Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 4. szám
Feltétlen szükségét érzem annak, hogy naplómat a mai napon egy hónapi megszakítás után - mily rövid idő - ismét elővegyem.
Tulajdonképpen nem történt tegnap semmi s mégis úgy érzem, hogy mindennek vége, vége.
Tökéletesen boldog voltam. Nekifogtam, hogy leírom, de el se kezdtem, Minek? Mit is írhattam volna? Szemérmesen takargattam boldogságomat.
S tegnap óta.
Pedig nem történt semmi! Nem történt semmi, aminek okos, egyszerű szavakban kifejezést tudnék adni.
De mindennek vége van, érzem, tudom.
S hogy ma a parton feküdtem, hosszú idő óta először s egyedül, a halált kívántam.
Félek. Rettenetesen félek. Mi lesz holnap? vagy később? mert hogy valami történik...
Mi lesz? Mikor?
Úgy érzem, hogy nem fogom tudni elviselni, gyenge vagyok már s több fájdalmat nem kívánok.
A halált kívánom, a gyors halált.
Tán nincs is igazam, nem változik semmi és tovább is boldog leszek? Nem hiszem bár, de mindegy. Gyors halált kívánok.
A végét, a végét, Istenem, nem hiszek már, nem látok, vakuljak meg, halál minden érzékemre...
-
Amit ezentúl ide leírok, önigazolásomra írom. Irtózatos, kegyetlen vádbeszéd lesz, rettenetes vádakkal teli. Vagy tán védőbeszéd, saját védőbeszédem? bosszúm?...
Gondolataim fonalát már elvesztettem, amit írtam, nem értem.
Csak érzem.
Hideg leszek, kegyetlen, számító, ravasz. Fejemben tompán dübörög: bosszú!
-
Hajón érkezett. Egyedül voltam a kikötőnél, lassú eső esett, néhány málhahordó álldogált a hídon. Sokan érkeztek, de azonnal feltűnt nekem. S ha vissza gondolok, mintha már akkor valami szorongató félelem fogott volna el.
Legalább négy-öt bőrtáskát rakatott fel egy kocsira, maga gyalog indult a város felé, dacára annak, hogy akkor már zuhogott az eső.
Kellemetlen volt ez az ember. Amint előttem haladt, egyedül, néha hevesen gesztikulált, karjait kinyújtotta és a szél szaggatott hangját hozta felém. Később, ahogy közelebb kerültem hozzá, hallottam, hogy állandóan beszél.
Egyszer megállt, mély lélegzetet vett, «Jó vízszagú, sós levegő,» mondta s pillanatra hátrafordította az arcát. Világos sárga ruhája, sárga kalapja között kellemetlenül vigyorgott fényes, fekete ápolt körszakálla.
Keresztül kasul járta a várost. Ahogy a szálloda elé ért, a szolgának odakiáltott valamit s avval tovább ment. Mindent gondosan megnézett, megvizsgálta a kövezetet, a boltok cégtábláit, az összes felírásokat, hirdetéseket, végigolvasta. A kávéházba kívülről benézett. Elolvasta az utcaneveket, körüljárta a városházát, megnézte a cukrázdát.
Ruhám csurom víz lett, amire hazaértem. Lefeküdtem a díványra s valami olyasfélét éreztem, hogy bár sohase érkezett volna ide ez az ember. Érthetetlenül nyugtalanított az ittléte. Elhatároztam, hogy délután itthon maradok, olvasgatni fogok, s csak este megyek el Liához.
-
Elhatároztam, hogy mindent pontosan, részletesen fogok leírni semmit se felejtek ki. Azt hiszem, minden, ami történt, igazolni fogja azt, ami esetleg történni fog.
Hogy mi lesz?... Magam sem tudom. Úgy veszem észre, hogy képtelen vagyok a bennem történőket gondolatokba foglalni, fejem belül üres zűrzavaros feketeség.
Tehát: tegnap!
A díványon feküdtem sokáig, nyugtalanított a sárga idegen.
Aludtam. Mire felébredtem, kitisztult az idő, a hold arcomba sütött. Szájamban a nappali alvás kesernyés sós íze.
