Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Ambrus Zoltán: Bossert és Dibelius

Ambrus Zoltán: Bossert és Dibelius
IV.

A német anglista 1914 októberében tette közzé azon való sajnálkozását, hogy Anglia megtámadta Németországot s hogy angol és német fegyveresen állnak egymással szemben, ahelyett, hogy megértenék egymást és - mint egyazon törzsből származó, testvérnépekhez illenék - összetartanának. Akkor még mindenki azt hitte, hogy a háborúnak nemsokára vége tesz s mire a lombok lehullanak a fákról, a fiúk hazatérhetnek, vigan karácsonyozni.

De múlt az idő s minél több hónap telt el, annál világosabb lett, hogy: amibe az angol bulldog belharapott, azt nem ereszti el, amíg foga bele nem törik vagy el nem akad a lélekzete. Az a korszak következett, amelyről Carlyle talán így szólna: Gott strafe England! - tört ki a hang százhúsz millió ember torkából, olyan erővel, hogy utána az ágyudörgés légyzümmögésnek tűnt fel, hogy még az azurkék égbolt is megrendült és elzöldült belé, hogy a csillagmiriád elhálványult a megdöbbenéstől és sáppadozó fénye reszketni, pislogni kezdett a végtelenség ruhafogasán.

És amikor nem csak a fegyverek dörejét, hanem még az égzengést is túlharsogta a százhúsz millió ember torkából kitörő elkeseredés, ebben a rettenetes zivatarban, melynek mását nem látta a világ, Dibelius mester ott állott Lear király és Szegény Tamás kunyhója mellett, hónaljában élete főmunkájának sajtó alá rendezett kéziratával - mely Dickens életrajzában az angol géniuszt akarta ünnepelni - egy Hamburgban készült esernyő alatt!

Mit mosott el akkor az eső a zivatarba került kéziratból, mely a vékony esernyő alatt meglehetősen összeázhatott, és milyen vihar zajlott le ugyanakkor a szerző lelkében? - örök titok. Annyi bizonyos, hogy a már régóta készített Dickens-életrajz - amelyet, végre is, lehetetlen volt véka alá rejteni a békekötés bizonytalan napjáig - nemsokára megjelent, előszóval, mint Bossert Herder-biografiája. Ebben az előszóban kevesebb a nyíltszívüség, mint Bossert mentegetőzésében, de nem kevesebb az aggodalmasság. Dibelius tanár itt újra politizál; csakhogy ez alkalommal már igen szigorú Angliával szemben, nyilván arra gondolva, mennyire gyanússá teheti, amivel pedig igazán nem akarta elárulni hazáját, hogy: nagy munkára hivatott életéből éveket áldozott egy angol emlékezetének, aki nem volt olyan kipróbált németbarát, mint Goethe és Schiller leglelkesebb angol imádója, a Sartor resartus szerzője.

Mindenkit meglephetett - még néhány német professzor sem hallgathatta el ezen való elcsodálkozását - hogy Dibelius tanár legújabb munkája milyen kegyelem-osztogató felsőbbséggel szól Dickensről, milyen vállveregető jóakarattal sajnálja le Copperfield íróját s milyen hosszasan mentegeti Dickens emberi gyöngéit, hogy annál világosabban mondhassa meg róluk elnézést engedélyező, de azért elég szigorú véleményét. Eddig csak ügyészek írtak vádlottjaikról olyan életrajzot, mely Dibelius Vilmos Charles Dickens-ét hűvösség és ridegség dolgában meghaladná. Ez a sajátságos biográfia főképpen azzal foglalkozik, hogy mi hiányzott Dickensből. Hogy nem volt próféta és nem volt szociál-politikus; hogy látta azokat a problémákat, a melyeket kora fölvetett, de nem volt képes ezeket megoldani; hogy koráról nem tudott monumentális képet adni; hogy nem volt hisztorikus és nem volt stílus-művész, hogy munkáiban nincs semmi, a mi egészen új volna; és hogy nem ismerte a női szívet, mert hiszen igen korán megházasodott, a mi nyilvánvalóvá teszi, mekorra naivitás lakott benne s milyen kevés volt a nőismerete.

