történetírót illeti, ő bizonnyal világosabban láthat majd sok olyat a forradalomnak a diplomáciához való viszonylatában is, amihez ma még csak tapogatózva lehet nyúlni; ő már nemcsak a nagy szavakat, hanem az apró suttogásokat is ismerni fogja; például, hogy mi volt a begyében Protopopovnak, a németbarátsággal s diktatúrára és különbékére való törekvéssel gyanúsított belügyminiszternek, mikor veszni látott mindent és a dumabizottság elé jött, hogy a munkáspárti vezérből igazságügyminiszterré s csaknem diktátorrá lett Kerenszkynek a füléhez hajoljon és súgni akarjon valamit. És a történetíró számára talán az a legfőbb kérdés sem lesz már vitatott, hogy a szeptemberi londoni egyezményt valóban olyan klauzával írta-e alá Oroszország, hogy szolidaritási kötelezettsége alól egy otthoni forradalom felmentheti. Egyelőre még csak tünetek szólnak egy ilyen klauzula mellett: a forradalom előjátékát, a városokban támadt éhségzendüléseket mintha a Protopopov-rendszer nem nézte volna éppen kedvetlenül s Anglia viszont, mert joggal aggódhatott, hogy ez a rendszer a forradalom ürügyét valóban különbékére használhatja fel, maga is a forradalomhoz csatlakozott, uralomra segítette azokat, akiket már régen uralomra akart juttatni: a duma haladó blokkját, melyben sokkal inkább megbízhatott, mint az utóbbi időben angol nyomásra oly sűrűn váltogatott, de angol szemnek mindvégig egyformán gyanúsnak maradt kormányokban. Mondhatjuk-e, hogy az utca forradalma a Protopopov-rendszernek, ha tényleg különbékén mesterkedett, kapóra jött? Akkor elmondhatjuk azt is, hogy kapóra jött Angliának is, mely egy alkotmányos színezetű forradalom előkészítésén szintén régóta mesterkedhetett. Megdagasztani az utca forradalmát egy duma-csínnyel s aztán a cárra oktrojálni a duma-blokk háborús akaratát, mint nép-akaratot vagy eltaszítani magát a cárt is; kibérelni a maga imperialista politikája számára, a bukott cárizmus egyre gyengülő imperializmusa helyébe, a kapitalista és demokrata Oroszország friss imperializmusát; kiküszöbölni további háborújának eszmei tartalmából azt a szépséghibát, hogy az entente keleti szárnyát még autokrata kormány vezeti: mindez beillhetett az angol diplomácia koncepciójába. És ez a diplomácia végig gondolhatott minden eshetőséget: még azt is, hogy a kormányozható forradalom csődöt mondhat, akár úgy, hogy felülről, akár úgy, hogy alulról csúsztatják ki a kezéből. Az angol diplomáciáról fel lehet tenni, hogy mielőtt nekiadta magát valaminek, számot vetett mindazzal, ami belőle érheti s hogy mikor a bizonytalan forradalmat választotta, talán kisebb rosszat választott, mint ami a Protopopov-rendszer részéről fenyegette. Kisebb rosszat még akkor is, ha a forradalom háborús irányzata megdől, az orosz test önmagát marcangolva hull darabjaira s Anglia számára az európai háborúban végleg értéktelenné válik; mert így legalább értéktelenné válik mint jövendő szövetséges Közép-Európa számára is, holott Anglia ugyanakkor leghatalmasabb ázsiai riválisától szabadul meg.
Ismételjük, minde következtetés természetesen abból a feltevésből indul ki, hogy a londoni egyezményt tényleg ama klauzulával kötötték, vagy hogy a cári kormány akár klauzula-adta jog nélkül is hajlott a külön béke felé, vagy legalább is hogy a cári kormány nem akarta, esetleg nem is tudta Oroszország erejét oly mértékben állítani az entente-ügy szolgálatába, ahogyan azt szövetségesei kívánták. S hogy Anglia emiatt nemcsak alkalmazkodott az amúgy is megváltozhatatlan forradalomhoz, hanem részt is vett felszításában s előre végiggondolta minden képzelhető elfejlődését. Ha és ha és ha.
De végül is: akár volt része benne az angol diplomáciának, akár nem, a további kérdés most már az, hogy a központi hatalmak diplomáciájának mi gondolata van róla. Vajon a központi hatalmak diplomáciája azzal, hogy elvesztette a cári Oroszország állítólagos békehajlandóságát, befejezettnek tekintheti-e feladatát?
A forradalmi Oroszország a központi hatalmak hadvezetése számára is rendkívüli helyzetet teremtett, amit ő sem hagyhat kiaknázatlanul. De átengedni véges-végig minden teret a hadvezetés számára, olyan fordulat volna, amit talán az entente kíván a leginkább, mert a ma még konszolidálatlan új Oroszország hirtelen összekovácsolódását vonhatná maga után. S akkor Anglia nyeregben van s megszervezi a háborúra az új Oroszországot.
A konszolidáció folyamatába tehát mindenesetre bele kell szólnia a központi hatalmak diplomáciájának is. Beleszólnia nem olyan értelemben, hogy kétségbe vonja, hanem hogy föltétlenül elismerje az új Oroszországot. Wilson nemcsak arról beszélt békeüzenetében, hogy a jövőben ne lehessen népeket akaratuk ellenére kormányozni, hanem arról is, hogy vannak hallgatag milliók, akik béke után sóvárognak s akik helyett most szintén ő beszél. Ezek a milliók Oroszországban felszabadultak hallgatagságukból s ma még: hallathatják szavukat. S hogy szavuk milyen messze hangzó és félelmetes, a kadettpárt hatalmas feléjük-kanyarodása is bizonyítja: elébük jönnek a köztársasági államforma propagálásával is, hogy belpolitikai koncessziókkal megnyerjék őket külpolitikájuk háborús tendenciájának. Csakhogy a forradalommal szerzett jogok és politikai hatalom megtartása a haladóblokk számára is elsőbbrangú céllá válhat a háború folytatásánál és a központi hatalmak diplomáciáját nem tévesztheti meg Miljukovnak az a külpolitikai programja sem, melyet még akkor szerkesztett, mikor a cár külügyminisztere akart mindenáron lenni s melyet ha ma tovább hirdet, hamar arra ébredhet, hogy a nép külügyminisztere lett belőle... De mikor már ott tartunk, hogy a szent szinódus is alkalmazkodik az új rendhez és a templomokban istennek tetsző műnek hirdeti a forradalmat - s mikor Apponyi azt vallja, hogy az orosz forradalom isten felséges ajándéka nekünk, - akkor nem elég, ha Apponyival elfogadjuk ezt az ajándékot anélkül, hogy megpróbálnánk vele élni is legbölcsebb emberi értelmünk szerint. Akkor Miljukov ébredését nekünk is gyorsítanunk kell. Ha tudni fogunk ehhez is s nemcsak a hadviseléshez: akkor Kelet felől a Világosságon kívül talán tényleg el fog indulni a Béke Fejedelme is, minden jel szerint a Dardanellákon keresztül.
Március 27.