Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Ambrus Zoltán: Bossert és Dibelius

Ambrus Zoltán: Bossert és Dibelius
III.

Mindjárt megjegyezhetjük, hogy tárgyilagossága már itt sem éppen tökéletes. Vagy különösen azért dicsérni Angliát, mert Coleridge, Carlyle és Herford nem győzték eléggé csodálni a német géniuszt s hálálkodni Carlyle-nak, aki 1870-ben nem titkolta el, hogy a németekkel érez s nem a franciákkal - ez nem volna szubjektivitás? És hogy az angol: Shakespeare, Milton és Carlyle népe!... Mit jelent e három név együvé állítása? Csak nem azt, hogy Anglia nagyjai között Shakespeare és Milton után mindjárt Carlyle következnék? De hiszen nem egy kis gimnazista szól, aki Carlyle rajongó bámulója, hanem az angol irodalomtörténet tanára, Dibelius, a tudós, akinek specialitása az angol kultúra történetének ismerete, Dibelius, aki e téren a kontinens szakértői között tekintély! Tehát csak annyit jelentene Carlyle-nak Shakespeare és Milton mellé helyezése, hogy Dibelius itt nem feledkezhetett meg a németbarát angolokról sem s ezek közt csakugyan Carlyle a legnagyobb? Aligha. Mert Dibelius nem az első s nem az utolsó német, aki Carlyle-t Anglia legnagyobbjai közé sorozza. Mért?

Carlyle-ról, Németországon kívül, a nézetek nagyon különbözők; világszerte, Angliában is. Ez a rhétornak vagy prédikátornak született bölcselkedő, aki pontot és vesszőt nem ismer s csak felkiáltójeleket használ, aki rébuszokban szeret beszélni s az okoskodást a szavakkal való festéssel helyettesíti, akinek a történelem: víziók és lázálmok sorozata, aki mindig mámorosan izgatott és második természetévé vált, örökös felindultságában, kora reggeltől késő estig pihenés nélkül harsogja a fellengősség és az exaltáltság cifra szavait, aki saját, ünnepiesen hömpölygő vagy kifakadásra kifakadást ontó s a szenvedélyességtől el-elcsukló szóáradatát hallgatva, minduntalan dühöngővé ittasul és egyik őrjöngési rohamból a másikba esik - bombasztjaival, keresett homályosságaival, a misztikus körül való zsonglőrködésével, az ég azurját meg a csillagmiriádot szertelenül kiaknázó pathetizálásával, de kivált azzal a modorosságával, hogy képre képet halmoz s valósággal lubickol azokban a komorságot és nagyszerűséget kereső hasonlatokban, melyek kimeríthetetlenül friss, néhol csakugyan hatalmas, de szinte gyermekifjúi fantáziára vallanak - mindig több olvasót fog elriasztani magától, mint amennyit fellelkesít.

Ne vitatkozzunk róla. Akármilyen különbözőképpen ítéljük meg, mindnyájan megegyezhetünk abban, amit Taine mond róla jellemzésül:

- Carlyle zabolátlanul, nagyokat ugorva szökik az eszmék egyik mezejéről a másikra; összezavar minden stílust, összekever minden formát... Mindenen erőszakot tesz, a kifejezésen csak úgy, mint a dolgokon. A paradoxonokat elvek gyanánt állítja fel... Carlyle-t olvasva, mintha valami ismeretlen világba jutnánk, hol az emberek fejükön, lábukat fölfelé nyújtva, harlekinnek, nagyúrnak vagy őrültnek öltözve, vonaglások közt, ugrálva és kiabálva járnak; fejünket fájdalmasan kábítják ezek a túlságos és visszás hangok; kedvünk támad bedugni a fülünket, fejünk megfájul... megbetegszünk, hasonlítunk a covenanter-ek hallgatóihoz, kiket a jóslás vagy undorral vagy lelkesedéssel töltött el s akik vagy betörték a próféta fejét vagy vezérükké kiáltották ki... Maga mondja valahol, hogy az angol lélek mélyen, a számítás és hidegvér minden szokása alatt, kiolthatatlan kályha van, a rendkívüli düh tűzhelye, amilyen a merész skandinávoké volt, kik a csatában nem érezték a sebeket és élve maradtak, harcolva s ölve, olyan sebekkel borítottan, melyek közül a legkisebb is megölte volna a közönséges embert. Ez a romboló őrjöngés, a belső, ismeretlen erőknek ez a fellázadása, a vadságnak, a lelkesedésnek, a rendetlen és zabolátlan képzeletnek ez az elszabadulása mutatkozott az angoloknál a renaissance és a reformáció korában, s ennek maradéka van ma is Carlyle-ban... Carlyle annyira testvére a puritánoknak, hogy mentegeti vagy csodálja túlzásaikat, a király kivégzését, türelmetlenségüket, inkvizíciójukat, Cromwell zsarnokságát, Knox theokraciáját. Mindezt mintákul állítja fel számunkra és e mintákhoz képest ítéli meg a múltat vagy jelent... Ha sokáig foglalkozunk Carlyle túlzással teli és démoni stílusával, rendkívüli és beteges bölcsészetével, komor és eszeveszett politikájával, torzképeket mutogató és a kinyilatkoztatás hangján kiáltozó, prófétai történetírásával: öröm visszatérni Macaulay-hoz.

