Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám
A fekete csikó nagy üggyel-bajjal vergődött fel az alomról, amelyen az anyja világra ellette. Alig-alig bírt megállani, úgy himbálódzott a teste vékony lábaszárán, akár a holló gyenge galyon.
Az öregedő kanca becéző röhögéssel vigyázta minden moccanását s még a nyelve erejétől is féltette, mikor végignyalt a puha pelyhes hátacskáján.
A csikó remegő cimpákkal szamuklált ide-oda. A trágyagőzös istálló enyhe homálya, az anyja szaga és nyalakodása, mind nagyon kellemes észrevevés volt, de valami hajkurászó elégedetlenség tovább keresgéltetett vele, míg csak rá nem akadt az illatos tőgyre. Mohón kapta be az egyik feszülő csecset s a nyelve alá zubogó édesded tejjel egyre kiteljesedőbb gyönyörűség gyanánt érezgette magába a létet.
Hirtelen fénysugarak özöne bökte szembe: kitárult az istálló ajtaja.
Másfajta szagú, két lábon járó állatok rémlettek fel előtte:
Az inát menekülésre indította az ösztön, de már is odaugrottak hozzá, letépték a száját az emlőről, olyat löktek rajta, majd felhemperedett és elhurcolták a szúrós világosságba. Ijedten nyikkant el, hallotta az anyja aggodalmas hörrenését, durva karmok kaparásztak a testén végig, minden íze reszketett, mikor végre a helyére taszigálták.
Elfeledkezett a szopásról és sarkig nyitott szemmel, bámulta, bámulta a szüntelenül dörmögő idegen állatokat.
Attól kezdve nem volt nap, hogy fel ne rebbent volna a kilincs zörrenésére, rögtön rá csudálatosan megnyílt a sötét fal és fénnyel a nyomában megjelent a Kétlábú. Néha még vaksetét éjszaka is betámított s a markából árasztott ragyogást az ólba. Addig kísérte tekintetével a libegő mécslángot, amíg csak látta és ilyenkor bontakozott fel legtisztábban a furcsa lény hatalmas voltáról benne motoszkáló sejtelem.
Szorongó érdeklődéssel figyelte, mint tesz-vesz, s sürög-forog körülötte.
Valahányszor arrább lökdöste, mindig azt hallotta a szájából:
- Nyalka! Nyalka ne!
Ha nem fülelt, keményen rácsapott és zsenge testecskéjének fájdalma hovahamarább megtanított rá, hogy félelmetes állatnak ő:
Meg-megesett, hogy nyitva hagyta az ajtót és akkor heves kíváncsisággal tipegett a rejtelmes fénydarab felé, de mielőtt odáig érhetett volna, okvetlen előkerült valahonnan és visszakergette.
Egy reggel aztán betelt vágyainak netovábbja: kidughatta kis-nagy fejét a veréce fölött.
Vakító fehérség, csendlett rá mindenfelől.
Az udvar mélyén nagy tűz ropogott és sok különös lény izgett-mozgott körülötte.
Ámuldozva meresztette a szemét.
Egyszerre riasztó röfögés, visítás támadt valamerről s egy kis fekete állat törtetett elő a ropogó hóban.
Az ismerős Kétlábú némán rohant a nyomában, a trágyadombon utolérte, leteperte s akkor velőbe-hasító keserves ordítás harsant feléje, amely lassacskán ziháló hörgésbe csukladozott át.
Az anyja aggódva nyerített fel, dobogni kezdett a helyén, nyihogva futott oda mellé, szorosan hozzásimult, a lábán le s fel szaladgált a rettenet bizsergése és fülét hegyezve meredt a hideget ontó ajtóra. Nemsokára bedübögött a Kétlábú, nyugtalanító, erős szagot hozott az öklén, ami még a széna illatán át is megcsavarta az orrát, az anyja nagyokat horkantott rá, végigvágott a hátán, a sarjút a jászolba gyömöszölte, becsapta az ajtót s a Nyalka megzavarodott fejében olyan koromsötétség lett, akárcsak az ólban...
Történt, hogy hideg, csilingelő holmit akasztottak a nyakába és ő is kimehetett a fényes résen.
Édes eldöbbenés szakadt rá a szellős tündöklésben. A bámulatra méltó gémeskút mellett parányi állatok nyüzsögtek, karicsáltak, hápogtak az eperfa zöld terebélyének alig bírta a hegyét felfedezni, afölött meg valami káprázatos ragyogó reszketett, amibe sehogyse tudott belenézni. Farocskáját incselkedve csiklandozta a meleg, odazökkent az anyjához, hogy hempergő játékra csalogassa, de a Kétlábú végighúzott rajta. A lovak háta mögé menekült, ám még jobban megriadt, mikor azok hirtelen elindultak és látta, hogy a nagy, jászolforma zörögve a sarkukba lódul. Aggódva tartotta szemmel az elmaradni sehogysem akaró kerekeket, ha meg másfelé pillantott, mindenütt kétlábú állatokat vett észre, köztük egész kicsinyeket is, amelyek a porban hencseregtek.
Egy kaptatónál hörögve állott meg az anyja, de az ostornyél püfögő csapásaira vergődve erőlködött odább a társával együtt. Nyalka egyre a süvöltöző ostort leste és remegve csengőzött utánuk. Ha tétován el-elmaradt, azonnal felhangzott az ordítás:
- Csida, ne! Nyalka!
Erről is, amarról is recsegő szekerek kerültek elő s az előttük kornyadozó lovak hangosan összenyerítettek, amint egymás mellett elhaladtak. Az agyát nyaggató zűrzavar lépten-nyomon növekedett, odasiránkozott az anyjához, ám az csak némán nézett le reá a szemlő alól.
Kis patácskái keservesen sajogtak, mikor az alkonyatig tartó hajsza után lerogyva végre maga alá szedhette.
Pitymallatkor harmatos mezők hívogatták viháncoló futkosásra, de a Kétlábú parancsára oda kellett szegődnie a lovak nyomában lassacskán, arráb-arrább túródó eke mellé.
Elandalgott a barázdák során és addig szívogatta magába a füvek aromáját míg csak rá nem ízeledett a leves lucernára.
Hol a szekér körül, hol az eke mellett érték utol az esték, csendes telegedésük közben mindig egyformábbnak kezdtek előtte tűnni az egymásra forduló napok és akár a száraz malom álmosítóan keringő, óriási kereke, úgy lengett körülötte körbe, körbe, körbe: az élete.
Nyári porban, dércsípte avaron, puhán engedő hóban, freccsenő, kékes tavaszi sárban, temérdeket fordultak a szekér kerekei, amelyeket Nyalka kísérgetett.
Sejtelme sem volt róla, hogy nekidélcegedett és a hajdani kiscsikó módjára tekintgetett hátrafelé, hol maradnak a nagy lovak, mikor az új nyáron végigvezették az udvaron.
Már kordult a kapu szárnya, hívogatólag nyerített fel, az anyja válaszára megszegte a lábát, meleg rimánkodással függesztette szemét ostoros vezetőjére, de az rá se pillantva, gyorsabb lépésre ösztökélte egy csípős suhintással. Az istállók, a górék mind elmaradoztak és nemsokára olyan mesgyére tértek, amelyen még sohasem járt. A szikes, kicserepedzett nyomáson legelésző jószágra akadtak. Egy nagy kormos bika kivált a tehenek sokaságából és mérges bömböléssel cammogott jódarabig utánuk.
A szemhatár kinyílott, a reszketeg távolban fehér házak páráztak az izzó nap alatt, türelmetlenül várta, mikor érkeznek közéjük, de a háta megöl arrafelé suhanó hűs szellőtől váratlanul szárnyra kapott a lógos tornyú falu és mindenestől elszállott a puszta pereméről.
Bármerre vágtatott a tekintete, semerre sem ütközött bele semmibe a haloványzöld végtelenség fölött...
Bizsergett a bokája, a szügye meg-megrángott és örvendezve nyerített rá két szabadon ácsorgó szürkére, amint a csapás kanyarodójánál megpillantotta őket.
A lovak hangtalanul ütötték fel a fejüket, azután csetlő-botló lépéssel arrább vonszolták csörömpölő béklyólyukat, ahol dúsabban csimbókosodott a gyep.
Csend volt, csak a messzi tocsogók felől hallatszott a békák zengése... Hirtelen felhő kerekedett előttük. Halk morajlás kelt benne, amely egyre nőtt, zúgva közeledett s egyszerre mint valami látomás, orkánlott el mellettük a ménes, gomolygó poruszályt csóválva robajlása nyomán.
Nyalkát forró őrület szállotta meg. Rúgott, vágott, tomboló vággyal szabaddá akart lenni mindenáron.
Vezetője dühödt erővel igyekezett lefogni s hogy már-már kiragadta a kötőféket a markából, felkapott egy töviskés gallyat és ordítva csépelte zúzta vele, ahol csak érte. Minden tagja sajgott, mikor újra útnak indultak. Hátuk mögött maradtak a nagy itatók, vörös kőhíd kongott fel alattuk s késő alkonyatkor egy szélfogóhoz értek. Kékgatyás csikósok dongták körül, lecibálták a kötőféket a fejéről és rá se hederítve felhurkázott bőre nyilallására, kényeskedve szökellt az ifjú mének közé. Elfeledte az anyját, mindent, mikor ennyied egyforma magával ily hatalmas falkában lelte fel magát. Volt ott mindenféle csikó! Fekete, mint ő, meggypej, sárga hófehér, almásszürke és vasderes. Odatódultak hozzá véges-végig szaglászták, örvendező röhögéssel üdvözölgették. Eltelhetetlen mohósággal nyeldekelte a puszta esti zamatát és boldogan dobogó szívvel őrt körbe-körbe még akkor is, mikor a többiek már rég alkalmatos éjszakára való fekvést kerestek maguknak.
