Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly
És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán, - amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. - A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csúnya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, kesztyűt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is, - az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az Újépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a Főépület folyósóin, reszketve az öregtől vagy a többi öregektől. Egy «kammerli»-ban belebújtatta a kis apácajelöltet és a kerek abbégallért gondosan begyűrte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt; - s a legalkalmasabb percben, mikor a kapu épp nyitva volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, - megszorította a Helén karját jó erősen és fülébe súgta: «Most!»... Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,... utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfümje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, - aztán bezárult a Porta és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengettyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! - Hisz ha kimehetett volna az Újépületből, egyenesen a Marhakapun át,... mikor a többi bejárók elmentek; - csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val; Úristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával - és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna... «Gelobt sei Jesus Christus!»... ah, az öreg Simonea volt, - és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?... Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, - add csak! Mintha innét jönnék be!» - «Hol jártál?» «Psszt!»... És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán - lépdelt el az Öreg asztala előtt; az éppen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami «réndetlen»-ségért.
Csak egy óra múlva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő, kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg épp jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen új-novíciátot; ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papírféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent; és szinte barátságos egyetértéssel segített aztán szörnyülködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, -
Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre,) most volt még csak igazi oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkvizíciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. - Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambícióval és ügyesen, mint máskor kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelki vádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai éppígy voltak a maguk részéről, - ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kígyót melengettek keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, - végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamennyien a «kis rafinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, - a «romlott és kacér nagyvárosi lányt», akivel - no ugyan-bizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek így: «Nem is lesz abból jó sohse, csak afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» - Így vélte a kis Geralda és elmondogatta esténként a bennlakóknak is a kettes hálóban a Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta; egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a szégyen, tán sírba vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan: «Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; - azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»... És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, - hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a paradicsomban.
Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen, innen-onnan összekerült vendég-apácának e hét alatt; míg az anyaházbeliek, - öregek és középkorúak, e két ellentétes párt, - összébb került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő bázisát, - a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat! De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a közvetlen szükségeket fedezni, hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább, mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes» intézményekre! - Az ötvenezer forintocska - férjhez ment az orruk elől, ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még kevésbé tették szóvá így, nevén nevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy kívánság lett úrrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy csak hamarosan, - már akárhogy, - de vége legyen ennek, a rettenetes állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, mondogatták már sokan és még többen érezték. - Hogy kit és mit akarunk? Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy
«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» - mormogta aznap Kunigund s káröröm, méreg, ellágyulás, irigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában, ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az enyhén borús, tavaszi égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy: «Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» - de a nagylányok feje összeingott a módszertani könyvek fölött... Ott kinn valahol az ifjú jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak mögött!
A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) - este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) - meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas volt a vendég, - mosolygó, szíves, előzékeny az, aki fogadta; már napok óta a folyosón is messziről, szíves alázattal köszöntek egymásnak. Az ember megérzi az ilyet a másikon, - rendesen kölcsönösek ezek a nagy megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.
- Önhöz jövök, kedves nővérem - kezdte - mert Virginia oly csüggedt - vagy tűnődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, böjt az orvossága, ahogy szent Vincénk mondta! szóval - önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitűnő szerzetnek az ügyeiről. Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közös akarattal megint jóra e fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.
- Ó, magamnak sincs egyéb kívánságom! - felelt a novíciát főnöknője; - csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az úrnak legszerényebb szolgálója e tűrhetetlen állapotok ellen. Higgye meg, kedves nővér, én már - mi már mindenre készen volnánk...
- A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi szüzeit és különös gondja van rájuk. Bízni kell! - Ma tehát nálam volt Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi tisztségre és kötelmekre éppen egyéniségénél és lelki alkatánál fogva nem érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. - Mennyire szükség lesz rá még ezentúl, - mikor az önök által tervezett magasabb tanítóképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv régebbi ellenzői beláttuk ennek múlhatatlan szükségét.
Berchtolda csak némán bólintott.
- Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, - bár megint valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő túlzott lelki finomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy ittléte zavarná a másiknak párthíveit. Ó, - ez a pártoskodás, ez valóban nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott a mi nagy dunántúli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna helyi főnöknőnek és képző-igazgatónak?
Berchtolda bólintott megint.
- A leánygimnázium... evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltűnő, úttörők sorában? Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van, Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is, csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk, ha igy majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, ugye, - anyánkká lesz, - ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül. - A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk most, ugye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, - a külső gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd lel módot és megoldásokat a
- Ah, kedves nővér, - sóhajtott Berchtolda, - mennyi sok bajt el lehetne kerülni mindig, ily kölcsönös megértéssel és bizalommal! - Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, - de a hibákat belátni és javulni sohse késő! Igen, mi - lássa - már öregek vagyunk, munkában megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk, - Leona nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még gyengéd ifjúságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! - A búcsú, (végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar, idegön frajjok!» - morogtak utánunk néhol a bennszülöttek - a falusi parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak. - Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk testvérnénje) az a szent, drága lélek: - Ő volt talán húsz éves mindössze, - a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag mészáros-mester egyedüli leánygyermekei, - elhagytak családot és jómódot, mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül - a legtöbbje már fenn, a mennyei örök vígságban! - Kedves nővér Berchtolda, ezt ugye meg kell bocsátaniok nekünk, - nekünk érzékeny öregeknek, hogy utolsó Főasszonyunkul őt kívánjuk, - az elsőnek húgát, ki velünk együtt úgyszólván - igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak!... Az önök háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már csak apró érzékenységeink vannak, - érzelgősségek, kegyelet, emlékek; ezeket hagyják csak meg nekünk!...
A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte megindultsága könnyeit.
- Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról; bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. - De nem, körülbelül készen is volnék,... ah, igen, még egyet! A novíciátot, kedves nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony, háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető gondjai alá, a novíciátba lépni, - mint amennyi azelőtt volt az új jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett; bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell vizsgálni szigorúan, nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek közöttük, mint a múltkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői, kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája megkönnyítésére, - hogy ideküldjük mellé kisegítőül az
- Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk parancsainak! - felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és komor szentet elfogadta ellenőrének. - Mindegy volt már ez is; legalább most úgy gondolta.
Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az eredménye, hogy új, egyenkénti szavazásra nem is került sor többé. A püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér asszonnyá nevezését.
S a vendégsororok is hazautazhattak végre.