Taine maga is említi, hogy aligha találkozik még egy francia, aki Carlyle-nak annyi elismeréssel adóznék, mint ő; hiszen amit Carlyleban találhatunk, éppen az ellentéte annak, amit a francia olvasó keres. És csakugyan, Franciaországnak sem az olvasói, sem az írói, soha se tudtak megbarátkozni Carlyle munkáival. Nyilván nem csak azért nem, mert Carlyle a francia forradalomról - mely, bizony, nem a vallásos rajongás műve volt - csak rosszat tud mondani, mert Voltaire-ről, akit nem értett meg, rágalmakat ír, és mert a pogányság iránt érzett gyűlöletét egész teljességében átruházza a művészetekre is, minden művészetre; hanem főképpen azért nem, mert csoda volna, ha a józan ész, a mértéktartás és az ízlés népének tetszeni tudna ez a nagyhangú vátesz, aki magát «a germán erdők bepiszkolt bölényé»-nek nevezi. De ez a próféta a hazájában sem próféta; Angliában is sokan voltak és vannak, akiknek Carlyle «túlságosan skót», akik soha se tudták megszeretni és ma is hamarosan visszamenekülnek tőle Macaulay-hoz.

Carlyle második és igazi hazáját, ahol általánosan tisztelik benne a prófétát, Németországban találta meg. Egy kicsit kereste, de megtalálta. Azzal kezdte, hogy lefordította Meister Vilmost. Aztán kijelentette, hogy a német irodalom a legelső a világon és ennek megfelelően egyre gyöngédebb figyelmességget hódolt a német költőknek. Goethét egyszerűen istenítette; nemcsak a költőt dicsőítette benne, hanem az embert is, akinek élete minta-tökéletesség és követni való példa. Ami Goethében paganizmus, a puritán szeme sehogy se akarta észrevenni. (A puritán, bár folyton dühöng benne az erkölcsi felháborodás, olykor, ha szükség van rá, behunyja a szemét és egyet nyel.) De nem csak éppen Goethéről írt a rajongás hangján, hanem Jean Paulról és Novalisról is. Végül hat vastag kötetnyi magasztalást írt Nagy Frigyesről, melynek egy kötetre csökkentett kivonata, ha a történelmi munkának nem is példaképe, de történeti regénynek elég érdekes.

Ennyi buzgalom után a német olvasónak észre kellett vennie, hogy a skót apostol német eszmékei propagál és hogy ez a misztikus azt írja meg fantazmagóriáiban a vallásos rajongás nyelvén és frazeologiájával, amit a német bölcselőktől tanult. Hogy Carlyle-nál a német metafizika változik át angol puritánsággá és hogy Carlyle irodalmi bírálataiban is Hegelt és Goethét adaptálja. És a német olvasó nem hálátlan. Innen Carlyle németországi népszerűsége, melyet A francia forradalom története csak fokozhatott, «napjainkig», mikor a hatkötetes Nagy Frigyes - History of Friedrich II., called Frederick the Great - új német kiadásának első kötetéről Thomas Mann ír viszontmagasztalást.

Thomas Mann maga is vátesz s ezzel a kiválasztottsággal velejár, hogy azért lelkesedik, amiért akar. De Wilhelm Dibelius az angol irodalomtörténet tudósa. És ha ő úgy találja, hogy Anglia nagyjai között Shakespeare és Milton után mindjárt Carlyle következik: ez már olyan tárgyilagosság, amelyet ugyancsak beárnyékol a hazafias érzésből eredő, tehát tisztes, de magamagát és mást egyformán áltató elfogultság.