Egy kis puli kutya mérges csivogással kerülte a szélfogót szüntelenül, más nesz sehonnan sem kelt.
Édes ernyedtségbe zsongulva feküdt karikába. Csak a nyugvó mének árnya feketéllett rá mindenfelől, egyéb nem látszott az esőillattal szálló fellegek alatt.
Az özön csikó párázása zavartalan nyugalommal zsúfolta tele, minden szusszanással büszkébbre, bátrabbra érett. Bóbiskolni kezdett, de hirtelen hőkölve kapta fel a fejét. Messzecskébb az alacsony sövénynél lobogó sörényű láng ágaskodott elő, amely sziporkázva rugdalta szét az altató sötétséget. Talpra ugrott, odakocogott és látta, hogy a kétlábú állatok csapatosan settenkednek a ménes körül az éjszakában. Ott guggoltak a zsarátnoknál, bűzölgő húsdarabokat forgattak felette, csupasz pofájuk piros fényben rémlett és egyszerre valamennyien keserves üvöltésbe kezdtek.
Szorongva kapálta a földet, felnyerített, az egyik orron csapta s akkor elténfergett a nádsövénytől. Megint leheveredett, de az álom csak akkor ült le a szemére, mikor a parázs kihunyt és siket csend borult felibe.
A setét hajnal már ébren találta.
A fellegtelen magasság sebesen világosodott, nyüzsgés támadt a szélfogóban s az elsők között surrant ki a nyíláson. Rögtönibe neki akart vágni a határtalanságnak, de a hatalmas paripákon vigyázó csikósok kurjantása egyre visszatorpantotta. Nyomasztó érzés fogta el, szüntelen magán tudva pisla szemüket, ám ahogy lépésből ügetésbe, azután vágtatásba kezdtek, kicsapódtak az agyából, boldog hajrával szabadjára engedte szilaj erőkifejtésért sóvárgó izmait, élvezte mint súrolják testét a mellette hullámzó gerjedt vérű testek, látta az előtte suhogó csikók lecsapó, feldobbanó patáit, hallotta a fara mögött dübörgők szaggatott fújását, megtajtékzó ínnyel falta a hajnali levegőt, a mámoros bódulat réges-régen elmúlt vadmének lelkének éledezésével repítette a pusztaság végtelen síkján.
A legelöl szálló kékgatyás az itatónál visszakanyarodott, kongatására egyszeribe lassódtak, lépésbe ereszkedtek a csikók s csakhamar nyugodt legelészésbe fogtak.
Nyalka még mindig úgy kapogatta a patáit, mintha tüzet raktak volna alatta és nagy nehezen szánta rá magát, hogy beleharapjon a gyepbe.
Alkonyat tájt, mikor csendesen poroszkáltak hazafelé, egy másik ménes akadt az útjokba.
A nagyobbacska csődörök felröhögtek, csapódozni kezdtek az idegen csikók felé, de a kékgatyások rikoltására visszaszállingóztak.
Nyalka mohón kóstolgatta a kancaillatot s a karcsú jószágok felé pattant. A karikás süvöltve zúdult a farára, felnyikkant és szaporán vitte irháját a pajtásai után.
A vörös hídon megállott és teleszedte magát a kancaménes felől áramló fuvalommal.
Fekete árnyéka élesen vált le a sárga esti égről, amint hosszan esekedve, zengőn nyerített bele a távolba. A sötétségből mintha válasz érkezett volna.
Megtorpant, egyet ugrott, de a kelő hold szennyesvörös karimájában felormosodott a csikós imbolygó árnya s akkor riadtan futott át a megdübörgő kőboltozaton.
Valahányszor csak felemelte a fejét az éjszakai megnyugovás után egy-egy kedves társa enyhe nyakáról, eltelni nem tudó, örömös érzéssel pillantotta tele feketelángú szemét a pusztával.
A nap hűségesen kísérgette a ménest simogató melegével, akármerre térül-fordult a rengeteg legelőn. Csillogó szőrének minden szála élveztette vele pezsgető erejét.
Jó volt alatta élni, kószálgatni, játszani. Hosszan nézegetett a violás, szagontó messzeségekbe, elcsóválgatta a nyakát a nyughatatlanul vándorló felhők után, fel-felfülelt az özönféle madárhangra, figyelmes cimpával fürkészte a szellők titokzatos fordulásait, kínálgatta, jól jóllakatta a lábát a kifogyhatatlan végtelenséggel, harapásnyira terült elébe a jóféle fű s egyetlen iramodással hűs vízbe habzsolhatott. Minden porcikájának nyújtott valami gyönyörűséget a puszta, eggyé élte magát vele s csak egy szörnyű délután dobbant a szíve tőle külön.
A fergeteg, mint valami gubancos szőrű, ordas komondor lopakodott fel a szemhatár alól. Komor setétség omlott le, a magasságból morgás hallatszott, harsogás támadt, portölcsér vágtatott elő s a gyenge nádszálak őrült ijedelemmel hátráltak bele a feltüremlő vizekbe.
A csikók összecsukló ínnal zsúfolódtak egy garmadába: Nyalka a szélen toporgott, sehogy se tudott beljebb furakodni. Iszonyú csattanások reccsentek az agyába, a legelő remegett tőlük, mintha temérdek óriási ostorral kongattak volna köröskörül. Egy dühös roppanás tűzcsapója mellette cikázott le, a szeme elvakult, felágaskodott és menekülésre feszítette a szügyét.
- Nyalka! süvített a fülébe a szélzúgáson át.
Visszahőkölt.
A kék lobbanásoknál megpillantotta a mellette álló csikóst. Gúnyája csattogva repdesett az orkán fekete kavargásában s karikásával hátrakényszerítette. Dülledt szemmel farolt előle, beleásta a fejét a társai testébe. Zúgott, zengett a mindenség, eszeveszettül jajgattak felette a sirályok, jégeső kopogott a hátán, végveszedelem sejtelme fagylott át rajta, de ahogy lassan-lassan szelídült a fellegek vakogása, világosabb lett, egyszerre tisztán megérezte, hogy a tomboló rémség nem fog bennük kárt ejteni.
Nemsokára felhallott a kékgatyások rikkantása és cuppogva indultak hazafelé.
A szél még akkor éjszaka elült, de az eső reggel is szitált, csak estenden fehérlett elő a nagy csillag.
A balzsamos hajnalon juhnyájjal találkozott a ménes. Ellepték a nekizsendült legelőt, még a magasság kék mezeje is nyüzsgött a kis fehér báránykáktól.
Füllesztő vakmeleg támadt. A pőcsikek rajostól csaptak a csikókra. Nyalka majd kibújt a bőréből, olyan bolond kedv torlódott össze benne. Ugrabugrálva csipdesett a társai nyakába s mire utána faltak, fürge ügetésbe kapott. A kergetők már-már beérték, de akár röptöt a kerengő kékvérese, olyan sebesen váltott vágtát, kitört s a többiektől messze, csakúgy magamagának körözgetett.
Gőgösen szügyébe vágta a fejét, lobogott a sörénye, karcsú bokáit negédesen emelgette, örült a teste könnyed lengésének, hunyókáló szemmel élvezte az ütemes kerinbóbázást, két lábra állott, belehadonászott a levegőbe, nekiiramodott: összekapta fűzvessző módra hajló derekát, átsuhant az árkon, egyet perdült, visszapattant s vihogva hengergőzött bele a harmatba.
Mikor talpra akart evickélni, kékgatyások szaladtak hozzá, kötőféket kavarítottak a fejébe, egy tűzrakás mellé vezették, rávetették magukat és a földre teperték. A váratlan támadás alaktalan ijedelemmel töltötte el. Esdőn nyitt fel, a másik pillanatban meg fájdalmas hördülés szakadt ki a torkán. Az izzó bilyogozó vas perzselt sustorékolva a farába. Lenyűgözött izmai apró vonaglásnál többre nem értek és tehetetlenül, bódult elborzadással dülledt rá a szeme a kétlábú rémekre. Mikor szabadjára engedték, egyetlenegy akarásba ágaskodott a lelke: hogy elmenekülhessen előlük.
Vadul nyerített fel, és nekisüvöltött sajgó sebével a véghetetlen síknak.
A légymarta csikók nagy robajlással eredtek a nyomába, amint elsodort mellettük.
A kékgatyások lovaikra kaptak s a nekibogárzott ménes mögött csakhamar felhangzott a vijjogásuk:
- Huj! Huj rá!
Szakadó erőlködéssel vágtatott, néhányadmagával, félrecsapott az elébe került csikós elől s egyre beljebb szállott velük a pusztaságba.
Veszett hajsza kerekedett, a kékgatyások bekerítették őket s míg kétségbeesve új egérút után kapkodott, a pányva héjjagyors röptű hurokja a fejére csapott. Összegöngyölődve fetrengett ott.
A csikós leugrott a nagy pejről s rákurjantott:
- Co, fel, te!
Reszketve tápászkodott talpra.
A megjuhászodott ménest a szélfogó felé terelték. A farába kegyetlen nyilallások cikáztak, alig bírta vonszolni a hátulsó lábát.