Fejem a díványról alvás közben lehanyatlott, a vér az agyamba szállt, fejfájós kedvemnek valószínűleg ez volt egyik oka. Álmomban a sárga idegent láttam Lia szobájában.
Rövid sétát tettem. A nedves kövezet, házfalak csillogtak, a pocsolyákban holdfény úszott. Nagyon kellemes idő volt.
Egy üzletben vettem valamit s aztán elmentem Liához.
A szobában leültem egy sarokba, a csomagot térdeimre tettem s a kezeimet vizsgáltam. Igen nagyok és vörösek.
Az asztal mellett a sárga idegen ült. Élénken beszélgetett Liával. Valami régi ismerőse. Hevesen gesztikulált. Fekete szakálla csillogott a lámpafényben. Egész olyan, mint amilyennek álmomban láttam.
Hála Istennek! a lámpa fénye nem érte el a helyemet. Azt hiszem, sírtam s nem szerettem volna, ha az idegen észreveszi. Lia alig szólt hozzám egy két szót.
Ki ez az ember? mit akar, miért van itt? Miért üldöz engem? Soha nem láttam, nem bántottam.
Folyton ez járt a fejemben. Holott még semmi okom sincs... félni. De félek! s ma még jobban, mint tegnap.
Csak nagy sokára nyugodtam meg, összeszorítattam a fogamat, felkeltem és odamentem az asztalhoz.
«Ezt magának hoztam, édesem.»
Olyan hangosan beszéltem, hogy mind a ketten összerezzentek. Úgy látszik, nagyon belemerültek a társalgásba.
«Édesem.» Lia elpirult a szóra s szemrehányóan nézett rám. A csomagot fel se nyitotta. Pedig csak az idegennek kívántam tudtára adni, hogy Liához több jogom van, mint neki, s hogy itt én vagyok az úr a háznál, s én hangosan beszélhetek, ha nekem úgy tetszik, s hogy jól vigyázzon magára.
Leültem Lia másik oldalára és sokat beszéltem. Ezáltal kényszerítettem, hogy felém forduljon, s így az idegennek háttal üljön.
De furcsának találom, hogy valahányszor ez megszólalt, Lia ideges gyorsan felé fordult. Alig várta be, hogy mondatomat befejezzem.
Arra nem emlékszem, hogy miről beszélt. Csak a száját láttam, fekete szakálla fel és alá rezgett, erős egészséges, fehér fogai nedvesen csillogtak. Igen nagyok a fogai.
Mindkét könyökömmel az asztalnak támaszkodtam. Nem fogom elfelejteni, hogy Lia idegesen rám szólt: «Vegye le kérem a karjait az asztalról.»
Természetesen úgy maradtam, ahogy voltam. Nemsokára elbúcsúztam és hazamentem. Lia nem kísért ki az előszobába.
Ma délig nem láttam.
Szép napfényes idő van.
Tán el is felejtkezem a tegnap történtekről, de...
-
Ma még jobban félek, mint tegnap.
A Nyul utcán keresztül kimentem a Főtérre reggel, s ahogy a kávéházba benézek, az első, akit meglátok, a sárga idegen. Tegnap érkezett meg és ma már 4-5-en ülnek az asztalánál és szemlátomást feszülten figyelik élénk előadását.
Kilenc óra lett, mire azon vettem magam észre, hogy még mindig a kávéház előtt sétálok fel és alá. Nem mondhatnám, hogy Liára gondoltam, de még az idegennel se foglalkoztam. Fel és alá sétáltam, a kövezetet néztem és egész igyekezetemmel azon voltam, hogy minden második kőkockára lépjek csak és cipőm pontosan a kőkocka végéig érjen. Miután azonban a kockák nem egyenlő hosszúak, hol igen rövideket kellett lépnem, hol meg ugranom kellett, hogy a második kocka végét elérjem. Lehetséges ennélfogva, hogy járásom kissé esetlen és feltűnő volt.
Kilenc órakor az idegen kijött a kávéházból s miután köszöntünk egymásnak, gyors léptekkel a szállodába ment.
A portástól megtudtam a nevét. Dr. Kovács Leo, orvos.
