Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám
Egy nap Miklós táviratot kapott, hogy Irma ágynak esett, állapota súlyos, várják, rögtön utazzon.
Óh, hát ez az! Ez a csomó, amit a szíve körül érzett. Egyszerre valamit érez magában az ember, valami ólomdarabot, s tudja, hogy ez a sors, sors, ami el fog következni tíz, húsz, harminc év múlva vagy talán hetek múlva, érzi, de nem tudja, miben. Ha ül, járni szeretne, ha jár, leülni, pihenni, dolgozni; ha emberek közt van, félelmetes az egyedüllét, ha egyedül marad, tele van arcokkal, amelyek kaotikusan, zűrzavarral játsszák életüket, mint egy hangszeres bolt gramofonjai.
Irma meg fog halni: ez ülte meg hát; a fájás, hogy jól visszaemlékezett rá, körülbelül azóta volt benne, hogy megszerették egymást. Meg fog halni! Azt az iszonyú döbbenetet, ürességet, nemlehetet érezte, amely a fiatalembert, aki még nem nőtt ki a gyerekkorból, aki nem tudott még hozzászokni az élethez, először a halál előtt elfogja; ez is hozzátartozik az élethez? Az én életemhez? Meghalt: eddig nem hallotta meg, elhangzott, mint a kocsizörgés; meg fog halni, neki fog meghalni, lehet-e ez? Mintha az élet s a beteg élet, olyan volna, mint a hegy, nem csúszhat el, oly hihetetlennek tetszett neki, hogy az élet, a van, egyik napról a másikra lecsúszhat, átfordulhat, ma van, él, jár, nevet, boldog, holnap nincs többet. Hogy így lehet ez? Hogy kettejük boldognak sorsolt élete nem elég ahhoz, hogy megmaradjanak, együtt maradjanak.
Mintha ma lett volna, mikor az orvos azt mondta, hogy összeházasodhatnak. Irma tüdőbaja jóindulatú s ha kicsit ügyel magára, száz évig élhet. Ennek már körülbelül egy éve. Mért tolták ki közös akarattal még egy esztendővel a dátumot s mért éppen most, a házasságuk előtt következik a vég?
-
A nyolc órás úton elkezdett szenvedni, nem bírt helyén maradni, ki szeretett volna ugrani a vonat ablakán, de úgy, hogy rögtön eltűnjön, elvesszen s nyoma se maradjon; fogát összeszorította, kezét összekulcsolta, nyolc órát utazott így, míg végre megérkezett a kis felvidéki városba.
Este volt; délután esett, a halvány lámpafényben a megtaposott sár olyan volt, mint megannyi varangy.
Még a vonat mozgásban volt, már látta Irma apját, aki ott állt a vágányok előtt, felsőtestét a pocakos emberek tartásával hátrafelé dűtötte s elfoglalkozva, szivarral a szájában, a polgármester, az itt született derűjével nézte a homályos tájat, amelynek minden zuga ismerős volt neki.
- Szervusz, fiam!
A polgármester átölelte a fiút s szeretettel két vizes csókot nyomott a szájára.
- Szervusz, na, hogy utaztál?
- Irma, papa!
- Köszönöm, ma valamivel könnyebben van.
- Nem halt meg! Óh, óh, csakhogy... Hogy van? Mit mond az orvos?
- Az állapota nagyon súlyos.
Arrébb, az állomás mögött csukott fiakker állott. Szombathy arra indult:
- Menjünk inkább gyalog - kérte Miklós. - Az út úgyis csak pár perc.
Miklós a felhőket, a fákat nézte, mintha abból, ahogy egymásra néztek, borúval, elmélázva ezen az estén, ki lehetne érezni a jövendőt. Szombathy a kis vadászkabátja oldalsó zsebébe dugta a két kezét, a szivarját szívta és öntudatlanul, hivatalos szemmel az utat nézte, amelyet most javítottak és amelyen kúpokba rakva hevert a föld.
- S hogy utaztál, fiam? - szólt Miklóshoz. - Hogy vagy?
- Köszönöm, papa.
- Igyekezz nyugodt lenni! - mondta jóakarattal. Kedvelte a fiút: - Ne tedd tönkre magad!
Miklós egy kis nyugalmat erőltetett magára; eszébe jutottak adott kérdések:
- Hogy van mama? A lányok?
- Köszönöm, meglehetősen. Mama sokat fárad, virraszt, dolgozik, de hál' istennek, nem árt neki. Mondhatom neked - fordult feléje -, hogy az édesanyja, szegény, nem ápolhatná több önfeláldozással.