Az élesszavú csengő kíméletlenül sivalkodott zúgó fülébe. A puli el-elmordulva leste minden lépését és farkcsóválva hízelkedett a kék-gatyásnak.
Sebes tomporával el-elmaradozott a társaitól és fokozódó dühvel rázkódott meg, valahányszor hangosabbat csörrent rajta a csengő. Az örökös csiling-csiling, amelyet sokáig eleresztett a füle mellett, egyre jobban bőszíteni kezdte. Meg-megszegte a nyakát és makacs erőlködéssel addig faldosott a vastag szíjhoz, míg végre keresztül harapta. A csengő még egyet pittyent, zuhantában nagyot ütött a térdén, azután némán terült el a sűrű muharban.
Frissen ugrott arrább s valahogy könnyebben érezte magát. Megperzselt fara lassacskán behegedt és mit sem tudva a bársonyos szőre közt barnálló ákombákomról, élte tovább a kurtuló napokat.
A kopaszodó legelőt egyre apróbb szemű eső peregte be, hűvös szélrohamok borzolgatták a csikók sörényét, a dér lecsípte a füveket, a puszta vedleni kezdett.
Elébb fellegszürke, azután fehér lett a látóhatár s még a nap is elhomályosodott a csupasz föld dermesztő leheletétől.
A hó halk zizegéssel hullott, hullott, libegett lefelé szüntelenül...
A madarak mind eltűntek, csak a varjak szálladoztak seregesen. Setét táborba verődtek a havon, várakoztak némán, sokáig, majd hirtelenséggel fellebbentek, furcsán keringtek, forogtak a komor ég alatt, magasra csapódtak, suhogva alacsonyra vágódtak s a kavargásukat bámulgató Nyalkához lerecsegett borús zsivajgásuk:
- Kár... ká... á... rrr... kárr...
Ködbe veszett minden, sűrű fullasztó ködbe s mintha csak az ijedelmes gomolygás tátogta volna:
- Kár... kár... ká... árr... kárrr, hallott szüntelenül.
A hó omlott, csak omlott lefelé, egy gazszál sem ütközött már túl puha fehérségén, beszorult a ménes s úgy tetszett, hogy örökön-örökké a száraz bükkönyt kell majszolni, unottan, elkényszeredett állkapoccsal...
A ködök összeszedelőzködtek, felszállottak. A föld fagya kiengedett. A tunya felhők kószálásnak fogtak, nekiszínesedtek, kirojtosodtak, ezerszagú fuvalmak érkezgettek, itt is, amott is kezdtek kibujkálni a füvek, vadvizek csillámlottak rezgő száracskáik között, a madarak szakadatlanul jöttek az enyhén lihegő nap alól, csupa csemege lett a világ, a zamatos zöld lé szinte kiserkent a sarjú hegyén, a ménes újra kijárt és egyre több sárga virág akadt legelészés közben a Nyalka szájába.
A puli minditig másodmagával ténfergett a lába alatt és ugyan másféleképpen csaholt, mint azelőtt. Az ifjú csődörkék bőrét duzzadozó erő feszegette. Valami viszketős nyughatatlanság villódzott bennük állandóan. Egymásba faldostak, össze-összedörgölőztek s vagy kellett, vagy se, kényeskedve röhögtek, topogtak s olyanokat ugrottak, mintha tüzes tapló lett vón a fülükben.
A harmadfű vér forró ujjal csikolta, új, ismeretlen megelégülés felé kergette egész valójukat. Kora reggeli napállás alatt akadtak ismét össze az idegen csikók tarka-barka seregével.
A tavaszi sugárözöntől átfűlt levegőben láthatatlan lepkeraj gyanánt szállongott a kancaszag, rátelepedett a sarjú méneit cimpáira, izzó lábacskákon az agyukig felbizsergett, végigosont a gerincükön, sóvár nyerítések nyers zengése ölelkezett mindenfelől s a nyúlánk, ragyogó új szőrben pompázó sárga, pirospej, fekete testek között mohó kavarodás támadt.
A karikások veszettül kezdtek durrogni, a méncsikók merész próbálkozások után, fojtott nyihogásba panaszolva buja vágyukat, kelletlen engedéssel baktattak a hídra. Nyalka szomjas akarások között tétován sürgött-forgott, a tömkeleg húzta, vonszolta, már-már átengedte magát a sodrának, amikor az egyik kékgatyást elragadta az alatta toporzékoló csődör s megzavarodva látta, mint ágaskodik fel és kap körül elülső lábaival egy megtermett szürkét. Sólyomsebesen rúgtatott ki a testsűrűből s odatáncolt egy kis virágsárga kancához.
A vére újfajta iramban döngette a szívét, ahogy ráhorkolta esekedő leheletét.
A nyakát átalfektette a marján, gyengéden belecsípett a sörényénél. A kanca meghajtotta a fejét és reszketett...
Egy csikós szapora csergetéssel szétverte őket és Nyalkát átszorította a hídon. A túlsó partnál fürkészve ugratta vissza éles tekintetét. A sárga ott állott a folyószélben.
- Nyalka, ne! Ide, ne! hallott a sürgető rikkantás. A füle csak azért volt, hogy a kanca búgó nyerítését hallja, a düledező szeme: hogy lába nem vitte másfelé, a nyaka hozzáívelt, szügye feléje domborodott, az agya csak a sárga szagát zsongta, őt remegte a véknya, porcikája.
Rálesett a feléje loholó kékgatyásra, nagyot villant a szeme bogara, két ugrással lent termett a parton, odább rohant és belévetette magát a tavaszi áradásba. Nem próbált még úszni, mégis jól tudott.
A folyó árja félrelódította, jócskán levitte, de csakhamar kivergődött az omladozó meredeken.
A csikós meglapulva várta, megpányvázta, odakötözte a gátkaróhoz azzal a sárgát zavargatta visszafelé.
Nyalka felágaskodott, megfeszítette lángoló izmait, bikaerő gyűlt a nyakába, egy pillarebbenésig elsötétült előtte a világ és ronggyá szakította a pányvát.
Odareppent a kancához, rögtönibe eltalált, ősi szökkenéssel felibe szállott, finom erezetű feje ráhanyatlott a marjára, lehunyta a szemét, karcsú lábai vergődve ölelték a bolondítóan gőzölgő testét, hiába zuhogtak rá a karikás drótcsapójának kegyetlen vágásai. A csikós dühöngve, ordítva rohanta meg.
Beléragadt a sörényébe, csimbókosan maradt karmai közt a szőre, a fején lógó pányvadarabbal lerángatta és elébe állott a riadozva odább hőkölő sárgának.
Nyalka szembefordult a kékgatyással és belefalt a vállába. Hosszan, keservesen vonított fel, de vasmarka szeges örvként forrott rá az orra legérzékenyebb porcogójára és ököllel döngette zúgó fejét.
A kis kanca felnyerített és sebesen a ménes felé iszkolt. Nyalka mindenáron utána akarta magát vetni. Kirúgott, bősz üvöltés harsant fel a torkán, orrlyuka perzselő párát sípolt, oldala le-fel hullámzott, mint valami elszállani készülő táltos, dobogva szökkent a magasba, szilaj őrjöngéssel, tajtékzó szájjal marcangolt a kétlábú állat húsába, nekiszegezte a szügyét, feldöntötte akár a puli kutyát és forgószél módjára porzott a sárga nyomába.
A csikósok nagy hujjahóval rohantak elébe, megcsípték, elhurcolták, a szélfogóba s egy ágashoz kötötték. Nemsokára hazasántikált az összemart is, mukkanás nélkül nekiesett és laskává hasogatta a farát.
Nyögdécselve nyalogatta serkedező vérét és elgyötrődve leste a hajnalt. Felpitymallott, reggelre érett a nap állása, de akárhogy kapált, mikor a ménes elindult, nem oldották el.
Aggódva várt, fülelt, vigyázott. Bajt szimatolt...
Nemsokára hangok keltek. Csikósok jöttek. Olyan is volt közöttük, amelyet még soha sem látott. Undorító bűzt ontott a ködmöne és csörömpölő szerszámokat kotorászott elő a tarisznyájából.
A bilyogozás emléke rémlett fel benne és rekedten elhördült. Abban a szempillantásban megrohanták, döntő kötéllel lenyűgözték, a hátára hengergették, lábait együvé hurkolták és borzadozó vinnyogást hallatva árulta el, hogy azt tehetnek vele, amit csak akarnak.
Hunyókoló szemmel, alélt irtózással várta, mi lesz... A keményszorítású markok a porba nyomták a fejét, nem láthatott semmit. Ide-oda babráltak remegő testén, csend lett s akkor égető repesztéssel falt belé az ágyéka selymes, pirosan erezett, sötét bőrébe a herélőkés.
Tompa, rögtön rá meg sikoltó nyerítés tört elő meghabzó száján, a vére magasra freccsent, visszapermetezett rángó hasára, a kés újra és újra belémart izzó fogával, tépte, szaggatta eleven húsát, míg csak a kín vörös homályt nem borított könnyben forgó szemére:
...Ott feküdt elnyúlva sokáig és iszonyú fájdalma győzte meg lassacskán róla, hogy még él. Arra eszmélt föl egészen, hogy a puli szaglássza a sebét.
