Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly
Május, - boldog hó, - tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyílott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, - boldogságos szűz Mária!
A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt, édes Asszonyé, - murilloi derűben áll felhők és rózsák között; angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. - A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kígyó fején... Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. - A bezárt, sínylő és titkos, téli érzéseken is... Ó, drága, értett mistérium; ó átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjúság!
Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni órákon, - tömjénfüstben és virágillatban, - hallani a szószékről újra meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó, elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!...»
Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték, szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha, kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott, csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép, fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe. Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi karját, hogy figyelmeztesse.
A fiatalember levette a kalapját és tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, - jó szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» - kiabált az Öreg az első pároknál.
- Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! - szállt és lihegett a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» - üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonnához való kenyeres-kosárt.
Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak, visszahúzza a szíve ide mégis!» - mondogatták néha azok a sororok, kik különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme - ugye?» - És Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei...!» Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.
Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» - kérdezte komolyan az apáca. - «Jaj, nagyon, - igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a jegyesemet; ó, ő olyan jó katolikus! Ő, kedves, drága jó nővér...! » És síró meghatottsággal hajolt újra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok érted, gyermek! A Boldogult is odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó volt, olyan bölcs!» - «Ó, kedves nővér, - engedje meg nekem, - ó, de vajon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést, nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is, palástot, karingeket, - ó, oly boldog lennék!» - «Majd megpróbálok közbenjárni, gyermekem!» - felelt Virginia és egy kegyes, kenetes, már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy vagyonos és jó katolikus világi nőt. - Ő megint politizált, számított és szervezett; csak úgy mint eddig; - tudott volna-é egyebet tenni, másforma lenni? Már ilyen volt a természete!
A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt; hogy Evelina buzgón adja már a jópéldát a novíciátban Berchtolda jelöltjeinek és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és főrendező és cerimoniamester és minden, - akárcsak a boldogult mellett volt. - O, lényegében nem is változott ám semmi, - vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, - és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján - és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébeírnánk, rákényszerítnénk, - bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, - de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Így van ez kinn az «igazi» világban is, - hát még itt, ahol méginkább: mindegy!
Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. - Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos - «igazi életgondjaik» - az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a képesítő, - mely majd «egész életükre» kihat.
A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a «drukk» édes, kissé mímelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat, Szelényi papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel; ha valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú novíciák bő köntösük alatt; vagy a bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az «írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudományág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkopikus betűkkel és «dióhéjban».
A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig, Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles utakon, a drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; - de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet, - és innen oly szépnek látszott.
Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjult nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, - az orgonák nyurga gallyai, - a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélegzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, - hintáló szelek, pelyhek, álmok, felhők, - ez örök májusi oltárok; - ifjúság...
És minden és mindig és «megint elölről»...
A bennlakók-kertje drótsövényén túl a gyenge káposzta-palánták közt ott sétált Szelényi papa; és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol, - mindegy, hisz úgy sem azon múlik:
- Nem «igazság»-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság, - az nincs; azaz hogy - a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott isten kegyelméből. A tudomány
Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak, - mert fiatalok voltak. De amíg a «papa» mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött és ő kinyitotta a nagy zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak, hogy már apró, sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk), - de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült; - és szégyellték volna tőle, hogy olyan -
A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben a frissen gyomlált paradicsomok közt feltűnt a Popescu Kornél nyúlánk szép lyányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett és mindegyikük valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos, vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről, vagy egyéb «miheztartásról»? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!
Király Erzsi most lennről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva; nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött; hirtelen surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide; hogy emez éppen egy társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni, - járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel, elszikkadt ajkaival, - mert Grünberger nagyon jó tanuló. - Most azonban vendége is volt; eljött hozzá együtt-készülni az Erzsi földije, az a hű postillon d'amour, - ki néha finom kugler-cukrokat szokott kapni Budapestről, - névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.
- Jöjjön, Erzsike!
- Köszönöm, drága! Csúsztassa csak be ide az Ásványtanomba: Nincs ugyan veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! - Hát hogy, mint vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? - Borzasztó; mint a malmok, - magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál vagyunk és a másikban a spectral-analizisig. - Mit gondolnak ki lesz jeles-rendű? Elsősorban persze maga, Fánnika!
- Persze. Majd én! Egy zsidó lány! - szabadkozott az, elpirulva az örömtől.
- Ó, ne gondolja, - azért az apácák nem
- Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! - Kiáltott Fánni s szinte reszketett az izgalomtól.
- Mibe? Tíz certli csokoládéba. Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész táblát. Gilt? Gilt! - Csak drága, annak a varrónő ismerősének szóljon, kedves, - mert tudja, drága, a Tedeum után muszáj nekem rögtön az a ruha s az útiköpeny is. Nagyon sürgős, aranyom!
- Ejha! Hova utazik olyan messzire?
- Fel Pestre!
- Ó, - egész Pestre? Hát mit fog ott csinálni?
- Semmit. Csak úgy megnézem magamnak egy kicsit Pestet!
- Ne mondja? De jó magának! - mondta a két kis magolónő csaknem egyszerre; és hirtelen, - ámulva irigykedve és gyanakodva összenéztek, elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon; az orgona fürtje már lilult és egy-egy sima, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.
(Vége.)