A polgármester két év előtt házasodott újra, elvett egy fekete, életvidám asszonyt, egy mérnök özvegyét, aki a jó sorsát úgy próbálta meghálálni az urának, hogy elhitette vele, hogy csak ő tette boldoggá s első házasságában nem ismerte az örömet. Az ötven éves ember, aki első felesége mellett, kit szerelemből vett s ki finom, beteges, szenvedő ember volt, elszakadt a házától, idejét, ha tehette, a kaszinóban töltötte, új házasságában annyira hazaszokott, hogy most már a kaszinóból szökött meg.
A polgármester folytatta:
- A mama is, a lányok is ki akartak jönni elébed, nagyon várnak, de mégis csak jobb, ha otthon maradnak a beteg mellett.
- Bizony jól tették.
A lányok a folyosón várakoztak mind a ketten. Az egyik, az idősebb, tizennyolc esztendős, édes testvére Irmának, a másik, aki egy évvel fiatalabb volt, az új asszonnyal jött a házba.
- Itt a legény! - mondta Szombathy kicsit huncutul. A leányok a nyakába ugrottak a fiúnak. Hogy vagy? Hogy utaztál? Mi újság?
A bezárt ajtókon vékonyan hangzott át a beteg fátyolozott, édes hangja:
- Miklós!
A fiatalember szaladt. Ott feküdt a harmadik szobában a menyasszonya. Ráborult, megcsókolta, úgy maradt percekig, míg reszkető szíve felébresztette s kezét a haja alá fúrva, szembe nézett a drága, szőke fejjel. Hajától övezve a láztól kipirult arc az egészség kerekségével tűnt elő s mintha a párnák közt telibb is lett volna. Hányszor látta a drága arcot, amelyben volt valami a galamb életéből; hányszor nézte egész közelről, órákig s most is, mint mindig, azt vette észre, hogy nem ismeri, mindig valamiképpen újnak látja, mintha a szerelem a lélek áhítatával új és újabb szépséggel jelenne meg az arcon.
Irma kicsit szégyellősen tudakolta:
- Nagyon megijedtél, fiam!? - Egymáshoz való gyöngédségükben volt valami a házastársak bizalmasságából.
- Mért, lelkem?
- Mert sürgönyöztettem.
- Hogy gondolod?
- Nem akartam, hogy sürgönyözzenek, mert féltem, hogy megijedsz; de aztán meg én akartam, hogy sürgönyözzenek, mert attól féltem, hogy meghalok, mielőtt láthattalak.
Könny ült ki a szemében.
- Hogy mondhatsz ilyet!?
- Add ide a kezed, most már nem félek! Meg fogok gyógyulni.
Így maradtak kéz kézben, gondolatlanul. Egyszerre nagy sebbel-lobbal, hangosan berontott a polgármesterné. - Szabad, ugye, gyerekek? - A katonás, nagytermetű nő amúgy hirtelen átölelte és megcsókolta Miklóst és gyorsan, hogy szinte alig lehetett érteni, beszélni kezdett:
- Hogy vagy? Hogy találtad Irmát? A papát, a gyerekeket? Panaszkodott-e az ápolásra Irma?
- Óh, dehogy, mama, igazán áldott jó vagy! - hálálkodott a beteg, akinek jól esett a gyöngédség, amivel a mostoha anyja a betegségében körülvette.
Künn a lányok vacsorához terítettek és az egyik beszólt:
- Gyertek vacsorázni.
Vacsora közben mindenféléről beszélgettek. Hogy telik Pesten az idő? Milyen a hivatal? A lányok a divatos nóták után tudakozódtak. Papa apróságokat mesélt a kaszinóból, kis históriákat, Miklósnak ismeretlen személyekről, a járásbíróról, az alezredesről, mire mindnyájan hangosan nevettek. Köznapi este, vidéki egészséges, jómódú emberek közt.
Vacsora után alig maradhatott Miklós magára. Előbb a papa jött s cvikkere alól nevető szemével folyton hunyorgatva, a legújabb triumfusát mesélte el, hogy vitte keresztül az új aszfaltozási munkálatokat; azután a lányok szállingóztak be, majd a mama, aki őrmester hangosságával, kezével csapkodva, hanyatt dűlve a székén, harsányan kacagott; oly igazán, egészségesen, boldogan közönséges volt.
Ketten együtt alig beszélhettek néhány szót, ha együtt voltak, egymás kezét fogták, érezték, nem kell, nem szabad szólani. A szó a valóra ébresztette volna őket.