Mindehhez sok szó férne és már ott lehetne kezdeni a vitát, hogy: ugyan ki a próféta? Aki, mint Carlyle, szofizmáit a metafizikából meríti, de dörgedelmes szavakkal ítéli el a metafizikát? Aki, mint Carlyle, magáévá teszi azt a tételt, hogy: a cél szentesíti az eszközöket, de a jezsuitákat olyan gyalázatosságokkal vádolja meg, a minőkkel a tricoteuse-ök a royalistákat? Aki, mint Carlyle, rikácsoló szóval vesz részt a különböző filozófiai iskolák ama kicsinyes disputáiban, melyek a homousios-homoiusios-vitára emlékeztetnek s aztán e disputák rengeteg szóanyagából valami saját külön vallást kotyvaszt egybe, a mely híjával van, nemcsak minden következetességnek és igazi filozófiai szellemnek, hanem még a logikának is és a mely, mint a fehér lepedővel letakart seprűnyél a sötétségben remegő gyermekek előtt, csak addig tűnhetik fel misztikusnak, amíg nem merjük jobban szemügyre venni? Ha Carlyle a próféta, akkor prófétának lenni nem sokat jelent. Vagy arról a prófétáról van szó, aki új irányt jelöljön ki az emberiségnek? - de hát kicsoda, hol van ez a próféta?! Valaki azt mondhatná, hogy ebben a mai, próféta-szegény világban, igenis, akármit mondjon a tudós Dibelius, próféta számba mehet Dickens is, akinél erősebben senki se hatott milliók és milliók szívére, aki tehát, ha nem is hirdette, jobban elterjesztette a szeretet vallását, mint korunkban akárki más. De mi a mellett maradhatunk, hogy Dickens nem is akart próféta lenni, csak regényíró, semmi egyéb. Olyan kevés volna ez?

Úgy látszik: nagyon kevés. Dibelius tanár szerint a regényíró értékét az határozza meg, hogy regénye mennyi szociális politikát tartalmaz. Ha erre az álláspontra politikai pártok helyezkednek, teljesen jogos és érthető; mert nekik mindennél, az irodalomnál is fontosabb, ami a párt céljait vagy a pártérdeket sikeresen szolgálja. De az irodalomtörténet tanára nem helyezkedhetik erre az álláspontra; neki nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az irodalmi forma alaptörvényei is természeti törvények: az ésszerűség és a természetesség törvényei, melyeken nem lehet erőszakot tenni; hogy azok az irodalmi kialakulások, amelyek a messzi múltból erednek és példáikban szívós életet élnek - hasonlóan ahhoz a másik természeti kialakuláshoz, amelyet nyelvünknek nevezünk - alapformáikban, melyek maradandóságot mutatnak, olyan élettörvények szerint fejlődnek és újhodnak meg, melyek erejüket a lélekműködés természetességét meghatározó rendtartásból, vagy mondhatni: az általános biológiai törvényekből kapják. Az irodalomtörténet tanárának tudnia kell, hogy lehet regény, mely a szociális politikát - s akár a leghelyesebb szociális politikát - en gros tartalmazhatja és mégis célját téveszti, tehát nem jó munka, mert a mikor, a helyett, hogy szociológiai műben fejtené ki eszméit, a sokaságra való hatást erőszakolva, a regény formáját választja s legbölcsebb mondanivalóit értéktelen kieszelésekkel, semmitmondó mesével, szóval haszontalanságokkal elegyíti: ezek nem elégíthetik ki sem azt az olvasót, akit csakis a szociális politika érdekel, sem azt, aki a regényben valami mást, akármit, például jó regényt keres. A fölösleges, megzavaró, kezdetleges fikciókkal tehát, a regényesség-szerű ürességekkel, az olvasófogdosás céljára felhasznált trivialitásokkal elriasztóvá teszi azt, amit hirdetni és propagálni kíván. Nem is szólva arról, hogy meg lehet tömni a regényt olyan szociális politikával is, amelyet magán a szerzőn kívül senki sem ismer el helyesnek.

