Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Figyelő
Révai Mór, aki a háború alatt egy érdekes politikai értekezésével felkeltette a közfigyelmet, új füzettel (A béke útja) lép a porondra.
Révai szerint a béke legkönnyebben úgy állana helyre, ha az entente tagjai, akiknek nem áll érdekükben a háború folytatása, Angliától, az egyedüli uszítótól elpártolnának. Világos érvekkel bizonyítja a szerző, hogy Franciaország, Oroszország és Olaszország legfőbb érdeke parancsolja, hogy a háborút minél előbb szüntessék be. Ilynemű érvelés valószínűleg nem ismeretlen az entente vezető államférfiai előtt és nem szabad feltételezni, hogy ne volnának teljes tudatában annak a divergenciának, amely köztük és Anglia között fennáll.
A kérdés már most az: mi lehet az oka annak, hogy a belső egyenetlenségek elnémításával rendületlenül áll az entente várfala és hogy miért folytatják még azok a szövetségesek is a háborút, akiknek partikuláris érdeke azt javasolná, hogy kössenek mielőbb békét.
Az egyes szövetségtárs helyzete korántsem oly egyszerű, amint azt képzelik. Meglehet, hogy az általános és permanens érdek, a nagy perspektívával dolgozó politika azt javasolná a bajtársnak, hogy a szövetségből lépjen ki. Ez az elhatározás azonban annál nehezebb, minél rosszabb helyzetben van. Egyszóval minél sürgősebb a békeszükséglet, annál nehezebben kielégíthető. A gyenge és reménytelen háborús fél még fokozottabb mértékben fog ragaszkodni a szövetségeshez, amely ugyan kevés támaszt nyújt, de az legalább biztos. Diplomáciailag úgy alakult a helyzet, hogy már az esetleges feltételek iránt való tapogatódzás, amelyet az entente valamelyik állama a központi hatalmaknál megkísérelne, könnyen azzal végződhetnék, hogy az «áruló» két szék között a földre esnék. Érthető tehát, hogy egyelőre az entente egyik állama se tudja magát rászánni, hogy a londoni konvenciót, amely a szövetségeseket együttes békekötésre kötelezi, felbontsa. Nincs teljesen kizárva, hogy igen ügyes taktikával az egyik vagy másik bajtárs, akár Oroszország, akár Olaszország rábírható volna a különbékére. Ha például olyan előnyökkel kecsegtetnék őket, amelyek békekötés esetében nyilvánvalóan értékesebbek mint azok a feltételek, amelyekre a megvert és legyőzött entente kötelékében számíthat.
A Révai-féle argumentáció az egyenkénti béke érdekében azért nem érvényesült eddig, mert az entente, habár alaptalanul, készpénznek vett minden reménysugárt, amelyért érdemes hű kitartással a régi táborban megmaradni. Igen közel fekszik az az aggály is, hogy az egyes államnak minden izolált béketörekvése arra vezetne, hogy az entente többi állama a hűtlen bajtárs ellen fordulna, amely ugyancsak keserűen lakolna elhamarkodásáért.
Ezzel a fejtegetéssel csak arra akartunk rámutatni, hogy az általános érdek, amely a különbékét javasolná, néha a diplomáciai konstelláció miatt háttérbe szorul.
Azonkívül van még egy más megjegyzésünk, amelyet Révai előadásához kell fűznünk. A szerző nagyon világosan rámutat a tárgyi okokra, amelyek az Angliával szövetkezett egyes államoknak a békét javasolják. De más a valódi érdek és más az érdek szubjektív felfogása. Amilyen határozottsággal Révai kimutatja, hogy Olaszország, Oroszország és Franciaország saját érdekük ellen cselekszenek a háború folytatásával épp oly kategorikusan lehet azt Angliáról kimutatni. Anglia is saját érdeke ellen cselekszik, ha a békét megakadályozza, sőt határozottan az ő érdeke ellen volt részéről a háború megkezdése. Ez a különbség a valódi érdek tárgyi megismerése és szenvedélyes félreismerése között, ami a legfontosabb mozzanat a háború felidézésében.
A nagy államférfi legkiválóbb tulajdonsága, hogy a béke és háború problémáját nem a múló konstelláció, vagy a nacionalista szenvedély csalóka látszata szerint mérlegeli, hanem olyan higgadt filozófiával szemléli, mint az elfogulatlan publicisztika.
Hálásak vagyunk a szerzőnek, hogy komoly fejtegetései által olyan eszmecserét pendített meg, amely hozzájárul a mai, rendkívül komplikált külügyi helyzet megvilágosításához.