Az öreg felháborodottan mesélte, hogy mindjárt első éjjel pezsgőt hozatott a szobájába s állítólag két-három nő volt nála, akikkel reggelig mulatott, de oly hangosan, hogy szomszédja egész éjjel nem tudott aludni s ma korán reggel a második emeletre költözött.
«Bár már egy forint borravalót adott,» beszélte izgatottan az öreg, «meg kell önnek mondanom, hogy nem tetszik nekem ez az ember. Valami itt nincs rendjén. Hallott már olyat, hogy valaki idegen létére éjjeli egy órakor beállítson egy ismeretlen szomszédjához, félig levetkőzve. Ez egy derék, tisztességes fiatalember, három év óta jár a szállodába, ő mesélte, hogy bár sokat utazott és sokat látott már, ilyet még nem evett.
Mikor már nagy volt a lárma, megkopogtatta a falat és csendet kért. Egy pillanat múlva nyílik az, ajtó, szállodánkban tudniillik éjjel sem szükséges bezárkózni és belép ingujjban ez a doktor, vagy minek nevezi magát. Nem is hiszem, hogy ily tisztességes foglalkozása lenne.
«Dr. Kovács vagyok, legyen szabad Önt szerény körünkbe meghívni. Csendesen mulatgatunk, szép nők is vannak nálam, ön meg még fiatal ember, minek alszik ilyen sokat? Élje a világát fiatalember, szeressen sokat, egyék, igyék, mert lekésik az életről.»
Ilyeneket beszélt, részeg marhaságokat, nem csoda tehát, hogy a fiatal ember udvariasan felkérte, hogy távozzék, mert ő éjjel aludni szokott. S csak is olyan szemtelen ember, mint ez a doktor, vagy micsoda, teheti azt, amit ez megtett, szétterpesztett lábakkal odaállt az ágy elé és nevetett, hogy rengett belé egész teste és a szakálla ide-oda rezgett.»
Egész dühös volt az öreg, ahogy ezeket elmondta. Pedig egy forint borravalót kapott.
Még az előcsarnokban álltam, mikor a doktor már jött le a lépcsőn.
Rosszul esett, hogy meglátott, még azt hiheti, hogy őt kémlelem. Gyorsan bementem az étterembe és egy asztalhoz ültem. Nemsokára bejött ő is és anélkül, hogy engedelmet kért volna, mellém ült.
«Hogy van, fiatal ember, hogy van? örülök, hogy ilyen gyakran találkozunk.»
Nem tudom, mit értett ez alatt. Sohasem voltam tolakodó és most is ő volt az, aki az asztalomhoz ült.
Ezt meg is mondtam neki és magyarázatot vártam. De nem felelt. Úgy látszik, erőszakos ember.
Reggelre annyit evett, mint más ember ebédre.
Alig beszélgettünk. Megint feltűnt nekem, hogy milyen erős, fehér fogai vannak.
Elővett egy újságot és elkezdett olvasni, mintha ott se volnék. Hihetetlen, hogy némely ember milyen tapintatlan. De türtőztettem magamat, nem akartam vele veszekedni.
Az étterem lassanként megtelt. Az ablakon keresztül villogó fehéren besütött a nap, legyek zümmögtek a fejem körül. Ételek meleg párája töltötte be a levegőt.
Lia most otthon van. Kinyitja az ablakot, ráhajol a párkányra. Simára fésült hajából, karcsú testéből friss, tiszta illat árad. Játszik a nappal, belenéz, elvakul, becsukja a szemét, bújócskázik a fejével, megint kinyitja a szemét. Néha oly bolondos a kedve, vizet önt a járókelők nyakába. Engem már kétszer is leöntött, s mire fölértem hozzá, a földön találtam, odaesett nevettében. Mint egy gyermek.
Vagy tán legyeket fogdos. Megteszi azt is, a szárnyukat kitépi, s aztán skatulyába rakja: Tudja Isten minek.
Vagy a karosszéken ül, ölbe tett kezekkel, kitágult szemekkel maga elé néz. Oly halálosan komoly ilyenkor, ha látom, sírni tudnék. Nem mondja meg soha mire gondol.