Másnap Irma jobban ébredt, hőmérséklete alászállott, majdnem normális volt. Miklós jött be hozzá a legkésőbben, a fáradtság elnyomta s csak úgy tizenegy óra tájban ébredt fel. Mikor meghallotta, hogy a láz, amely jöveteléig állandóan túl volt a 39-en, leszállott, csodára gondolt. A beteg imádkozott. Oly boldog volt, mintha a halálból jött volna vissza. A javulás bizonyosnak tetszett neki, mert a fiú hozta s szerelmük, elfinomult, vallásos lelkében az égbe nyúlt, olyan volt, mint a szentek könyvének csodái, mert a javulást meg tudta hozni.
Küldte a fiút:
- Eredj a lányokkal sétálni! Oly sápadt vagy! Most már légy jó kedvű!
Miklóst karon fogta a két lány és úgy sétáltak az erdőháton. Az ebéd már az asztalon volt, mikor kijárva magukat, a fáradtságban felvidultan hazavetődtek.
Az asztalnál mindnyájan jókedvűbben beszélgettek, mert időnként be-beszólt Irma, aki együtt akarta vőlegényével kimondani minden szavát. Az általános animáció akkor kezdődött, mikor mama bejelentette, hogy délután be fogja mutatni a fiatalok stafírungját.
Három óra felé megkezdődött a nagy bemutatás. Még papa is segített behurcolni az Irma szobájába a fehérnemű csomagot, olyan öröme tellett abban, hogy az asszony, a mostoha, hogy kitesz magáért. Mama letelepedett a halmaz fehérnemű mellé és csomagonként kezdte mutatni.
- A törülközők! Tetszik?! Harminckét darab! - mondta hangos büszkeséggel s az urára nézett. - Miklós, mit szólsz hozzá?!
- Nagyon szépek - felelt a fiú.
- Most mutasd a zsebkendőket, fehérneműket, a csipkés dolgokat! - kérte Irma, felült ágyában és az asszony boldog nézésével szemlélte és nézte végig dolgait. Már előre elrendezte, hány szekrénye lesz, mi lesz a szekrényekben, hogy következnek egymás mellett a fehérneműk!
- Nézd ezeket a zsebkendőket, Miklós! - mutatta a mama. - Mit szólsz a monogramokhoz?
Az orvos kopogtatott az ajtón.
- Jöjjön doktor! - kiabált a polgármesterné. - Hál' Istennek a betegség megfordult.
Az orvos felelet helyett fejével bólintott a beteg felé, a férfiakkal kezet fogott s mindjárt Irma felé fordult. Negyvenöt év körüli, kopaszodó, kevés szavú, jelentéktelen ember, széles, gömbölyű vállal, aki értette a mesterségét, mint a jó mesterember érti a dolgát.
A család kivonult s a doktor egyedül maradt Irmával. Amint kijött, a nők visszamentek a betegszobába, a két férfi pedig hozzácsatlakozott az orvoshoz. A szalonba mentek:
- Na, Károly, mi az? - kérdezte a polgármester, miközben cigarettával kínálta a doktort.
A fiatal ember ijedt szemmel leste a választ.
Az orvos elvette a cigarettát, ujja közé fogta, tudat nélkül forgatta, egyszerre szája felszabadult.
- Huszonnégy óra.
Leült.
- Hogy!? - kapta meg kezét Miklós s hátraesett a székében.
- Sajnos.
Az orvos kezét egymáshoz dörzsölte s mikor már négyszer, ötször megforgatta egyiket a másikban, a jobbját felemelte, jelezve: Mit lehet tenni!
- De hisz az lehetetlen! Lehetetlen! - jajongott foga közt a fiatalember. - Pár hónap előtt vizsgálták meg pesti specialisták. Azt mondták, hogy a baj jóindulatú, addig élhet mint a legegészségesebb.
- Igaz! - mondta papa.
- Én nem tudom, mit konstatáltak a pesti professzorok, de azt tudom, hogy vége. Nincs már semmi tüdeje. Talán közben kijött rajta a gallopierende. - Megmutatta fél öklét: - Nincs annak több tüdeje szegénynek, kérlek, mint a fél öklöm.
- S nincs mentség? - könyörgött hozzá a fiú.
- Legfeljebb huszonnégy óra.
Miklós visszament a betegszobába. Mama még a fehérneműket mutogatta. A párnahaj volt a kezében, magasra emelte.
- Miklós! Miklós - !!!