Hogy Twist Olivér nem foglalja magában annak tervezetét, miképpen lehetne megoldani Anglia sok, égető társadalmi kérdését, kétségtelen, de hogy ezért «politikai fércmű»-nek kellene nevezni: ez csak Dickens legújabb életírójának juthatott eszébe. Igaz az is, hogy Dickens látta, de nem volt képes megoldani azokat a problémákat, amelyeket kora fölvetett, de ki az, hol lakik, aki az efféle problémákat, akár regényben, akár szociológiai műben, «meg tudja oldani»?! Ha van ilyen bölcs, nagy kár, hogy nem jelentkezik; hiszen már oly régóta várja a világ!... Meg hogy Dickens munkáiban nincs semmi, ami «egészen új» volna!... és ezt az irodalomtörténet tanára mondja!... akit minden tanulmányának arról kellett volna meggyőznie, hogy - amint ember nem születik semmiből - az irodalmi mű sem pattan ki Jupiter fejéből, hanem csak folytatása, tovább fejlődöttsége, újabbja valaminek, ami már előbb is megvolt, hogy szülők, múlt, előzmény nélkül nincs újszülött, - hogy a legnagyobb alkotás, a legnagyobb-szerű eszme, elképzelés, a legmonumentálisabb gondolatépítés eredetében is, ha másban nem, már magában az alkotó intuíciójában is benne van a rég eltemetett elődök óriási szellemi hagyatéka és a vele egyidőben élő milliók egész titáni munkássága, mert hiszen mindaz, amit az alkotó lát, hall, olvas, tanul, gondol, érez, álmodik és elképzel, kivétel nélkül ebből az egyetemes munkásságból szövődik, - és hogy egészen igaza van a sokat emlegetett Rabbi ben Akibának, amikor azt mondja, hogy semmi egészen «új nincs a nap alatt».