Vaksötétség volt, csak a hűvös szél halk siráma fütyörészett. Forrott az agyveleje, a szakadatlan kín sarkalása valami nyom után keresgéltetett vele, meg-megrezzent a koponyájában egy-egy sejtegető csáp, kétségbeesetten nyújtogatta a kitisztázódás felé, de félig értései elosontak előle, csakúgy nem tudott meg róluk semmi bizonyosat, akár azokról az éjszakai férgekről, amelyek ott pattogtak körülötte, rámásztak a fejére, belefurakodtak a fülébe és cirpeltek, zizegtek mindenféle hangon.
Hirtelen megrettenve nyögött fel. Egy csikós hajolt felébe. Bódulatában úgy látta, mintha óriási teste, kerek feje a hold körül tolongó felhőket kotorná.
A kétlábú megtapogatta égő ágyékát és fellüktető agya vad iramba kergette egy pillanat alatt mindazt a kusza érzést, félelmetes mitsemértést, amit csak a rettegett lények benne keltettek...
A rém eltűnt s a nyomasztó bizonytalanság hidegrázós erővel markolászta végig zsibbadt tagjait.
A fellegek elvonultak és tört szeme fásultan tapadt rá a kisziporkázó csillagokra...
Végeszakadatlanul hosszú napokat töltött a szélfogóban. Mikor újra kiverték, alig örvendett az visszanyert szabadságnak. Mint valami derékgörnyesztő árnyéklovas, úgy ült a hátán a bágyatag közöny, a vére valahogy megáporodott és elszíntelenedett előtte a nyári puszta.
Egykedvűen szálazgatta a gyepet és sokkal tunyább lett, semhogy bolondosan nekibogárzó társaihoz hasonlóan, megveresse magát az idegenszagú csikókkal való játszadozásért, ha összekerültek az itatónál a hídon túli ménessel.
Sok eső járt s a kövér legelőn lassacskán nekidalmahodott. Gubancos szőre kisimult, ragyogni kezdett, megint sebesebben járt ereiben az erő, többet evett, mint valaha, vágya nem akadt, nagy, nagy kényelmes elégedettség terpeszkedett szét benne, éppen úgy élte pusztai életét, mint a kín réges rég elfeledett napja előtt.
A lassan lépegető gólyák szedelőzködése idején szekerek tűntek fel a szemhatáron és egyenest a ménesnek tartottak. Egész sereg tarkabarka idegen kászolódott le róluk és Nyalka elcsodálkozott, mikor hallotta, hogy mindnek úgy cirpel a piros lába, mint esti csendben a tücsökszó. Otthonosan forgolódtak a csikók között s az egyik valami fehérséget kínálgatott feléje a nyitott markában.
- Csida! Csida, ne, hívogatta.
Beleszítt a felőle fújó szélbe. Érezte, hogy más, kedvesebb szaga van, mint a kékgatyásoknak. A szemébe figyelt és óvatosan nyalt a kezébe. A nyála is elcsordult a cukortól és mohón szuszogott újra az ökle felé.
A piroslábú kimutatta fogait, arrább ment, dörmögött egy kékgatyással, azután rákiáltott:
- Nyalka!
Meglepetve ügetett hozzá, jóízűen ropogtatta édes csemegéjét s utánanézett, amint elvegyült a többi között. A csikósok nemsokára összeterelték a ménest, hol itt, hol amott süvített a pányvájuk hurokja, sokadmagával kifogták a tömkelegből és nagy rúgkapálása dacára egy szekér saroglyájához kötözték.
A kerekek megmoccantak s ha csak meg nem akart fulladni, szaporán kellett kocognia.
A ménes felől nyerítések zengettek utána, keserves válaszokat harsantott a szélfogó felé, hiába próbálta a fejét hátrafordítani, a zörömbölő szekér nagy erővel cibálta odább, egyre nagyobb darab puszta maradozott el mögötte.
Elmaradt a nagy híd, az itatók, nagyon messze jártak már, amikor vidám csaholás ripakodott a fülébe. Lelkendezve röhögött rá a pulira, a csillogó szemű kis dög a szügyéig felugrándozott, jó darabig elkísérte, de egy éles füttyre hirtelen visszairamodott és eltűnt a ménes felé szálladozó porfellegben.
Fák kezdtek feltünedezni, füst hervasztotta meg a levegőt, a piroslábúak hangos danába kezdtek s hogy Nyalka egyre siránkozott, elnémították a suhogó ostorral.
Kisvártatva hegyes kövekhez koppant puha legelőhöz szokott patája, erről is, amarról is házak emelkedtek ki a földből, ház, ház, csupa ház, temérdek sárga ház.
Egy kapu alól sötét kocsi dübörgött elő, riadtan nyerített rá feketetakarós, tollbokrétás lovaira, de nem kapott tőlük választ.
A szekerek lassódtak és valamennyien befordultak egy hatalmas, sárga ház tágas udvarára.
Mindenünnen piroslábúak rajzottak elő, körülvették a csikókat és rögtönibe elnyelte egy lószaggal párázó ajtó tárulása.
A puszta aranyzöld végtelenségében repdeső tekintete gyötrődve bukott le szüntelenül a fejhossznyiról rámeredő sárga falról.
A száraz szénához nem nyúlt, búslakodván, hanem amint a zabba belekóstolt, jóllakásig evett belőle.
Mikor a parányi ablak beléveszett az estébe, csodálatos, mindent átjáró hang harsant fel az ajtó közelében.
- Trá... ráá, trati-rati... ráá-ráá... á...
Sokáig hegyezte a fülét, nem tudta, mi zenghet így az éjszakában?
Csend lett, csak a hídláson dobogó lábak zaja hallatszott néha. Töprenkedve rogyott le s lassacskán elszenderedett. Áltában folyton a puli vakogását hallotta és lábai szilaj futást rángottak a zizegő alomszalmán, a puszta zöld álmában.
A kurta kötőfék nagyot rántott a nyakán, ahogy az ablakocska felsárgultával talpra akart szökni. Szomorún eszmélt a homályos istállóra, és panaszosan nyerítette el magát. Mintha csak arra felelt volna, felbúgott a titokzatos zengedelem és rögtön rá fürge nyüzsgésbe fogtak huszárok a lovak körül.
A csiklandozó vakargatást moccanás nélkül elállotta, de amint egy füstös házikó előtt patkolni kezdték, heves rúgkapálással próbált ellenszegülni. Jó sokára állhatott csak újra a négy lábára és álmélkodva érezte, hogy megnehezedett furcsán csattogó patája.
A rávirradó reggeleken hosszú kötélre fogták a piroslábúak és pusztai társaival addig kergették körbe-körbe, míg csak a nyelve ki nem fordult a fáradságtól. Világát is megunta a mindennapos kerinbóbázásban, ugrándozásban s csak olyankor kapott egy kis kedvre, ha a hajsza végén a gazdája jól tartotta édes csemegével.
Egyszer aztán hiába várta a trombitaszó elültével, hogy a többivel együtt kivezessék.
Vidáman csámcsogta befelé a zabot, amikor a kis piroslábú, amely tisztogatni szokta, valami hideg vasdarabot erőltetett egy hirtelen fogással a szájába, nyerget dobott a derekára és dühös hánykolódása közben nyekkenésig húzta a hasán a hevedert.
Riadozó aggodalommal fülelt körül, ahogy megállott vele, a korláttal szegett térségen, vajon mi rosszat akarnak újra vele?
Egyszerre fájdalmas rándítást érzett az ínyén s a huszár gyors lódulással rávetette magát.
Haragos ijedtség futott végig a tagjain, felnyítt, összekapta, acélosan felpattantotta a derekát, kirúgott, a kis piroslábú a sárba hencseredett róla és az oldalát verdeső kengyelvastól megvadulva vágtatott le s fel az udvaron.
- Nyalka! Nyalka, hallotta hirtelen a nevét.
Arrafelé nézett és örvendező röhögéssel, megjuhászkodva szökellt oda a gazdájához.
A csillogómellű huszár cirógatni kezdte, kedveskedve dünnyögött hozzá s mire feleszmélt, már a hátán is termett.
Bősz düh izzott szét ereiben.
Két lábra állott, keringett, forgott, akár a búgócsiga, villámsebesen kirúgott, de combjai abroncsként kapcsolódtak reája. Iszonyú vágást kapott a bikacsökkel s a cirpelő sarkantyú darázsfullánkot eresztett oldalába. Hörögve dobálta előre a szügyét, ám a nyelvébe marcangoló zabla folyton hátrarogyasztotta. A fák törzseivel akarta ledörzsölni magáról, azonban a kantár rántásaira hol ide, hol amoda kellett farolnia, a szíve kergetett egérként ugrándozott, ereje fogytán volt, még egyszer nekiveselkedett s hogy a szörnyű súlyt továbbra is a testén érezte, nyöszörögve, fújva, megcsukló ínnal úgy ügette, vágtatta körül-körül az udvart, ahogy a rajtaülő akarta...
A huszár végre leugrott róla, megveregette csuron verejték marját és cukorral kínálta.
Csüggedten fordult el, bevezették az ólba, minden íze reszketett, összetörve, fásultan bámult a parányi ablakra pillarebbenés nélkül, sokáig.
Elfogódva, tétovázva kezdett lépegetni, mikor pitymallatkor kétlábúval a hátán kellett útra kelnie. Minden pataemelésnél agyába rémlett a nyomasztó tudat, hogy nem arra megy, amerre akar, hanem ahova a gyűlölt zabolával Az - ott a derekán kényszeríti.
A kertek alján letérítette a köves útról és egy sáros mesgyének fordította.
Alig haladt rajta valamicskét, mikor kétkerekű setét talyiga jött velük szemben.
