Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Szomory Dezső: Régi szent történet
Akkor, drága kis Marika békén élt a virágos réteken, vadrózsák, jácintok és violák illatában, mert a völgyben kerti virágok nyíltak és már virultak tavaszkor.
S míg őrizte a nagy fehér ludakat, melyek halovány csőrűek voltak mint a hattyúk, s míg csöndesen elballagott mögöttük, néha-néha el is gondolkodott, egy zöldleveles nádszálon harapdálva apró gyöngyfogaival.
Kiengesztelődött emlékezése, zavar nélkül idézte vissza, mint egy távoli álom furcsaságát, egy régi éjszaka zord és fönséges perceit s megborzongva gondolt vissza a várterem sötét falára, ahonnan hajdani sivár betyárok, egy végtelen arcképsorozatban, lenéztek reá a farkasbőr nyoszolyán, a szemök vörhenyes pislogásával, amint a fáklyaláng feléjök csapódott. S a távoli legenda mélyén és messze e kábító távlatok éjjelében még mindig ijesztőn s félelmetesen, de egy csöppet elmosódva is, egy kissé megenyhülve is, a Wellensburg alakja kísértett, elborult kőarca évszázados komorságával, a kancsalszemek rejtélyességével, álmokba meredő keservével, a bús szemöldökök alatt.
Mert itt, a tömérdek virág között, a tavasz derűjében, a békén vándorló ludak mögött fehér nyakukkal a napfényben, mely szinte leringott füvekre s virágra s lebegő aranyporával mindent behintett: a hajdani rabló már-már elhullatta keserű masszivitását s inkább hervadtan tért vissza a múltak riadalmából, perzselő nyári illatok őszi fuvallatával, lesújtva és fájdalmasan.
Marika búsan emlékezett.
S finom kis női lelke, noha aggódón s borzongva omlott vissza egész a gróf ajkáig, a csókja harapott sebébe, mégis csak szerette s kívánta az emlékét s kéjesen visszaélte benne egy távoli perc minden irtózatát...
Olykor, hosszan küszködve, sokáig sírt Marika s buzgón imádkozott.
De szapora könnyei e gyöngéd fohászok közben, aligha hoztak enyhülést s rajongó elepedését csak hézagosan töltötte be a mennyei megnyugvás érzete. Akaratlan, öntudatlan, kék szemének réveteg tekintete valami nagy rejtélyre tapadt s irgalmas nőisége ösztönében, megrendülve pillantotta meg a saját elhurcolt s megkínzott teste mellett a Wellensburg szívének vergődő szárnycsapását.
- Mit akart? Mit akart? - kérdezte magától, hebegve.
És angyali tekintetével hirtelen belenézett abba a nagyszerű nyomorba, amelyben az ember, leigázva, a maga örök vágyát kergeti. S míg a letűnt lovagnak visszatérő árnya ott térdelt előtte s zokogott, Marika hátrált ugyan, el is húzódott, el is fordult, de azért ő is zokogott.
Egyszer a tó napfényes vizében megpillantotta magát.
- Ki tudja, talán szeretett, - rebegte.
És így pergette le, immár a bánat és a szomorúság húrjain, kicsi életének roppant emlékeit és a zavaros elandalgások percében, a homályos gyötrődések maró unalmában, hirtelen elrepesett hős zsiványa, a nagy Wellensburg felé s remegőn hozzásimult, lehunyt szemekkel, odaadón.
De az öröme gyötörte, szenvedett. Mint kicsi szűz asszonyka csendesen átjött réteken s mezőkön, a ludak mögött emelgetve apró meztelen lábait, s a zöldleveles nádszálon harapdálva, elbúsult merengésben.
Távoli fák lombja zöldellt a földek határán és egy egész raj fecske, alacsony röpüléssel mintegy az örök idők végtelenségét sodorta, rengeteg múltakból szédületes jövőkbe.
Holott az ő számára, gondolgatta, múlt és jövő le van tarolva már. Remegő odaadása sohasem lehet egyéb fájdalmas emlékezésnél. Az egész szerelme csupa könny.
És a füvek és virágok közül, fehéren kimagasodva, a kéklő várra felpillantott.
Bús magányban állott a vár odafönn, a leőrlött lét néma fönségében. Zord falai körül, a kopár hegycsúcsok kőüllőjén, megrendítőn elzendült volt a végzet roppant kalapácsütése. És a merengő hegyóriások, őrködőn fölcsoportosulva, már csak vadmentha-szakálukat szegezték a térben rohanó időknek, vándor madaraknak, szálló fellegeknek, a vár meséjét zúgva el nyári éjek csillagfényénél: Egyszer Wellensburg szeretett...