John Morley, aki éppen olyan rettenthetetlen tisztelője a német léleknek, amilyen Carlyle volt - s akinek neve nálunk is ismeretes azóta, mióta lemondott a miniszterségről, mert ellenezte a Németországgal való háborút - Macaulay-ról szóló tanulmányában, melyben buzgón fáradozik azon, hogy ezt kisebbíthesse és Carlyle-t kivételesen nagynak tüntethesse fel, azt mondja, hogy Macaulay «távol állott a dithyrambikus próza mai förtelmeitől, a beszélés művészetének ama buja, rángatódzó hajtásaitól», de viszont, nem úgy szól, mint az orgona. Morley-nak az a felfogása - s ez államférfinál és parlamenti szónoknál érthető - hogy: «A szónoklat jó és érdemes művészet és a rhetorikus író sokszor hasznosabb, tanulságosabb és nagyobb gyakorlati értékű, mint a költői.» (Tarnai János fordítása, az Akadémia kiadásában.) Lehetséges, kivált, ami a gyakorlati értéket illeti. De hogy az írásművészet nézőpontjából is magasabb rendűnek lehetne értékelni a rhetori prózát, mint a költőit: ezt csak a parlamenti szónok hiheti el, az irodalomtörténet tanára már nem. Mindamellett ugyanaz a Dibelius Vilmos, aki a hasis-szívó elragadtatásával élvezi Carlyle dithyrambikus prózáját - a legdithyrambikusabb prózát, melyet valaha huzamosan használtak - és ennek buja, rángatódzó hajtásait: ugyanez a Dibelius Vilmos Dickensben hiába keres stílus-művészetet. (Amint hogy Morley-nak is Carlyle «az orgona», ellenben Macaulay stílusa, bár - megengedi - színes, festői, pompás, versszerűen csiszolt, homályt nem tűrően világos, szellemes, férfias, egyenes, költői, fényes és csillogó, de nem elég lendületes, inkább erélyes, mint erős, túlságosan tökéletes, nincs benne kegyesség, mondatai az indulat hatása alatt nem csapnak át az áradó folyam teli rohamába, visszataszító stiliszta, mert minden sora éles és soha egy arasznyira se tér le a szomszéd területre, egyszóval hiányzik belőle az ihletnek az a fuvalma, mely Carlyle-t így szavaltatja: «Ó júliusi lenyugvó nap! Ebben az órában ferde sugaraid reávilágítanak a fásított mezők békés aratóira, a hajlékaikban fonogató öregasszonyokra, a hajókra künn a csendes tengeren, a versailles-i Orangerie-ben álló bálra, hol kipirult udvarhölgyek még most is táncolnak a csillogó ruhájú huszártisztekkel; de reávilágítanak a városházán lángoló pokolra is!»... (Amiből annyi mindenesetre igaz, hogy Macaulay, mikor történelmet ír, nem szaval folyton Delobelle módjára, különösen nem szavalgat a részeg emberek folyton prüszkölő indulatosságával és legkülönösebben: nem szavalgat báli tudósítóktól és tűzeset-riporterektől levetett banalitásokat.) Taine, aki jobb stílista volt, mint Morley vagy doktor Dibelius egészen másként ítél Macaulay és Dickens stílusáról. Macaulay-ban «az utolsó ítélet» erejét találja meg, stílusát páratlanul ragyogónak, gazdagnak, hatalmasnak. felsőbbségesnek, elragadónak mondja; nem győzi lelkesedéssel magasztalni, éveken át, valódi ékesszólását, mely az okoskodást a megindulással tetőzi be, művészetének természetességét, élettel teliségét, lendületét, hevét... szóval, Macaulay mondatai, melyek Morley-nál «az indulat hatása alatt nem csaptak át az áradó folyam teli rohamába», Taine-nél «egyenletes mozgással, gyarapodó erővel, egyenes vonalban haladnak előre, mint a nagy amerikai folyamok, melyek oly rohamosak, mint a patak, és oly szélesek, mint a tenger». És Dickensről: «Azt hiszem, soha se volt szellem, mely szabatosabb részletességgel és nagyobb erővel képzelte volna maga elé valamely kép minden részét és minden színét»... «Világos és erős képzelme fáradság nélkül lehel életet az élettelen tárgyakba»... «Vannak életképei, melyeknek kidomborodó vonásaival, erejével és szabatosságával semmi sem ér fel»... «Mondatának ereje bizonyságot tesz benyomásának ereje mellett»... «Csodálatra méltó a hallucinációk festésében»... «Szenvedélyes stílusa rendkívüli hatású; ennek lehet tulajdonítani Dickens dicsőségének felét»... Dibelius doktor nincs ezen a véleményen.

Ne foglalkozzunk sokáig azzal a kérdéssel, hogy hiányzott-e a Két város szerzőjéből a históriai érzék vagy nem hiányzott. Dickens olyan kevés történelmi elbeszélést írt, hogy nem esnék csorba a dicsőségén, ha ezt az érzéket csakugyan elvitathatnák tőle a Dibelius-féle szigorúak. Őt mindenekelőtt az érdekelte, amit látott; az a kor, melyben élt. Sokan hisszük, Dibelius-szal ellentétben, hogy Dickens, ha a múlt jobban le találja kötni a figyelmét, a történelmi regény terén is elhomályosította volna, nemcsak elődeit, hanem azokat is, akik nyomába léptek. A tanultság, a készültség, a történelemmel való kitartó foglalkozás bizonyára nagyon elősegíti a históriai érzék megizmosodását, kifinomulását, nagyra fejlődését; nyilvánvaló, hogy azok a képességeink, amelyeket gyakorlunk, megerősödnek, a többi pedig visszafejlődik. De a históriai érzék mindenekelőtt pszichológiai éleslátás és képzelet kérdése. Ismernünk Dickens képzeletét, mely hol izzik, hol lángol, - nem felejtenünk el, hány embert tudott megérteni és a léleknek milyen mélységeire tudott behatolni, - látnunk, a megelevenítésnek minő csodáira teszi képessé emberrajzoló nagy művészete: annyit jelent, mint meggyőződni róla, hogy Dickens-t a múlttal való intenzívebb foglalkozástól nem a történelmi érzék hiánya választotta el, hanem csak az, hogy valami más kötötte le, inkább a munkaerejét, mint az érdeklődését... hogy útját életviszonyainak kényszerűségei jelölték ki neki és nem ő maga választotta meg. Tartsunk szemlét az újabban divatos történelmi regények íróin; azokon, akik olvasmány-emlékeik vagy friss tanulmányaik mozaikjaiból rakosgatják össze korképeiket; akik a korrajzolást készen veszik át kevéssé olvasott történelmi munkákból és a színfoltok egész tócsáit hordószámra emelgetik át a tudomány vagonjaiból úgynevezett képzeletük tárházaiba; akik értekezésekkel festenek miliőt és ennek bázisán semmiféle kort nem jellemző és soha sehol nem használt nyelven beszélő figurákat szerepeltetnek semmit se jelentő mesékben; úgyszóval azokat, akik a történelemírás művészetétől kölcsönvett holmival támasztják alá mesélgető vagy csak beszélgető kedvük kártyaépületét; hasonlítsuk össze ezek munkáit azzal a kevéssel, amit Dickens a múltról írt és nem hihetünk többé a hamburgi irodalomtörténet-tanárnak: Dickensben, mondjon akármit Dibelius Vilmos, megvolt az az erő is, mely visszavarázsolja a letűnt kort és fel tudja támasztani, meg tudja eleveníteni a régóta halott embert.