Ló húzta, de mintha a talyigában is valami lóféle feküdt volna... Patátlan lábai lelógtak... lófeje volt... de egyetlen szőrszál sem látszott a testén, pusztán vereslett csupasz húsa... Szűkölő nyerítéssel ugrott félre a néma utas elől és kerekre nyílt orrlyukkal szimatolt a talyiga izgató szaga után.
A mezők illata elnyomta fakadozó emlékezéseit, de nemsokára ismét szorongó sejtelem facsargatta meg cimpáit.
Vaskos kőhíd terpeszkedett a kanyarodóra, zavaros, sűrű levek folydogáltak alóla arrafelé és a nyugtalanító párákból hirtelen ráismert a vérszagra.
A híd egyik oldalán szennyes sárga házikó guggolt és jól látta, amint egy ficánkoló tarka bikát vonszoltak be az ajtaján.
Keserves bőgés verődött feléje és mielőtt a híd boltozatára kaptatott volna, hörögve rontott elő a kis bika a házacskából. A nyakából vastag sugárban omlott a fekete vér, nyomában vörösfoltos karú kétlábúak ordítoztak, szarvánál fogva lecsavarták a fejét s visszaráncigálták a roskadozó jószágot a vérbűzös hajlékba.
Dülledő szemmel, zsibbadt borzadással meredt a villámgyorsan lefolyó tülekedésre s csak arra eszmélt, hogy a hátán ülő a rémhajlék felé sarkantyúzza...
Elszörnyedt hördülés ökröndözött fel a belsejéből, eszeveszett erőlködéssel le akarta magáról rázni testére forrott üldözőjét s hogy semmiképpen sem szabadulhatott meg tőle, visszafelé próbálta ragadni.
A zabola majd kitépte a nyelvét, hasogató csapások érték, bordái közé verte a sarkantyúit, kegyetlenül a hídra kényszerítette, egy örökkévalóságnak vöröslő pillanatra megállította, vad örömére odább ugratta, rögtön rá visszaverte, akkor azután engedte, engedte, hogy őrjöngő igyekezettel minél messzebb hagyhassa azt a helyet!
Az erdei út puha gyepén lépésre fogta, ráhajolt a nyakára, megcirógatta csapzott üstökét és kedveskedve dünnyögte:
- Nyalka, te, hóha-hó, na csidukám, hahó!
Nagy meleg, felszabaduló reszketés futkosott a szügyében, megértette, hogy nem akarja leküzdhetetlen hatalmával oda törni, beleröhögött a vadgalambbúgásos csendbe, sunyin lekonyított fülét hetykén felhegyezte s hazatérőben szepegve, horkolva, de nagyobb ellenkezés nélkül futott át a hídon. Sűrű lapogatást, csemegét kapott s az istállóig hozzá sem ért többet sarkantyú, bikacsök.
Napról-napra lelkesebben igyekezett, hogy hatalmas gazdájának kedvére tehessen.
Hamarosan kitanulta a combnyomás fortélyainak való rögtönös engedelmeskedést, a legenyhébb zabola-moccintásra ügyesen térült-fordult, ízibe nekilódult a nyelvcsettintésre, füttyre, halk pisszentésre földbe gyökerezett a lába és a legnehezebb akadályon is madárlebbenéssel suhant keresztül.
A reáforduló reggelek azonban egyre furcsább megpróbáltatások alá vetették.
Füstöt, lángot okádó szerszámmal viharcsattanásokat durrogtattak a füle mellett és akárhogy rázta a félsz, úgy kellett állania, mint a cövek.
Torzonborz madárijesztőket állongattak fel a korlátok között s gazdája egy csapat lovassal a nyomában nekik hajszolta s míg elzúdultak mellettük dühös hujjahózással csapkodtak szalmatestükhöz.
Történt, hogy többedmagával kerekeken járó éktelenül dübörgő kis ólba zárták és éj-naphosszat elvárakoztatták, amíg végre émelygő gyomorral kitámolyoghatott belőle.
Idegen helyen, szabad ég alatt hált az éjszaka s a friss szagokkal lengedező szél pusztai emlékeket dörzsölt cimpáihoz.
Virradatkor csakugyan ménesben lelte fel magát, alig látszott az odarajzó lovaktól a lankás, csakhogy ennek a ménesnek minden paripáján piroslábú ült. A lelke zabláját meg-megrántotta a mohó vágy, hogy szilaj iramra csalogassa őket, de feszesen állott bizsergő lábán, mert jól tudta, hogy a trombita rikoltása szerint kell majd lépésbe, ügetésbe, vágtába kezdeni.
Apró csapatokra oszolva széledtek neki a tájéknak.
A tisztásokon teméntelen kétlábú nyüzsgött, feküdt hason a földön s csakhamar félelmetes dörrenések rázták a kék őszi eget köröskörül. Lesben lapuló fegyverkomondorok vakogtak rá az erdőszélekből, lónélküli szörnyszekerek pöfögtek el olykor mellette, újabbnál újabb rémségek keltek ki minden zugból. Szívszorongató izgalmak, ijedelmek között hajoltak estére a verejtékes napok, alig volt megállása, végeszakadatlannak tűnt a bolondító zenebona.
Egy ragyogó, bikanyálas délben egyetlen óriási falkába zsúfolódott a lósereg mindenfelől. Felharsant a kürt, rengő dobajjal nekivágtak a széles dombhátnak s a tetőről letekintve látta, hogy óriási ménes dagálylik rájuk alulról.
A kardok süvöltve reppentek elő s a gazdája felordított: - Rajta, rajta!
A huszárok bősz üvöltözése minden porcikáját megremegtette, a lapály felől egetverő rikácsolás felelt reá, szédítő zúdulással omlottak le hajlásba, a futamodásnyiról rárobajló áradatból siketítő csattanások dörrentek reá, már-már összeomlott a két kavargó testfergeteg, halálos rettenet tűzsarkantyúja izzott agyába, amikor a rágörcsölődő combok félregyúrták, egy heves rántás oldalt szöktette, a gazdája éles rikkantására szétváltak a porfelleges tömkelegek és lelkendező örömmel eszmélt rá, hogy csudálatos ura ismét kimentette a veszedelemből.
A huszár leugrott róla, átölelte a nyakát és letörölgette tajtékos orrát.
Boldog nyihogással horkolta rá forró leheletét a fején babráló kézre és vígan nyerített össze prüszkölve elősereglő, fáradt társaival, amint a messzi nyárfák alól odasiránkozó trombitaszóban a pihenést parancsoló hangokra ismert.
Havas esős, télutói délben, tikkadtan gőzölögve egy hosszú út után, mohón itta magát tele egy gazdátlan veder jégpillés vízéből. Másnap estefelé jóval a takarodó előtt az álomra kívánkozott. Lappangó tűz fülledezett a bőre alatt, reggelre kelve alig csengett-lengett és folyton visszahanyatlott a zabszalmára. Kínos erőlködéssel emelte meg a nyakát, mikor a nevét hallotta és pillantása panaszosan bágyadt a gazdájára.
- Nyalka csidukám, kiáltotta a csillogómellű huszár és odaguggolt mellé.
Két markába emelte zúgó fejét, verejtékes pofáját összecirógatta és elegyengette alatta az almot, azután kiszaladt az ólból.
Kisvártatva megint ott termett. Aléldozó türelemmel engedte neki, hogy valami kesernyés gombócot nyomkodjon a torkába.
Egész éjjel rémparipák kergetőztek a koponyájában és abban a fektében hasadt rá a hajnal.
Alig áradt szét a réveteg világosság, ura már a szügyénél térdelt.
Enyhes borogatást rakott ziháló oldalára, zsibbatag örömmel érezte finom tapintását, kedves lehelete megmozgatta a pilláit, oly közelről hajolt reá.
Reggelenként messziről ráismert a sarkantyúja pengésére és elmenőben szomorán figyelgette a hídlás reszketésén, vajon az ajtóhoz ért-e már.
Mikor először talpra vergődött, olyan kókadt volt, hogy egy jó szél elborította volna, mégis kapálással fogadta nehezen várt beléptekor.
A tenyeréből habzsikálta fel az első falás zabot s alig akart más élőlényt közelébe engedni, mikor erőre kapott. Kényeskedve húzta fel az ínyét a társaira ha át-át szusszantottak hozzá és mindjárt rúgásra moccant a lába, ha idegen huszár kerülgette.
Amint a hó eltakarodott, a gazdája vezette ki először az ólból s csak úgy nyergeletlen játszadozott vele. Elfutott előle és megölelgette a nyakát, ha aggodalmas röhögéssel utána iramodott s mindenfelé bohóságra tanította a rügyező fák alatt. Két lábra állva kísértette magát, térdre borulva bókoltatta, maga elé fektette, a sapkáját levétette, meg visszarakatta vele a fejére.
Az ura társai karikába állva vették körül ilyenkor és minél mérgesebben szegült ellene, hogy ők is megcirógathassák, annál inkább sunyiskodtak, hogy valamiképpen hozzáférhessenek. Hangos horkantásokkal fenyegette az incselkedőket s ha nagy vihogva a gazdájának estek, rájuk rontott és szétugratta őket.
A langyos nap egyre hosszasabban delelgetett a nagy udvar fölött, jó volt alatta elhancúzni.
Az istálló tetejére már visszatértek a gólyák s Nyalka az urához simulva fel-felbámult éles kelepelésükre. Utána csóválta a fejét a piroscsőrű, tollas jószágnak, mikor belelebbent a szagos levegőbe és elnézegette, mint rendezgeti el a fészkén a nagy messzeségből odacipelt giz-gazt.
