Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám · / · Ambrus Zoltán: Mirbeau
De Mirbeau nemcsak bíráló és nemcsak prédikátor, vagyis: nemcsak újságíró, hanem író is. Ez a megkülönböztetés ma már - kivált éppen Mirbeauról szólva - nagyon önkényesnek tűnhetik fel. Mert író és újságíró mostanában együtt, egy személyben szokott jelentkezni, a könyvben vagy színdarabban éppen úgy, mint az újságcikkben, még akkor is, ha az író soha se dolgozik a szerkesztőségeknek. Amint nem lehet többé kiváló újságíró, aki nem ékes minden írói erénnyel: a mi időnkben már nem megy igazi író számba vagy csak meglehetősen észrevétlen, a legszerencsésebb esetben is igen jelentéktelennek látszó működést fejthet ki, aki regényeiben vagy színdarabjaiban nem foglalkozik a korát izgató gondolatokkal, aki távol marad minden szociális törekvéstől, aki nem bírál és nem prédikál, akinek az életről és a társadalmi fejlődésről nincsen semmi programja, akinek nemcsak magának nincsenek problémái, de még az elől is kitér, hogy elmondja nézetét azokról a problémákról, amelyeket mások feszegetnek. A mi korunknak egyik legjellemzetesebb tünete, hogy nem tűri meg azt az elvonultságot, mely nem akar hozzászólni ahhoz, ami a sokaságot foglalkoztatja, - hogy jobban appreciál bármilyen pártosságot, mint a pártharcoktól való félrehúzódást, - hogy vétkes közömbösségnek bélyegzi azt a kételkedést, mely sehová se tud csatlakozni, mert nem tudja egyedül üdvözítőnek találni az egymással háborúzó szellemi törekvések egyikét sem, - hogy előre, élve eltemeti azt, aki egyedül maradva, a fórum zsivajából a lakása csöndjébe menekül, a napi kérdésektől az örök problémákhoz. És Mirbeau, különösen, annyira szenvedelmes újságíró, hogy a bírálót és a prédikátort nemcsak hogy elhallgattatni nem akarja magában, akkor se, amikor regényt vagy színdarabot ír, hanem még csak szerényebb viselkedésre se kényszeríti, arra sem inti ezeket, hogy legyenek hallgatagabbak, mint más alkalommal és ne tüzeskedjenek annyit, mint rendesen szoktak. Nem is szólva arról, hogy Mirbeaunak vannak könyvei, melyek valójában csak újságcikk-gyűjtemények.
Író és újságíró azonban, akármilyen gyakran váljanak eggyé, az irodalom és az újságírás között lévő primordiális különbözőséget soha se fogják szétoszlatni, elmosni, mert az irodalom soha se mondhat le azokról a főfeladatairól, melyeket tőle elhódítani az újságírásnak nem lehet szándékában. Az újságírás a közönségtől függ; mint a kormány, mely dirigálja, de egyszersmind szolgálja is a népet - mert hiszen emennek a kreatúrája s éppen ez a hivatása - bizonyos meghatározott feladatokat köteles teljesíteni és hogy ezen a hatáskörön túlterjeszkedjék, hogy magára vállalja az irodalom főfeladatait is, nem juthat eszébe, mert számíthat-e arra, hogy közönsége ebbe bele fog egyezni? Az író ellenben szuverén; úgy tesz, ahogy akar. Ha kedve van hozzá, átváltozik újságíróvá, publicistává: bírál, prédikál, politizál, beleássa magát a korát izgató kérdések fejtegetésébe, propagandát igyekszik csinálni az eszméinek, apostolkodik, a könyveiben is szónokol, vitatkozik, térít. És vannak idők, amikor az irodalmi működés javarészt közéleti tevékenység is. De ha úgy tetszik neki, megmarad az ősi feladatai mellett. Ez koronként, nevezetesen a nagy mozgolódások, az általánosabb izgalmak idején egyet jelenthet az észrevétlenül maradással, a pusztába kiáltozással, az élők világából való önkéntes száműzetéssel. De mégse kénytelen alkalmazkodni az időhöz, mint az újságírás a közönséghez. Elvonulhat elefántcsonttornyába és megvárhatja azt a nyugodtabb időt, mikor ismét feléje fordul az érdeklődés. Minden más erőt meghaladó nagy ereje, hogy ez az idő csak őt magát találhatja holtan, de nem azt a munkát, amelyre hivatottsága volt. Ha tehát nem annyira rabszolga, hogy még a munkálkodása is mások kényétől függ, semmi se térítheti el ősi feladataitól. Mik ezek? Az a temérdek örök penzum, amely épp úgy nem foglalható bele egy mondatba, mint a világ egy könyvbe. Ami kicsinyességében a legnagyobbszerű. Papírra rögzítése annak, ami valaha mint kép jelent meg előtte, a méh repülésétől a végtelenségig. Megörökítése annak, amit valamikor észrevett, érzett vagy elgondolt. Lényünk legtitokzatosabb részének leleplezése. Emlékekből vagy megérzésből való újjáalkotása a saját vagy mások életének. Igazságszolgáltatás a természetnek a társadalommal szemben. Szavakba foglalása annak, amit egy életen át a körülötte lévő dolgokból megpillanthatott. Sorokká átváltoztatása isteni sugallatoknak. Melódiák csinálása abból, amit a természet szavából emberi fül elleshet. Prizmába gyűjtése annak, ami a mindenségből szertesugárzik. Színek teremtése tintából. Vagy akár: rímek közé, négy pici sorba foglalása egy tanulságnak, amely már ott révedezett a barlanglakó elméjében is. Ezt nem lehet elszámlálni.