Tán takarít, a szekrényről törli a port. Karja lassú ívben hajlik, kinyíló csípei közül felfelé virágzik karcsún nyúló dereka, lábai domborúan feszülnek, talán felveti a fejét, mintha nehéz gyümölcsökkel teli fára nézne, puha teste rásimul a kemény szekrényre.
Jaj.
Ezek a vidéki emberek oly neveletlenek, hangosan beszélgetnek, kiabálnak, úgy látszik nem tudják, hogy esetleg zavarnak valakit kellemetlen viselkedésükkel.
S ez a doktor is úgy ül itt, szétterpeszkedve, mintha én ülnék az ő asztalánál s nem megfordítva. Kénytelen voltam már magamat egész kicsire összehúzni, annyi helyet foglal el.
Miért ülök egyáltalán órák hosszat együtt evvel az idegen emberrel, akit alig, hogy egy napja ismerek s tán öt percig se beszélgettünk. Mi közöm hozzá, mit akar tőlem?
Érzem, hogy lassanként hogy gyülemlik fel bennem a düh, keserűség, azt hiszem, meg tudnám most fojtani, nyugodt lélekkel, még a szakállát is kitépném.
Most letette az újságot és még mielőtt megakadályozhattam volna, kifizette a számlámat. Hiába magyaráztam neki, hogy van nálam elég pénz, karon fogott és felvitt a szobájába. Megmondtam neki, hogy nem szeretek pezsgőszagú, ki nem takarított szobában lenni, de olyan szemtelen ez az ember, hogy tudomást sem vesz más ember akaratáról, nevetett, mintha őt nem lehetne megsérteni és becipelt.
Tele volt a szobája cigarettafüsttel, virággal, a sarokban egy sárga táskán egy vad színekkel bemázolt, vigyorgó indiai faszobor állt.
Fitogtatni akarja, hogy már volt Indiában. Bizonyos voltam benne, ha a szobor elé állok és kis ideig nézegetem, utazásairól kezd el beszélni. De csalatkoztam, egy szót se szólt, még hellyel se kínált meg, írások között turkált.
«Mit csináljak itt, doktor, ha magának dolga van», mondtam immár kissé bosszúsan, de rögtön utána megbántam, hogy indulatos voltam, hiszen még nem tudom, hogy mit akar itt ez az ember.
«Mindjárt fiam, mindjárt. Inni fogunk, kissé iszogatunk, elbeszélgetünk, szivarozunk.»
Közben folyton turkált, mindenféle holmi közt.
«Csakhogy megtaláltam», s egy csomó pénzt húzott ki a táskából, ami úgy feküdt ott, összehajtva, szabadon. Még egy keveset keresgélt, egy pár ott felejtett bankót szedett elő.
«Ne hencegjen, elhiszem hogy van pénze», mondtam neki.
«Fogja csak meg ezt az asztalt», kiáltott rám.
Az ablakhoz cipeltük az asztalt, mellé két széket. «Ide üljön ni», s vállamnál fogva lenyomott az egyikre. Négy öt üveg likőrt, csomó cigarettát rakott elém.
Untam már az esetet, elhatároztam, hogy mihelyt egyedül hagy egy pillanatra, megszököm. Nincs vele semmi dolgom mit csináljak itt?
«Tud-e inni tacskó?» kérdezte, de be sem várta a feleletet, pedig megfeleltem volna neki, kiment.
«Hogy tudsz-e inni tacskó» s úgy rávágtam az asztalra, hogy a poharak felfordultak. Hogy tudok-e inni, majd megmutatom, hehehe aztán uraságod meg ne ijedjen, hehehe, fekete szakállú uraságod, maga sárga tatár, ugye, suvikszolja a szakállát, vallja be őszintén, most már megmondhatja, keresztül látok a szitán. Azt hiszi, nekem nem lehetne ilyen nagy szakállam, de nem suvikszolnám, azt becsületemre kijelentem.
Leitatni akar, ugye kedves khán úr, nagyot nőjön. Habár nem szabadna innom.
Engem leitatni, a tacskót, mi? Hohó, abból nem eszik, maga sárgaság.
