Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Figyelő
Moly Tamás, akit ebből az új könyvéből ismertem meg igazi valójában, érdekes író. A stílusa nyugodt, hűvös, majdnem közömbösnek hat, a mondatai koncízek, mint valami tudományos definíció. Ezen a hangon aztán olyan dolgokat mond el, amelyek minden pillanatban a fantasztikum határát súrolják s természetüknél fogva izgatók és izgatottak. S a végén is hagynak az olvasóban bizonyos furcsa izgatott érzést, nyugtalan feszengést, - nem vagyunk tisztában azzal, teljesen megértettük-e? azt értettük-e ki, amit az író közölni akart velünk? Vannak emberek, akik ha nyugodt, komoly hangon beszélnek is, nem lehet biztosan tudni, nem tréfálnak-e, igazán azt mondják-e, ami a véleményük, vagy csak ki akarnak figurázni egy rájuk nézve nevetséges véleményt. Ilyen emberekkel szemben éreztük azt a bizonytalan érzést, amely Moly Tamás novelláinak olvasása után maradt bennünk.
A három közül első novellában túlságos is ez a bizonytalanság. Megvallom, most sem tudom, hol ér össze a benne összeszerkesztett két heterogén dolog: a Péterkéről szóló mese, aki a sajttal elrontotta a gyomrát s az amerikai leány levelekben lefolyó szerelmi története. Csak annyit tudok, hogy a mese igen jó álom-pszichológiával van kitalálva, a szerelmi történet pedig eleven és dúsan részletezett rajza egy fiatal nő izgatott szerelmi vergődésének. A kettő között kell valami kapcsolatnak lenni, de nem találom sem a mesében, sem a levelekben, sem a kettő köré font keretben. Én bennem-e a hiba, hogy nem tudom követni az író sajátságos eszejárását, vagy csakugyan az író szándékában sikkadt az összefüggés?
A második novella, melynek «Az idegen hölgy» a címe, bizonyára a legteljesebb és minden tekintetben erőteljesen körülhatárolt a három közül. Itt maga a történet egészen világos, minden pontjában megvilágított s részleteiben megragadó szépségű. Azokat a lapokat például, mikor a fiatalember a Várhegyről megmutatja az idegen nőnek az esti fénybe burkolt Pestet, aligha fogom hamar elfelejteni. Itt a nyugtalanító az, ami a történeten túl van, az egésznek előzmény és következmény nélkül valósága, az élet nagy összefüggéséből való kiszakítatlansága. Ettől olyan véletlen szint kap az egész, hogy irreálisnak kell éreznünk, mint minden véletlent. De itt érezzük azt is, hogy az írónak ez volt a szándéka: elkülöníteni történetét mindentől, még a realitástól is, önálló, semmi mástól nem függő életet adni neki. A nyugtalanság, ami bennem maradt, itt nyilvánvalóan magamból származik, abból, hogy megszoktam a dolgokat összefüggőknek, szervesen a világba kapcsolódóknak látni s evvel a megszokással nem tudok egykönnyen szakítani.
A harmadik novella egész a vége tájáig abban a hitben tart, hogy egy tévedt lelki berendezésű ember elmondja anyja halála miatti vigasztalan bánatát, amelyből az olvasó arra a meggyőződésre jut, hogy az illetőben öntudatlanul szerelemmé betegedett a fiúi szeretet. Ez így rendkívül érdekes, nagy elhitető erővel van megírva s az emberi lélek különös szövevényeire mutat rá. A végén aztán felvilágosít az író, hogy az egész csak szélhámosság, a titokzatos hotelbeli szomszéd csak azért költötte és mondta el, hogy kicsaljon néhány frankot. A dolog érdekesebb maradt volna számomra, ha nincs ez a befejezése, ha megmaradhatok hitemben, hogy itt tényleg arról van szó, amit az író elmondat alakjával, - miért kellett az a kiábrándító és lehangoló befejezés? Az iróniának egy új, úgy látszik egyéni s újságával zavarba ejtő fajtáját sejtem ki a három novellából.