- Oh Uram irgalmazz! irgalmazz! - könyörgött Marika.
Mert valami szokatlan hév rázta meg szegényt, s irtózva, de gyönyörködve is, a lelke végső vágya támadt, a nagy visszakívánkozás. Még küzdött, még küzdött, de már megtörve, legyőzve.
- Mért ne mennék el? - kérdezgette.
És elvált a völgyek derűjétől, a kis füvektől, a vézna kis virágoktól, a jácintoktól s a violáktól, mert itt még minden virult. És elvált a tó nádzúgásától s a fehér ludaktól is elbúcsúzott, mint szomorú anyácska, aki hazatér.
És megfürdött a tóban gyönyörű fehérre. És szelíden elindult.
S már ment az úton, gyors lépdegeléssel csak ment és ment, megadva magát kicsi rejtélyes sorsának, valami távoli hangnak ami hívta... Mégis, néha elsírta magát, egy apró, éles sikolya csengett, rejtélyesen, az utakon át. És meg-megállott, szőke fejét hátravetette, a nagy haja kibomlott. Olykor, egynémely vadszederinda, tövises virágfüzér az útját állta, meg is sebezte. Néha megbotlott és megborzongott a fekete ciprusok alatt, ahonnan a bércek tépett éle, mint emberi profil meredt reá, egy egész sereg kis furcsa kő, egy egész erdő vihogó törpe.
De jött tovább, sietve, kihevülve, ijedt tekintettel az útját keresve, habozva egy percig, a homloka verejtékét törölgetve, aztán újra nekilendülve, helyenként kúszva már s lihegve a sziklás rengeteg kősikátorán, de mind bátrabban, szinte kigyúlva az epedés hevében, elváltozott arccal és megkönnyülve a napesti derengés arany párázatában, amelyben ő maga is az utolsó percek zengésébe omlott, izzó vonzalma szédületén.
És arccal a magaslatoknak, a bástyák alatt, az örvény szélét súrolva riasztó kőszálak között, mint egy apró, elveszett felhő úszott tova a sziklák végtelenjén, s elfúltan az örömtől mind följebb tört s mind lázasabban s egyszerre csak, mint hajdan Wellensburggal, a hídon száguldott át, kacagva!
És az udvaron is, a tornácokon s a lépcsőkön föl, kacagva jött, mint szilaj menyasszony. S besiklott a hajdani terembe, fölemelt fővel diadalmasan.
S rögtön mintha hallotta volna a násza zenéjét, a lázas csendben.
A hárfák fölzúgtak, megtépázva, és ezüst kürtök zengése közben, gyönyörű lovagok jöttek. Kékszemű apródok rózsafüzért hoztak, halovány leányok havasi virágot. És mind kérdezték, fölzúgva ők is és a sok hang egyszerre mind:
- Marika, kié vagy? Kié a szíved?
- A szívem, a szívem, de hiszen tudod, hogy a tiéd - felelt Marika zokogva, a leomlása angyali hevével.
De rögtön, a hangjának zengő visszhangjára, a lovagok fehér tömege elrebbent s mint omlatag virágok szertefoszlása gurultak tova apródok és halovány leányok. S a tünedező forgatagot, a zsongó színes zűrzavart, valami titkos morajlás zúgta át, valami nagy hang csendült s könyörgő szólítgatás mint távoli kongás, rettenetes:
- Marika! Marika! Mért késel szívem?
Kereste, kutatta, figyelte s a falak mentén, sikongva, az eszeveszett vágyódás gyönyörében, az ablakhoz rohant.
Még egyszer föltűnt holdfényes peremén, kiegyenesedve, a homlokára simítva le lobogó haját. Ragyogó arcával belemerült a roppant tér kéklő rengetegébe és hallgatta és élvezte és felszívta magába a hegyek mélyének tompa moraját, az örvényzúgást amint beletorkolt a szél s éjjeli hörgése mint egy egész sor harang zúgta és zengte és üvöltötte a nagyszerű hívást: «Marika! Marika! Mért késel szívem?»
Mosolygón, még egyszer fölnézett az égre, de szelíd tekintete a menyei csodákból már nem kért semmit többé. Csak búcsúzott, köszöntött, már mint egy más világból, ahová elmegy szeretni, meghalni!