Most visszajött a doktor. Érdekes, hogy ez az ember mennyire öntelt, csak saját magával foglalkozik, ha beszélnek hozzá nem hallja, ha meg ő kérdez valamit, be sem várja a felelet és kimegy a szobából.
Leül mellém, lábait az asztalra rakja.
Nem szóltam egy szót sem, elhatároztam, hogy mindent eltűrök.
Lassan ittunk, úgy tíz percenként egy pohárral.
Látszik, hogy ért az iváshoz.
Hozzám hajolt: «Mit gondol, miért vagyok itt? ki vagyok, mi vagyok? Ne tegyen úgy, mintha nem volna rá kíváncsi.
Magának jó, okos kutyaszeme van, magában bízom.
Mindenkit fumigálok, értsen meg, senkihez semmi közöm.
Nincs se anyám, se apám, nincs mesterségem, valaha orvos voltam, de kontár, fütyülök a tudományra, művészetre. Mi az művészet? mozaik, játék színekkel, szavakkal, aki csinálja, gyerek, nemde? Amit már megemésztett, még egyszer megrágja. Fújj, nem kell. Minden mesterség, minden komoly munka hazugság, komolynak mondják, szeretik, hisznek benne, hogy meg ne unják. Csalják önnönmagukat, gyerekesen nevetnek hozzá, tapsolnak: milyen szép! Miért nem ütnek széjjel egymás között, ököllel, foggal: tiéd csak volt, most az enyém, miért hazudnak egymásnak szeretetet, törvényt, jogot? fújj! csupa csalás. Mi az, hamisan esküdni? Miért ne szabadjon másnak hazudni, ha saját magunknak szabad. Bánom is én!
Hogy miért vagyok itt? eszembe jutott ide jönni! Tudja mit, polgármester akarok lenni. S maga segíteni fog nekem, majd megteszem pénztárosnak. Az jövedelmező foglalkozás ugye? Ne féljen, nem tart sokáig ha elég pénzem lesz megint, megunom.
Maga nem fog elárulni, azt tudom, habár becsületesnek látszik. De ez kell nekem, ez a fajta. Nem árul el, egyéb dolga van, szerelmes, tudom.
Ne féljen, nem fogok zavarni, nem hódítom el a kisasszonyt. Habár csinos a kis fruska... ha egyszer eszembe jut. De egyelőre nem. Még nem. Talán egyáltalán nem. Most pénzre van szükségem.
Ne beszéljen, érveire nem vagyok kíváncsi. Azt fogja tenni, amit majd parancsolok magának. Hohó, ne ellenkezzék, korán kezdi, fiatal ember.
Nincs abszolút igazság, nincs abszolút igazságtalanság, nincs abszolút tudomány és így tovább. S hogy a normálistól kissé nagyobb vagy kisebb-e az eltérés, az már mindegy.
Értse ezt meg, jobban szeretném, ha megértené, ha tudatosan dolgozna, mintsem, hogy tehetetlen eszköznek kelljen felhasználnom.
De minek beszélek annyit, igyunk!»
A kis poharakat a sarokba dobálta s boros poharakba töltötte a silvoriumot.
Csendesen nevetgéltem magamban. Le akar itatni, hahaha! S hogy mutatja: milyen fene nagy legény. Hogy azt fogom tenni, amit ő parancsol! Hogyne kedves barátom uram!
Oh, ha egyéb bajom nem volna, kissé birkóznék vele. De nincs időm s erőm, Liát kell védenem. Liát? Tán magamat Lia ellen? Hogy el nem pirulok szégyenemben, miért is van az?
Itt ül ez a sárga. doktor mozdulatlanul. Mintha félnék tőle.
Oh, miért vagyok oly álnok, hitvány? miért nem vallom be: félek tőle, rettegek tőle, Liám, mi lesz velünk?
A szobába lép a portás, be alázatos az öreg. Hogy a nagyságos úr parancsol-e ebédelni s a szobába hozzam-e az ételt s hogy a város főorvosa lenn van az étteremben és sürgős ügyekben tiszteletét óhajtja tenni. Hogy most nincs ideje a nagyságos úrnak, igenis kérem alássan, holnap reggel jöjjön.»
