Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Szomory Dezső: Régi szent történet
Egy csomó kócos legény, rosszillatú és híres verekedő, baltásvitéz a javából és íjas és fejbeverő, zord fosztogató és foglalkozásos rabló, mind együtt volt itt a Wellensburg várában, a feketekő tornácon, egy nagy asztal körül, amelyre rásütött a hold.
Mind együtt volt, mind morgott és röhögött s mind nyelte az italt egy rézkancsóból mely körbe járt, a leragadt szájak nedves nyomával a csorba széleken.
Egynémelyik már odavolt, s kinyúlt tagokkal s megdermedve, sűrűn csuklott a hold felé. Egy másik ferde szájjal gagyogta el a mondókáit, Zsigmond királyt gyalázván, akinek Wellensburg adót kellett hogy fizessen. Egy harmadik, lángveres, egy kőoszlopnak dőlt s hányta az italt magából, elbőgve mint a szarvas. Mások aludtak már, az asztalra ragadt fejjel. De odakünn az éjjel fehéren ragyogott.
És a hídon túl, a fehér úton, messze, a felkavart por mint ködfátyol lobogott egy zord lovascsapattal, mely rohant.
A paripák megnyúlva, a lovasok görbén és fegyverzetükben fényesen, valami hangtalan riadalommal töltötték be az éjszakát, mint távoli árnyak száguldozása, egészen zajtalan s szinte a föld felett.
Csak amint közelebb ért e fegyveres csomó s már ott torlódott a híd alatt a porban és a holdban, hallatszott némi tömör dübörgés, a patkók zajával az éjben és a mélyben. És a porból, sötétből és a verejtékből, mely elöntötte őket, egész szilaj iramlásukból mely dúsan csörgött mostan, valami jóízű gazság illata szállott, amit e kócosok itt fenn legott megéreztek.
Megriadva s dülöngve is, egymást lökdösve baltásvitézek, íjasok és fejbeverők, sorra mind feltápászkodtak. Az asztalról súlyos koponyák feleszméltek, sűrű s keserű pillantásokkal mint a párducok. Ama nagy veres kiállott a hegyoromra s ott tűnt föl a fegyverének támaszkodva, mintegy frissen föstött üstökével, ragyogva a hold alatt.
De rögtön harsogta, a többieknek, a tornác felé:
- A zsivány!
S mindannyian akkor, megzavart komondorok, ugatták:
- A gróf!
Már ekkor a por leszállott a hegyoldal kősikátorán. A szertefoszló ködfellegből lovak s lovasok kibontakoztak s amint tömör csomóban átszáguldtak a hídon, a holdfény mint a folyó ezüst végigfröccsent rajtuk.
Néhány kófic levente tűnt föl, harci nép salakja, nagy porosan és bepáncélozva mint a teknősbéka, a fejek és lábak törpe kinyúlásával s elevenségével az otromba vasak merevségében.
De elől, magosan a nyeregben, ijesztőn és kegyetlenül, mint Charles Quint, aki az oroszlánok mintaképe, hosszú lándzsájával a híd szélét seperve, a marcona Wellensburg látszott, nagy kopasz fejével sisak nélkül, mint egy ezüst golyóval a vállán, a kékes ragyogásban. Az arca merev volt, kifürkészhetetlen, mintegy megkövült álmokba meredő, mint egy szfinkszpofa évezredeken át. Az orr dominált, kinyúlva mint egy kődarab, szinte élettelen kontúrokba fagyva, szimat nélkül, valami megdagadt s betelt hősiességben. A szemek, két elveszett topáz a szögbefutó szemöldök alatt, mélyen benyomva a húsba, valami távoli kancsisággal néztek elő egy sűrű szakáll mögül, mint két sárga állati szem, az erdőn, egy bozótból.
A fegyveres népség némi alázattal felvihogott hozzá, amint ült hősiesen a lova tetején s azzal az elévülhetetlen hűséggel fogadta, ami a fegyveres rablók szolidaritása, amíg futja a zsold és van min osztozkodni.
Mit hoz a gróf, ez a kérdés, ha már olyan büszke most!
Mind tolongtak a kócosok s villámgyorsan egy-egy kérdő pillantásuk röppent a kísérő haramiák felé. Lopva fel is sandítottak a Wellensburg nyergére, megnyúlt orral, szaglászva s mohó szemmel mind. S valami nagy fehér árnyat láttak ottan.
A lángvörös lökdöste a többit s morgott:
- Rongy! Csak rongy! Üsse a kő! Valami rongy!
Oh rongy, persze! És a keze kinyúlt feléje.
S akkor, rögtön, megborzongott az omlatag fehérség, hős Wellensburg előtt, a nyergen. Enyhén panaszos hangja is hallatszott, egy kecses nyögése, elkínzottan és üdén. A gróf legott nagyot bökött a lándzsájával a baltások felé, no nézd csak, leprások! s dúsan feléjök is köpött, a fogát mutatva mint a tigris.
Akkor mind, egyszerre hátráltak, megriadva de fitymálón is: a kampós nyeregben, hanyatt fekve, fehér vásznak rongyaiban, egy szőke leány lihegett, félig meztelen. Nagy haja összefolyt a paripa sörényével. Már ekkor, röhögve, valaki megismerte. Egy másik legény is a halovány térdekre meredt, amint kinyúltak fölkarmolva s kérgesen a rongyok között. Egy harmadik morogta a többiekért:
- Marika...
S mind röhögtek.
Az udvaron, a gránitmedencéből, mohón ivott a ló, megnyúlt nyakkal s borzongva a holdfényben.
Wellensburg leemelte a leányt s amint szegény kis perszóna, ájultan a karjába hullott, legott a vállára is kapta és megindult vele diadalmasan!
Kiegyenesedve, széles lépdelegéssel mint a medve, úgy jött súlyosan és könnyedén, meg sem érezve a terhet. Kőarca elkomorodva tükrözte vissza a lelke hevét; a vágyban elborultan. Zord óriás, akit az öröm nem kavar föl, abban az irgalmatlan nyugalomban tűnt föl, ami az oroszlánok sajátossága, mikor a préda ott van a karmuk közt. Csak távoli kancsisága csillogott közelebbről, a megrögzött fény kegyetlen melegével. A nyakán, az egész hátán a leány haja elömlött, letapadva, összekuszálva, egy kevés fűvel vegyesen.
Akkor baltások, íjasok, szilaj verekedők mind, összebújva bámultak az úr után, földühödve és keserűn, mert már nem röhögtek többé. No lám az ökör, hogy viszi azt a kis cselédet, valami jó zsák arany helyett leütött zsidóktól, hogy viszi azt a rongyos pásztorleányt, kis Marikát, meztelenül! És morogva, csalódott kutyák, az asztalhoz gyűltek újra. S ímhol Zsigmond király helyett, immár Wellensburgot gyalázták. És újra ittak a csorbaszélű rézkancsóból.
De a jókedvüknek vége volt és a hold mind magasabbra szállt.