- De hiszen még a maga koráról se tudott monumentális képet adni!... Oeuvre-je, akármilyen nagy tehetséggel készített részletmunkák halmaza: csupa dirib-darab... - mondja az ügyész szerepében tetszelgő német életíró, úgy látszik, arra támaszkodva, hogy Dickensnél a tömeg még nem jut szerepléshez.

Ne vegyük nagyon komolyan ezt a sóhajtást, mely csak annak jele, hogy a pályatévesztett irodalomtörténet-tanár nem költőt temetett el magában», hanem csak egy félholt szociológust, aki időnként magához tér és meg-megdöngeti kriptája falát; és ne terjeszkedjünk ki arra a kérdésre, hogy azokban a dirib-darab sziklatömbökben, amelyeket Dickens és Balzac halmoztak fel hegyekké, mi lehet az, ami monumentális. Igyekezzünk végezni Dibelius mesterkifogásaival, amelyek közül még nem az utolsó az, hogy: Dickens nem látott be a női lélekbe.

Az a bizonyíték, hogy Dickens korai házassága kétségtelenné teszi, mekkora naivitás lakott benne s milyen kevés volt a nőismerete, az első pillanatra tréfálkozásnak látszik. Pedig a kifogás nagyon is komoly. A megokolás ezt akarja mondani: abban az ifjúban, akinek a nő annyira túl tud járni az eszén, hogy az ifjú feleségül veszi, pedig kitalálhatta volna, hogy ez a házasság csak szerencsétlen lehet - ebben az ifjúban már benne van a férfi. Az ifjú is, a férfi is valami ideált alkotott magának a nőről s minden nőben csak ezt az ideált látta; pedig a nő nem ideál, csak nő. De Dickens a nőn soha se tudott keresztüllátni; annak nézte, akit ábrándja keresett, Dulcineának. Hogy a nő valójában milyen, ez előtt az álmodozó nagy gyermek előtt örök titok maradt.

Még egy lépés és már csak az következhetnék, hogy: Dickens egyáltalán nem volt emberismerő. Csak idealista; javíthatatlan idealista. Ezért szeretik a nők, a gyermekek s az ábrándozó ifjak.