Eredj vakkantó kutya.
Mi közöm ehhez a doktorhoz? Miért vagyok itt nála? Lia!
Az asztalra vágtam.
«Eleget beszéltünk. Semmi közöm ahhoz, amit elmondott, már el is felejtettem. Hanem egyet mondok: ha még egyszer meglátom Liával... ha még egyszer... vigyázzon, vigyázzon...»
Fejemre csaptam a kalapomat s kimentem. Lábaim kissé inogtak. Tán izgatott voltam. Bosszantott, hogy hátam mögött hangos nevetést hallok.
-
Egyenesen Liához rohantam,
Nincs idehaza! Hol van? Nem mondta meg, hogy hová megy. Talán sétálni ment!
Keresztülszaladtam a városon, le a gátakhoz. A tiszta levegőben megéreztem a szájamból kiáramló pálinkabűzt. Hő, milyen utálatos. Karjaim kalimpáltak.
Felmentem a dombra. Sehol egy lélek. Felkúsztam a zászlórúdra, onnét végigtekinthető az egész part. Nincs itt.
Visszamentem: a városba, keresztül-kasul járkáltam, legalább egy óra hosszat, a lakásán is kerestem még egyszer. Amire hazaértem, csurgott rólam az izzadtság. Anna már megint valami szomszédjával pörölt, utálom már ezt az egész környéket, Annát, aki sohasem fogja be száját...
Lia ott ült szobámban az íróasztal előtt.
Úgy tettem, mintha nem is venném észre, kinyitottam a szekrényemet és elkezdtem rakosgatni. Vajon mit akar? mit akar? miért jött el? Mit fog mondani? Mi történt? Biztos, hogy már reggel óta itt van.
«Tibor, Tibor?»
«Mi az, mi az, maga az, Lia? Oly sötét van a szobában, észre se vettem.»
«Ugye, már rég mondtam, hogy dobja ki a függönyöket.»
Leültem a díványra. Lia könnyedén beszélgetett, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi mondanivalója sem lenne. Mi történt? Oh, én tudok várni!
«Épp el akartam menni, már legalább egy negyed órája várok - magára.»
Szegény Lia! Egy negyed órája!
Oh, én várok!
«Szeretném tudniillik, ha velem jönne, segítene bevásárolni. Nézze Tibor, szép idő van, kellemes lesz együtt sétálni. Egy fogkefét akarok venni, még pedig angol fogkefét. Tudja, azt nehéz kiválasztani, mert a legtöbb már néhány napi használat után elveszti a szőrét. Aztán én nem tudok angolul, maga meg tud, tehát nem csaphatnak be. Nagyon fontos, hogy a szálak kemények legyenek és mégis simulékonyak, a nyelve meg elefántcsont legyen vagy talán sárga kaucsuk?
Oh, én tudok várni!
«Különben látja, majd elfejtettem megköszönni tegnapi ajándékát. Nagyon szép, nagyon örültem neki, igazán nagy örömet szerzett.
Nem tudom, elmondtam-e már, hogy nagyanyus meghűlt, kissé köhög, de nem veszélyes az egész, még orvost se hívattam.»
Szegény Liám! Hogy vergődik? Oh, én tudok várni!
«Reggel takarítás közben eszembe jutott Tibor, hogy néhány nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy átrándulunk a szomszédba, hajón, ha szép idő lesz. Mikor megyünk? Aztán ne felejtsen el kabátot hozni, most már estefelé hűvös az idő, majd ha legközelebb jövök, felvarrom a hiányzó gombokat. Most már sietek.»
Kezet nyújtott, «Jöjjön fel délután.»
Az ajtóból visszafordult: «Majd elfelejtkeztem, ma már korán reggel szerelmes levelet hozott a posta, a doktor írta, tudja, akit nálam talált, fekete szakáll. Olvassa el, jól fog mulatni. Isten áldja, Tibor!».
Gyorsan becsukta az ajtót. A díványon maradtam még egy pillanatig s ez a késedelem volt az oka, hogy amikor felrántottam az ajtót s utána kiabáltam: - «Lia, azonnal jöjjön vissza, azonnal» - már késő volt. