Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly
Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban, repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenként a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik előtt, - felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer, tán az idők végzetéig, - hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; - és nem-földi szerelemben egyesüljön ezerszer - és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár vég nélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen - olvadjon össze mitikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel... Az apácák összecsukták ajkukat, - lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan - mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdre borultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...» Végre megindultak; - összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; - elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, - hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, - a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és mindenek urával, - az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven; tegezve, kicsinyítő-szóval hívnak - ki értük, értük, értük, ontotta ki drága vérét a kereszten...
És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön; - a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhítatot; - hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék...
Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. - A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinetekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött novíciák. A bennlakókra a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.
Fél egykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban imádkoztak, Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, - az eredmény megint ugyanaz. Semmi!
Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára, - a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között. Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. - Ez hát! Annyi szervezés, korrespodencia, pártoskodás és rábeszélés után! - Igen, de a legutolsó hetek csúnya zűrzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. - Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» - mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán Fénrich jelentette ki, hogy mivel abszolút többség nincs, tehát a Megyés Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá tenni kíván. - Mivel tehát a püspök úr őméltósága most bérmáló-körúton jár s csak egy hét múlva jön székhelyére vissza; egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt, a fiókházbeli nővérek nem utazhatnak addig vissza.
Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novícia-seregnek nem tudtak örvendetes újságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. - A feldíszített, ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított fél pohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé volt; Virginia szíve ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett... Valóban - étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami színpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigorú.
- Mond, miért... miért tetted ezt velem?
- Magdolna! - Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell! Senkit sem látok nálad különbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen, - aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.
- Méltóbb? - És...
- Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam, hogy ennyire... ennyire ellenedre van!
- Nem ösmertél tehát? De
- Nem, ezt ne... ne vond kétségbe! - kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. - Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; - az Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, - tán bűnösen szerettelek, ítéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, - csak teáltalad és teérted tud nekem valami igazán fájni, még... még a bűneim is, - ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni!
- Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!
- Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kínlódom és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt... itt a zárdában divatozni szokott,... hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, - Magdolna, Magdolnám, - ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!...
- Virginia testvér! - kiáltott rá akkor a másik szigorú, ébresztő hangon és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. - Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?
- Mit?... Jobb volna rögtön meghalnom.
Dúlt arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, - szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy - visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig bírta a szavakat kiejteni... És ahogy így megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, - Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét.
- Virginia testvér, nyugodj meg hát, - jer! - szólt ösmerős szíves csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében voltak. - Jer, beszélgessünk, kedves; - folytatta és már mosolygott is, - te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megítéllek... vagy nem értelek meg... noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megítéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más múlt, más élet, más test és - tán idegalkat; igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, - a vezetés terhét viselni itt! No igen jó, -
Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak fokonként szűnt ideges remegése, - lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. - Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre, - szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári-osztály terme... az egyik apácának örökre emlékezetes hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. - És mikor még zsibbadt fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, - már tudott és értett sok mindent, - amitől eddig félt vagy amin ujjongott; amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját, «nagy) érzését semmi joga nem volt
A megyés püspök tehát csak egy hét múlva volt visszatérendő; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongni tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házi dolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir unausstehliche rendetlenség!» - ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? - Aztán meg fehérneművel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» novíciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.