Ebben a kritikában a tréfásnak látszó megokolás a legérdekesebb, mert elárulja, hogy a hamburgi tudós professzor ahhoz az iskolához tartozik, melynek szent meggyőződése, hogy a nőismeret egyet jelent a weiningerizmussal. Hogy nem ismeri a nőt, aki jót is tud róla; hogy minél több rosszat mond valaki a nőkről, annál mélyebbre látott a női lélekbe és hogy aki e tekintetben szép vagy szebb recordra hivatkozhatik: első vagy legelső rangú lélekbúvár. Reakciójaképpen annak a hölgykultusznak, mely a lovagkorban keletkezett és századokon át az együgyű hazugságok végtelen sokaságát csempészte be az irodalomba, sőt annak az ősi férfi-kedvtelésnek, amely talán még a történelem előtti időkből származik és a mely a kizsákmányolt nőt apró ajándékokkal igyekezett olcsón kifizetni és továbbra is bolonddá tartani, afféle apró ajándékokkal, hogy például a költők floskulusokat mondjanak neki és hiúságát azzal áltassák, mintha földre szállott angyalnak néznék - a mi időnkben, kivált Strindberg munkáinak és Weininger Ottó Geschlecht und Charakter című művének hatása alatt, a kénesőszerűen nyugtalan lelkekben szinte járványossá lett a «nőgyűlölet», amely alapjában véve ugyanolyan naivitás, mint a milyen a rendkívül szívós életű, de - szerencsére - kivégzett hölgykultusz volt. Mintha bizony valami óriási fölfedezés volna, hogy a nőnek nagy az ösztönélete és hogy ennek hatása a nő érzelmi életére és akaratára jelentékenyebb, mint a cour d'amour-ok korában gondolták!... és mintha ezért már a normális nőben sem lehetne virágot látni!... A tudománynak ez a «kérdés» már régóta nem kérdés. De Dibelius doktor még ott tart, ahol az a húsz éves ifjú, aki elkábul Weininger könyvétől vagy megzavarodik attól, hogy Strindberg is «nőgyűlölő», az a Strindberg, aki oly sokat szenvedett, részben néhány nő, részben a maga hibájából s aki minden zsenialitása mellett soha se volt egészen egészséges, Dibelius doktort ingerlik Dickens nőalakjai, Dora és Florence, meg a többi, akikben a költő virágokat lát, bár tudja, ha nem is beszél erről, hogy ők se voltak ösztönélet nélkül.

Dickens legújabb biográfusa hűségesen beszámol vele, mi nem tetszik neki abban a ritka bogárban, akit gombostűjével szivaros ládájába tűzött. Hogy a gyűjteményébe illesztett bogár, hogy a megvizsgált «kóralany» egyike volt a legnagyobb élet- és ember-rajzolóknak, akik valaha éltek - ezen átsiklik. De talán az embert szerette Dickensben? Nem, ezt nem találta szeretetreméltónak. Nem tudja megbocsátani a hiúságát, meg azt a tulajdonságát, hogy szerette a pénzt. Szégyellte, hogy kora ifjúságában nagy nyomorúságot állott ki - mily gyöngeség!... Sokat alkudozott a kiadóival - micsoda kalmárlélek!...

De hát miért írt akkor életrajzot erről a kalmárlelkű emberről, akinek minden munkája csupa gyöngeség?! Hiszen Dickensnek már annyi életrajza van! A Dibelius doktoréra nem volt semmi szükség.

Legalább is: nem volt égető szükség. Kiadását mindenesetre el lehetett volna halasztani addig, míg a német közönséget ismét érdekelni fogják az angol írók közül még a kalmárszelleműek is.

Dibelius tanár azonban nem várta meg a háború végét. Dickensnek már nem volt sürgős ez az életrajz; de neki, úgy látszik, igen. Csakhogy akkor... nem kell-e fölmerülnie annak a gyanúnak, hogy: Dickens is a háború áldozata s ez az életrajz talán egészen másként hangzott volna, ha nem most jelenik meg, hanem még a háború előtt?

A háború kitörésekor már megvolt az életrajz anyaga és terve, sőt talán a munka jókora része is. Ennyit nem lehet eldobni. De az ágyúdörgés közepett időszerű-e, igazolható-e az olyan munka kiadása, mely német nyelven magasztal egy kalmárlelkű angolt? Dibelius doktor azonban megoldotta vagy inkább kettévágta a problémát, ezzel a kérdéssel: «Hát kell, hogy magasztalja?!»

Sebaj; peccatur intra muros et extra. De tudósok ne vájják ki egymás szemét és még az irodalomtörténet-tanár se követeljen a másik tanártól olyan elfogulatlanságot, amelyre ő maga se képes. A teljes elfogulatlanság nem erről a világról való.