Egyszer egy redves bőrdarabot pottyantott eléje a hozzátérő madár. Megszaglászta, de az ezer eső áztatta, avatag rongyban semmiképpen sem ismerhette már fel annak a csengőnek a szíjját, amely némán rozsdállott ott, a pusztán, a tavaszi szélben suhogó muhar között, azon a helyen, ahol lerágta a nyakáról.
Az akácok fűszeres illattal permetezték tele az udvart és csakúgy fütyörészett a levegő, a dongók, darazsak cikázó röptétől. Zabolt vére pezsegve forrott, a fülétől a patájáig futkosott benne az egészséges tisztaság jóérzése s rövid kis nyerítésekkel kért engedelmet gazdájától a gyorsabb ügetésre, hogy minél hamarább a kedvelt porhanyós, erdei útra puhhanthasson.
Sírdogáló nyárfák, öreg tölgyek boltozódtak felibük, kakukkok felelgettek gallyról-gallyra, a lába alól nyulak pattantak át a mesgyéken és vidám kiáltással hullott nyakába a kantár:
- Hopplá! Hajrá, happ!
Kéjjel vetette magát a lepkejárta ragyogásnak, hintásan ringatta a rajtaülőt s akármilyen széles vízmosás került elébe, gond nélkül veselkedett neki, valami csalatkozhatatlan sugallat megnyugtatta, hogy baj nélkül megteheti bizonyosan, ha az, akinek meleg testét szinte a maga teste folytatásának, kormányozó jobb részének érezte, nem óvja tőle.
Mindig szerencsésen reppent át a szakadékokon s olyankor már várta, hogy simogató keze a fejére szálljon.
- Nyalkica, lovacskám hej te, te, te, Nyalkicám, duruzsolta a fülébe kedves hangja.
Közel és távol nem látszott élő állat, kettesben volt a leghatalmasabb lénnyel az aranylyukas zöld erdőben a néma fák alatt és ilyenkor érezte át örvendetes tisztasággal, hogy ez a csodálatos, mindenható, mindentudó, kijátszhatatlan állat
A mély csapáson fával megrakott, recsegő szekerek kerültek elő s a roskadozó gebéken nagyokat püffögött az ostornyél egy-egy kapaszkodónál. Csengős csikaik bámészkodva futottak oda mellé, felsiránkoztak hozzá, de mérges horkantásaira riadtan eredtek az anyjuk után.
Amint a nyírfák ritkulni kezdtek és előpipacslott a magányos kis pirostetős ház, rögtön hetyke táncba kapott, mert megtanulta, hogy az ura úgy akarja.
A virágos ablakban mindig ott kalászlott a jószagú, tarka rokolyás fejecskéje, fehér keze liliomszál módjára lengett feléjük s tudta, hogy csemege vár reá benne.
A kiskapu frissen tárult ki, a lépcső előtt földbe gyökerezett a lába, a cifraviganós kinn termett, odaszökkelt elébe, a gazdája leugrott hozzá s a karja közé kapta.
Nyalka becsámcsogta a cukrot, a virágszagú kéz végigbársonylott, az orrán, utánuk pislogott, amint lassacskán felfelé imbolyogtak a vadszőlős garádicson, azután kedvetlenül tűrte, hogy bevezessék az idegen istállóba, a két pejkanca mellé.
Éjszakára majd mindig ott maradtak.
Keserves lassan telt az idő s nagyon haragudott a furcsaszagú pejkókra, amelyek örökösen a testéhez szaglálódtak.
Amennyire csak tudott, elhúzódott előlük a szegeletbe. A kora nyári hold be-be pislantott az ólba és fülét hegyezve hallgatózott a ház felé, ahonnan odabúgott a gazdája zengő éneke...
- Tratata - taa... tratata... ratata... - rati - rati... rá... A kürtösök fehér paripái büszkén toporzékoltak, a paták dobaja megrengette a földet, a sárga házak ablakai sebtiben kitárultak, fejekkel teltek meg, mindenfelől virág pergett a huszárokra.
Nyalka rózsás kantárszárral, vidáman begyeskedett a lósereg élén. Az utca két oldalán egymáshoz zsúfolódva ordítoztak a kétlábúak és kendőlobogtatásuktól, zsivajgásuktól meg-megbokrosodtak a tüzes csikók.
Egy fehér sorompónál megállottak, setét leheletet okádó, fekete szörny rontott el előtte, a magasban zúgó drótokon útrakész fecskék csivogtak, a fehér rúd a levegőbe emelkedett, azután beözönlöttek a csillogó vasszalagok közé. Rekkenő meleg volt s ugyancsak elszontyolodott, mikor a kis kerekes istállóba beállították.
A piroslábúak szénát, szalmát hurcoltak be, váratlanul bekukkantott rá a gazdája, nemsokára nagyot döccent alatta a hídlás, összekoccant a mellé kötött lóval, a házak hátrálni kezdtek, a fák furcsán hajbókoltak és álmélkodva nézegette a villámgyorsan felzöldellő lucernásokat, elsárgálló búzatáblákat.
A virágos csákójú huszárok szakadatlanul óbégattak, az örökös robogó moralás elkábította s alighogy bukni kezdett a nap, leheveredett a társához.
Zúgó fejjel vizsgálódott szét, mikor végtelennek tűnő nappalok, éjszakák után, zsibbadt tagokkal a szabadba került. Köröskörül erdőprémes hegyek gubbaszkodtak és hűvös szellők osongattak lefelé róluk. A huszárok némán zörrentek nyeregbe, a gazdája utolsónak indította el, valamennyi társát látta, amint kettesével poroszkáltak a szűk ösvényen, az erdő mind többet falt be közülük s hamarosan szürke faóriások zúgtak rá mindenfelől.
A gyér lomb alól ijedt mókusok rikkantgattak, egy száraz törzsről, hollók rebbentek föl, s valamelyiknek lehallott egyetlen kiáltása:
- Krrá...
Álló éjszaka mindig mentek, a telehold nyomon kísérte és szüntelenül bámulta őket.
Pitymallatkor lapályon pihentek meg, azután újra dombokra kapaszkodtak s ahogy arról leereszkedtek, csudálkozva nyerített föl. A csatakos úton teméntelen, talpig fakó kétlábú nyüzsgött.
A lovascsapat torlódva állott meg s ura az árokig ügetett vele. Cuppogó topogással, csörögve, morogva, izgett-mozgott, sündörgőzött alatta az irdatlan, szürke hát-tömkeleg, akárcsak a pusztán átvonuló vándor patkány sereget látta volna újra, óriásira dagadt testtel.
Az eső eleredt, záporrá erősödött és özönvízsuhogóval csapkodta a farát.
Türelmetlenül kapált, de a fakó áradatnak sohasem akart végeszakadni.
Bódító, egyforma tapickolással caklattak elő a kanyarodóból, közbe közbe szekerek jöttek zörömbölve kelepelve, gőzölgő lovakkal, az ostorok süvöltöztek, pattogtak, dühös ordítások kóvályogtak, gyű-ű, gyű tee, nee, nee, gyiá, gyiááá, a hegyek visszarikoltozták, gyiá, gyiáá, bőgő szarvasjószágok kerültek elő, hóha, hó, hahó, a hajlás egyre ontotta, ontotta őket, megint szekerek, juhok, lónélküli pöfögő kocsi, fakó kétlábúak, bivalyos szekerek, tehenek, kétlábúak s a verejtékbűzös, trágyapárás, bömbölő, rikácsoló, ordító, bégető kavargás, négylábon, kereken, kétlábon, kongatás, nyerítés, zúgás, nyögés, vonítás között lassan mászott, vonaglott, fúródott fölfelé, a fortyogó sárban, fel, a szakadékos gerincnek, amely mögül tompa dübörgések rémlettek olykor átal.
A kapaszkodónál egy sovány gebe a pocsolyába omlott a hámból, odahallott, mint noszogatják, majd éles pukkanás csattant s azután hagyták, hogy fekve maradhasson.
Nyughatatlanul kezdett hánykolódni, a tarka-barka áradat nagysokára odább evickélt és lassacskán baktattak a nyomába.
A kidőlt ló mozdulatlanul pihent az árokszélen, még azt se bánta, hogy a feje a vízbe csüng.
Nyalka alig bírta a lábát a ragadós agyagból kirángatni, néha térdig süllyedt a latyakba, mogorván borult le az este, az eső szüntelen szakadt, szakadt.
Sűrű éjszaka megállapodtak egy kis tisztáson, a huszárok leugráltak, a lovak prüszkölve rázkódtak össze a hideg szélben, mohón faldostak a nehezen előkerült abrakos tarisznyába és álltukban elbóbiskoltak, ahogy az éhüket elverték. Gazdája leszedte róla a nyerget s a fák alatt ráheveredett. A gondozója meg akarta kötni, de elillant előle és röhögve ereszkedett le az ura mellé.
- Nyalka te, csidukám, dünnyögte kedveskedve, azután szorosan odasimult a meleg testéhez, átölelte a nyakát s addig babrált a sörénye közt, míg csak jóízű hortyogással az oldalára nem hanyatlott a feje.
Édesdeden fészkelődött el mellette, rá-rászusszantott az orcájára és hamarosan elnyomta az álom.
Amint a huszárok nyergelni kezdtek, feltápászkodott, gyöngéden vállon bökdöste mélyen alvó urát és hogy csak nem moccant, foga közé kapta a szemére boruló sapkát s mikor riadt kiáltással talpra szökött, visszarakta a fejébe, ahogy tanulta.