Aztán eszébe jutott:
- Mit mondott a doktor?
Mit mondjon:
- Azt, hogy türelem s minden jó lesz.
A polgármesterné tovább mutogatta a művét.
- Mit szólsz a díszágyhoz!
S kezdte kiteregetni a fehérneműt. A fiú odanyomta magát a székéhez, a hátát a szék élének feszítette, hogy fájással etesse kínját. Irma, mintha megértette volna, nekikészülve, engedelmesen, megadottan, jókislányosan visszafeküdt párnájára. A polgármesterné folytatta a berendezés felsorolását. Már a konyharuháknál tartott, ha befejezi, ha kimegy, mi lesz, mit kell mondani! Miklós felállt, egyedül akart maradni, felkészülni.
- Mama, ha megengeditek, kicsit elmegyünk a papával sétálni.
S mikor kihúzta magát az ajtón, hangtalan zajjal levágta magát s hogy nem bírt magával, igyekezett ki a szomszéd szobából, ki a házból. Hogy az előszobán keresztülrontott, a polgármester rászólt. A pipáját szurkálta, amint látszott, bizonytalan idő óta s nem tudott vele semmire menni, nem tudta mit is csinál, meddig is kell kapargatni.
- Miklós veled megyek! - mondta a jóember.
Miklós sebesen ment, a nehéz ember fújva igyekezett mellette. Elhalt feleségéről beszélt, az életről, a megpróbáltatásról, amelyen mindenkinek át kell menni. Közben az új városháza elé értek. Bár tudta, hogy a fiú készen is látta az új épületet, eltelten kérdezte:
- Láttad készen a házunkat!
- Láttam papa.
- Belől is?
- Nem papa.
- Láttad az én szobám! A városi emlékmúzeumot? Hm?
- Nem.
- Nem jönnél fel?
S már indult is. Be kellett menni a hivatalszobájába, bele kellett ülnie a termetes íróasztalszékbe és néznie kellett, hogy az öreg, hogy megy végig ujjával minden dekoráción, minden darabon, minden faragáson, részleten, függönyön, egy pillanatnyi ismerős simogatásban fejezve ki örömét és megelégedését.
A múzeumban rájött Miklósra a szívszorítás.
- Menjünk papa, az Istenért, közben tán meghalt Irma.
- Nem, nem - nézett rá az öreg a szemüvegén keresztül, barátságos álldogálással. - Károly azt mondta nekem, hogy holnapra várja a halált.
Miklós kinyitotta a száját s szívrepedésig lélegzett. Hazaértek. Mama ott ült az Irma ágya mellett és az esküvőről beszélt. Irma gondolat nélkül hallgatta. Papa mosolygós arccal nyitott be, Miklós szomorú szájjal, szemével szólongatta menyasszonyát.
A gáz folytonos pengéssel legyezte a csendet.
Így voltak együtt vagy egy félórát: milyen idő van künn? - merre voltatok? - három, négy kérdést tettek egymásnak és vártak, mindegyikük érezte a pillanatot, a szoba kezdett üresedni, a halál nem lehetett messze.
Egyszer csak Irma felül az ágyában, hányingert kap; papa a lavórért szalad, mama a beteg hátát tartja; Irma előre hajol, két kezével tartja a lavórt s mint tiszta, jó, angyali gyermek, amilyen mindig volt, arra ügyel, hogy a vér, amely nekiszabadulva ömlik száján, az edénybe ömöljön és be ne szennyezze a ruhát; szemében a galamb lelke, engedelmessége, vékony száján boldog szelídsége, utolsót néz s feje, oldalt hull.
- Meghalt! - mondja mama. - Menjetek ki! - tuszkolja ki Miklóst és az urát.
Miklós az utolsó szobába vonszolja magát: egyedül akar maradni. Rátalálnak, ott vele együtt, mintha éreznék, hol az elszállt lélek, engedik kitörni magukon a fájdalmat. Papa derekán tartva leányát reszketve, dülöngődzve megy a fiú felé. Aztán ledobja magát a díványra, lecsúszik, csak válla és feje marad fenn, bőg, hányja-dobálja magát a földön: - Lányom, egyetlen lányom! - Miklós száját összefogja, a székhez szorítja magát, a szemöldöke, az arcizma, az ajka sír. Irma kis húga az ölébe ül, átöleli és ijedten szólongatja: Miklós! Miklós!