A csapat felkerekedett, leereszkedtek a lejtőn és jókora ügetés után visszataszító szagú falucskába érkeztek. Az utcákon, udvarokon se jószágot, se kétlábút nem lehetett látni, csak egy sáros kuvasz szűkölt nagy keservesen.
Míg valami szennyes ólacska előtt csutakolták, parányi paripával együtt furcsa lényt tereltek a gazdája elé. A pofája alig látszott a torzonborz szőrtől, úgy tetszett, mintha báránykát hurcolna a fején s hosszú rudat szorongatott a markában, akkurát olyan volt, mint a szalmatestű madárijesztők, amelyekhez vágtában szoktak csapkodni a huszárok.
A kis kócos lovacskáról idegenes párák szálladoztak, de mikor sóvárogva, kérőn rányerített, hívogatólag, barátságosan felelt neki és engedte, hogy az eléje dobott szénából ő is szálazhasson.
Derengeni kezdett.
Hallgatag dombok lapultak meg a lankás fölött, a süppedős tocsogókon még köd gomolygott, alig-alig lehetett kivenni valami messze erdő fekete csíkját.
Idegen kiáltású madarak vonultak a felhők alatt.
A huszárok foguk között szűrték a ritka hangot, nyúl pattant fel a lába alól, elnyerítette magát meglepetésében, a gazdája enyhén rásuhintott s halk röhögéssel tudatta vele, hogy megértette, hogy csendben kell maradnia.
Tétován kóvályogtak előre.
Hirtelen pisszenésre földbegyökerezett a lába és fülét hegyezve fürkészett körül.
Az erdőből nagy madárcsapat rebbent föl és sietős szárnycsapásokkal szelte át fölöttük a félhomályt, más nesz semerről sem kelt.
A nap sápadt orcáját beleemelte a borongós tájba. Tovább indultak s akkor valami nagy lódarázsféle süvített el a feje mellett.
- Zzz... zzz... fzz... hallotta újra,
Fájó rántás markolt a szájába, a lovak valahogy összetorlódtak, a huszárok szétugratták őket, a láthatatlan bogárzás mind szaporábban cikázgatott körülöttük, ura a nyakára dőlt, megeresztette a kantárszárat és vad vágtatással visszafelé iramodtak.
A dongóraj versenyt zizegett velük, már a dombok alatt dobogtak, amikor hirtelen nyikkantással csak felhencseredett a mellette suhogó paripa.
Zavarodás támadt, a zabla parancsára megfordult és éppen akkor ért oda, amint a panaszosan nyögdicsélő piroslábú feltápászkodott. Költögetni kezdte a lovát, de az csak a fejét emelgette, furcsán rángatta a lábait, vér szaglott alóla és fájó hergés csukladozott ki a torkából.
Az ura a nyeregkápában kotorászott, rögtön rá roppanás csendült a fülébe, felágaskodott, szeme füstbe borult társára dülledt, várta, hogy talpra szökjön, ám az meg se rebbent a csattanásra, hanem még inkább elnyúlt, a gazdája maga mögé kapta a mellette görnyedő huszárt, megsarkantyúzta és zavargó aggyal, a sietős hercehurcából mit sem értve, minden erejét összeszedve száguldott kettős terhével a falu felé.
Mély álmában egyszer csak recsegve dőlt be az ólacska ajtaja, vakító lángok lobbantak a szemébe, fojtó füst omlott feléje, harsogó nyerítéssel rángatta a kötőféket, a gazdája elszabadította s csak úgy, a szőrén ülve meg az éjszakába vágtatott rajta... A huszárok ott csörömpöltek a nyomában, az égő falu lassacskán beléhunyt a messzeségbe, megállapodtak és kifújták magukat. Úgy tetszett, mintha vihar készülődött volna. Az ég alján halovány villanások rémlettek fel s nyomott dörej böffent fel utánuk. Néma tanyai épületek között voltak.
A gondozója a nyereggel került elő, szorosra húzták a hasán a hevedert, pokrócrongyokba pólyázták a lábait, a gazdája újra ráült s egyetlen hang nélkül óvakodtak bele az átláthatatlan feketeségbe.
Meg-meg borzongva, szorongó figyelemmel lépegetett.
Csípős szél kerekedett és förtelmes szagot sodort az orrába, valami soha nem szívott riasztó bűzt, amitől egész testét fagyos rángás futkosta keresztül. Ösztöne hevesen lázadozott minden további lépés ellen, megtorpant, makacskodni kezdett, de a gazdája halk biztatásaira lassacskán megnyugodott mégis.
Semmiképpen nem bírta megérteni, miért kényszeríti az iszonyatos szelű éjszakába, de szíve, lelke, agya, egész valója a tudásnál bizonyosabb erővel érezte át, hogy csudálatos, jóhatalmú ura soha veszedelembe nem viheti, meg nem csalhatja!
Izmos, irányító lábaszárait most is az oldalán viselte, a nyereg bőrén át is hozzá hatott testének melege és arra a zabolára támaszkodhatott, amelyet jólismert, kemény fogású marka vezetett.
Halkan odaröhögött hozzá és véghetetlenül jól esett neki, mikor ráhajolt és bizsergő füleszőre közé susogta:
- Pszt, pszt, csidukám, hahó...
Hirtelen a melléig felvágta elhőkölő fejét.
A mélységes sötétből vakító fényözön szúrta szembe. Izzó ragyogás cikázott végig a testén, nesztelenül odább lendült róla, felpislantott a felhőkre, visszacsapott a földre, lassan a sarat súrolva közeledett, mászott tovább, keresztül sepert a kopaszodó fák borzos üstökén, kutatva újra rajta állapodott meg és mint valami lesben lapuló, óriási farkas zöldesen villódzó szempárja, úgy meredt rá, mohón, egyetlen rezzenés nélkül.
Tompa morgás hallott, rá meg vijjogás, huhogás támadt a levegőben akárcsak valami hatalmas éji ragadozó szárnyalna arrafelé, folyton erősödött a kiáltozása és váratlanul fülrepesztő dördüléssel csapott le a hátuk mögött. Sárzuhatag borította el, keserves kétlábú ordítás, rémnyerítés bődült el mellette, a sarkantyú belevágott, felnyítt és eszeveszett borzadállyal rontott ki a fényszóró rejtelmes pászmája alól, nekizúdult a feketeségnek, egy ló üres háttal szorosan hozzásimulva vágtatott, cserjékbe botlott a pólyás patáival s akkor lefogta a gazdája.
Hideg reszketés rázta a tagjait, sűrű lapogatás enyhellett a nyakára, az ina meg-megroggyant és horkolva fülelt a felhők alá.
A borzalmas tekintet hol itt, hol amott vásott bele az éjbe, összevissza repesett, hamarosan rátalált a búvóhelyére és újra farkasszemet bámult vele.
A szörny elvakkant, feljajongott a kuvikhang, beugrott az erdőcskébe, a bozót töviskes karmokat vágott a szügyébe, a fák recsegve düledeztek össze előtte, mellette, valahogy keresztülvergődött a bokrokon és szédelegve bicsaklott a földre. A gazdája mögéje kucorodott, egybeolvadt hörgő zihálásuk és egyforma szilajsággal döngött a szívük.
Ijedelmes csend lett, majd csörtetés támadt: a huszárok lopakodtak ki a sűrűségből.
A hold hegyes szarva szétöklelte a felhőket, tisztulni kezdett, sokáig ott lappangtak még, a félelem egyre a belsejében guggolt, ám amikor a gazdája rákapaszkodott és lassudadon messzire elporoszkáltak onnan, csak arra tudott az éjszakai kavarodásból visszaeszmélkedni, hogy szőreszála sem görbült meg, bámulatos ura mellett.
A kantárszár lötyögéséről, lába lógásáról észrevette, hogy elaludt a hátán s akkor már csak arra hegyezte minden figyelmét, hogy úgy haladjon, hogy fel ne ébressze.
A keserves, bolondos, halálfáradságos gyakorlatnak semmiképpen sem akart végeszakadni.
Dér járt a mezőkön minden reggel, a levelek leperegtek, csak a varjúfészkek lógtak már az ágak között és még egyre a mogorva tájékon csavarogtak.
A kétlábúak addig is oly érthetetlen, kusza cselekedetei még jobban összebonyolódtak előtte.
Sokszor éj-naphosszat tétlenül, étlen-szomjan dideregtették nagy, mély árkok mellett, amelyben szennyes vakondok módjára furkáltak, csúsztak, másztak és pufogtattak veszettül, máskor meg minden ok nélkül addig hajszolta a gazdája, hogy ledoblott a kimerüléstől. Lassanként hozzátörődött az új, kegyetlen próbákhoz, de akármennyiszer hallotta is a légi rém vijjogását, arra mindig úgy vergődött meg a szíve, mint a madár, ha álmában váj bele a bagoly karma.
Történt, hogy késő délután riadt hangyaboly módjára zúdultak fel a földalatti kalyibák, a fakó nyájak sietve topogtak el, a lovakat is egy seregbe terelték a huszárok és szaporán loholtak utánuk a hegyek felé.
A nagy szürke híd előtt félreállottak az útból és hagyták, hogy a sarkukban zörgő szekerek elébük vágjanak. Az ekhók alatt nyögdécselő, óbégató kétlábúak vergődtek s némelyiknek messziről is visszahangzott riasztó jajongása.