Künn hallatszik a polgármesterné rendelkezése, amint a lányának és a cselédeknek parancsokat oszt:
- Szedj ki fehérneműt. Vigyázz a konyhában oda ne égjen az étel! Te meg szaladj s keress valakit, aki megmossa a halottat.
A polgármester kisírta magát s kimegy. Miklós ül, a csitri-lány melléhúzódik és anyásan az arcát simogatja.
Künn zajok. Jön a halottmosó asszony. Tanácskozások. Emberek jönnek: ez a koporsó! Jönnek-mennek, egyszerre aztán minden elcsendesedik. Egy negyedóra.
Bejön a polgármesterné, utána az ura, aztán a másik lány.
- Miklós! - szólongatják, mindnyájan megölelik. Az ajtó nyitva, a szomszédos ebédlőben hidegen villognak a tányérok, azontúl, a következő szobában, amelynek csukva az ajtaja: a koporsó.
- Na, gyere fiam vacsorázni!
Nem felel, nem mozdul, papa a karja alá nyúl s beviszi az ebédlőbe. Leül. Hozzák a vacsorát. Az asztal közepére teszik. Miklós elhatározza, hogy enni fog, nem hagyja kéretni magát, ezzel is múlik az idő s nem kell beszélnie. Először a polgármesterné vesz, aztán a polgármester, aztán a lányok s kínálják, most ő következne. Mi az? Megrémül. Mi van a tálban? A keze nem tud megmozdulni, szeme ijedten jár körül az arcokon: a többiek az első falatokat eszik. Az égig szeretne kiáltani!
- Egyél Miklós! - szól hozzá barátságosan az öreg.
Miklós kínzott szájjal nemet int.
Mama szigorúan rászól:
- Enni kell! Elgyöngíted magad!
Miklós nem mozdul.
- Egyél fiam!
Papa:
- Egyél.
Miklós két kezével a székhez szorítja magát, ájuldozik.
Mama szívből, szemrehányó szeretettel:
- Egyél. Csak egy kis pájsli! Könnyű, mint a hab. Hisz a kedvenc ételed a savanyú tüdő, a papának is. Azért hozattam reggel, mert tudom, hogy úgy szereted. Akarsz citromot?
Nem akar enni, mama a tányérjára tesz két nagy kanál tüdőt. Miklós reszket: attól fél, ledűl a székről, hogy tartsa ki a vacsorát, ordítva kiabál belül: Tüdő! Tüdő! Jaj, Istenem, tüdő.
A szomszéd szobában fekszik kiterítve a halott.
Hogy Miklós nem eszik, papa egyet sírdogál. Mire mama hozzáfordul, nógatja, hogy egyen s utána Miklósnál próbálkozik.
- Hagyjatok, kérlek.
Nem bántják többet. A vacsora ma még tovább tart, mint más este. Végre elviszik a tüdőt, Miklós már ájult, sajtot, gyümölcsöt esznek.
Miklós a szobájába megy. Az éjet, a napot fenn töltötte s így ki tudta várni a temetést.
Ez is megvolt.
Este utoljára voltak együtt. Ettek s közben szomorúan beszélgettek. Ki volt a temetésen, ki küldött koszorút, a főispán, a tisztikar, a megye. Azzal könnyítettek lelkükön, mintegy keresve a most már szellemmé lett lány kegyét, hogy gyöngéden szólongatták, emlegették szelídségét, okosságát, jóságát. Majd arról beszélgettek, mi maradt utána. Mi: egy kis lánc, egy arany tű, egy régi karperec, anyjától való örökség, néhány könyv: ez az egész. Az aranytűt mama magának szánta, mert úgyis rég szeretett volna ilyesmit, a kis láncot a mostoha húg kapja, a régi karperecet a testvér.
S mikor mindez megvolt, Miklós megszólalt:
- Ha szabad kérnem, nekem adjátok az imakönyvét.
Mama örül, hogy a fiúnak megjött a szava, hozzá megy és megöleli:
- Szívesen, Miklóskám!
Miklós a kora délelőtti vonattal megy. A reggelinél együtt az egész család. Mindegyikük a fiút becézi. Maguk közt elvégezték, hogy elveszi majd valamelyik lányt. Mama inkább a magáénak szánja.
Miklós a kupéban; a család a peronon.
- Mikor jössz?
Papa fél arcán, azon, amelyik a fiú felé fordul, a szájtól fel a szemig, kisüt a szeretet s ott reszket, fehérlik, fénylik, mintha a nap sugara volna. A fejével sok mindent int.
Miklós remegő száján elszóródik a szó és örül, hogy így van, hogy nem hallják: soha.