A szekérsor után furcsa vázlovak tántorogtak.
Koszos szőrük között sárga tályogok fakadoztak, valamennyi sántított és szem helyett kis fekete gödrökkel meredtek Nyalkára...
A nyöszörgő karaván elvánszorgott, darab ideig még várakoztak, azután félrecsapódtak s a folyócska partján bandukoltak tovább.
Alkonyodott.
A néma elhagyatott úton mély lyukakba botlott lépten-nyomon. A hajlásban szorongva fürkészett körül.
Az egyre körülötte kísértő, aggasztó bűz olyan kegyetlen erővel facsarta össze a cimpáit, mint még soha. Megszegte a lábát és semmiféle biztatásra nem akart odább moccanni. Csípős suhintás érte, előbbre szökkent, de azonnal meg is torpant.
A csalitosban mozdulatlan ló feküdt a hátán és nem lehetett többé meg nem értenie, hogy a rémpárák róla gerjednek hozzá...
Fújt, prüszkölt, horkolt, hiába hullottak reá a vesszőcsapások, egy helyben topogva bámult a sötét tömegre.
A sarkantyú türelmetlenkedve belemart, muszáj volt engedelmeskednie.
Amint a test mellett elhaladt, eszelős nyerítés töredezett fel belőle. A csalitosbeli lónak nem volt feje, csonka nyaka alig ért ki rothadó szügyéből, négy lába összegörcsölődve mereszkedett a felhőkre, a hasa helyén valami zöldesfekete lyuk ásított. Felágaskodott és olyan erővel kezdett ragadni, hogy csak nagysokára tudta dühös riszálással lefogni az ura.
Messze hagyta a csalitost s a bűz ott is reárontott.
A folyószélben... a domboldalon... a fák tövében... döglovak heverésztek. Egy hatalmas pejnek a csontja is kifehérlett, tátongó gyomrából derékbaszakadt kétlábú csüngött ki, kerek feje oldalához gurult s alig látszott ki ráomló belei alól.
Varjak, hollók, csókák rebbentek fel előle, de hamarosan leereszkedtek megint. A melle zihált, rekedt nyerítéseket váltott tomboló társaival, az ura folyton biztatta, cirógatta de csak akkor csendesedett le a szíve, mikor egyetlen csonka rémet sem látott többé...
Hóterhes felhők dalmahodtak a szemhatáron.
A ritkás erdőszélből lefelé ügettek a lankásnak, a tarlócsíkok készségesen tárultak patkóik alá, árvíz módjára leptek el egy-egy hajlást, tovább hullámzottak tajtékverte testtel, hatalmas domb köldökére csaptak s onnan széttekintve azt látta Nyalka, hogy nagymessziről másik ménes dagálylik rájuk, a szántásokon keresztül.
Megállottak a sűrű bozótban.
A lovak bólogatva rágták a zablát, a huszárok hangosan kiabáltak, a fölfelé törtető lótömeg fölött villanások cikáztak, gazdája a csapat élére rúgtatott vele, alulról nagy örömére réges-régen nem hallott kürthang foszlányait verte hozzá a hideg szél.
A feléjük rajzó ménes egyre nagyobbodott, szétterült, eloszlott s akkor a trombitás a sorok elébe rúgtatott szürke paripáján. Elnémult kürtjét a szájához nyomta, friss vidám rikoltás harsant ki belőle. Túlhabzó kedvében zengőn felnyerített, kényeskedve kezdett toporzékolni, ura megeresztette a szárat ügetésbe kapott, valamennyi ló utána dobbant, a kardok hangosan csörömpölni kezdtek, a másik ménes előtt fellegbe verődött a fagyos por, a trombita a roham parancsát rikácsolta s a gazdája soha nem hallott hangon ordította:
- Rajta, rajta!
A huszárok bőszen üvöltöttek utána:
- Rajta, rajta!
Alulról a visszhang így felelt reá:
- Hurrá, hurrá, hurrá!
A föld rengett alattuk, ura megforgatta a feje fölött a kardot, hallotta mint süvölt fel a huszároké is, a vére szilajan kalimpált ereiben... a már csak futamodásnyiról rárobajló áradatban mintha csupa szügyének, szegezett, hosszú rudat tartó, torzonborz madárijesztők rémlettek volna fel,... már-már összeomlott a két kavargó testfergeteg... Tudta... hogy a gazdája combjai most rögtön félre fogják gyúrni... Azonnal felhallik elkanyarodást sivító parancsa... Már igyekezett is oldalra szökni, de a sarkantyú beledöfött bordáiba... Hirtelen valami vad görgetegbe sodródott, kardok fütyöltek körülötte... Sikoltó nyerítések harsantak... dárdák roppantak össze... egetverő üvöltés zúgott mindenfelől, egy irtózatosan elnyújtott kétlábú vonítástól szinte elállott a szíve verése... Vérbeborult, kócos lovacska hanyatlott reá... Egy másik belefalt a nyakába. A lába alatt huszárok és szakállas rémek összeakaszkodva, henteregve, visongva marcangolták egymást, a gazdátlan lovak kitaposták a belüket... Kétlábúak, lovak, nagy véres gomolyokban vonaglottak köröskörül... Düngő ütés zúdult a homlokára... az ura vadállat módjára bőgött, de hirtelen lefordult róla a sötét porfellegbe...
Tébolyuló, döngve zúgó aggyal rontott ki a borzalom orkánjából, az üres kengyelvasak nagyot dübbentek az oldalán, egérutat kapott, nekiveselkedett, pár hatalmasat szökkent, de akkor a gazdája töredező hangját hallotta.
- Nyalka!... Nyalka... Nyalkaa...
Visszahőkölt.
A dobogó, földrengető öklelőzéstől messzecskébb a szántáson guggolt és esekedve panaszosan csalta magához.
- Nyalka... Csidukám... Nyalkaa...
A viadal tombolásából őrjöngő ordítások, halálnyerítések verődtek feléje, egy szemrebbenésig habozott, azután visszavágtatott hozzá, ráröhögött, reszketve várt, míg kínos nehezen a hátára kapaszkodott, azzal nekizúdult a felkanyargó útnak.
A háta mögül ropogó csattanások keltek, a huszárok csapatostul iramodtak gazdájával felfelé, egyre közeledő dübörgés rémlett a nyomukban s hallott az üldöző rikácsolás:
- Hurrá, hurrá, hurrá...
A szoros mélyében vágtatott már, amikor huhogást hallott a feje fölött, iszonyú csapás marta szét a farát s egyetlen nyikkanás nélkül összeomlott. Az ura keresztül esett a fején, de rögtön talpra evickélt. Odasántikált hozzá, költögetni kezdte, de hirtelen otthagyta, elébe szaladt egy üres nyergű lónak és lefogta.
Nyalka magától kínlódott fel fektéből, de rémülten érezte, hogy nem bír négy lábra állani. Két első lábát maga elé támasztotta és úgy ült, mint puli szokott. Az agya izzott, dugott, égő fájdalom marcangolta és hívogatólag nyerített rá a gazdájára.
Az éppen akkor vergődött fel a kengyelvasba, sarkantyúba kapta az idegen lovat, mégegyszer odavillant a nyeregből piros fara, azután eltűnt a lejtőnél. Nyalka kétségbeesetten nyerített utána, újra és újra nyerített, elébb zengőn, azután hörögve, panaszosan, fájón, értetlenül, hosszan, kábult rettenettel, de csak a hegy ijesztgette, a maga borzasztó hangját verve vissza, furcsán.
Alulról hirtelen előtörtek a torzonborz idegen lovasok és elporzottak a huszárok után...
A hó halk zizegéssel kezdett lefelé szállingózni.
Körülötte néhány mozdulatlan ló feküdt, mereven kinyújtózkodva.
Egyes-egyedül riadozott a hegyszorosban.
Olykor-olykor felvijjogott fölötte a légi rém, talpra akart előle ugrani, de csak egy-egy rángás futott át a testén, hasogató kín rágta a farát és látta, mint fut el meleg vére a havon.
Ült ült, csak ült patakzó, tátongó sebén és dülledt szeme a gazdájára lesve meredezett a szakadó hóba...
Nemsokára valahogy elhomályosodott feketelángú szeme, első lába csúszkálni kezdett alóla, lekívánkozott a lágy hóalomra.
A feje egészen belehanyatlott a hűs puhaságba, ami nagyon jólesett forró, csillagos homlokának.
Csak a fara fájt szüntelenül, keservesen.
A mögötte ácsorgó faóriás kinyúló ágán hallgatagon ültek sort a varjak.
A hó mindjobban belepte, egy darabig szürkének tűnt, de csakhamar tiszta fehér paripa lett belőle.
A meleg nyitott szemén sokáig elolvadtak a hideg pillék és révedezve látta, amint egy varjú lelebbent reá és megérezte a karmait a fején.
Amint először belevágott a szeme gubójába, iszonyú fájdalom szúrt az agyába, a többit már egyre kevésbé fájlalgatta.
Véres gödröcske maradt a pofáján, mikor a fekete madár visszatelepedett a gallyra.
A rálippenő pelyhek hova-hamarább megbirkóztak a kis piros sárral s akkor szép, simán, kékesfehéren, mint valami sírdomb, úgy halmosodott ki, az alkonyban elfeketülő faderék alatt.
A hó halkan omlott, omlott lefelé, a pihék zizzenésén kívül más se hallott, csak néha-néha mordult tompa dörej a leboruló éjszakába.
(1917)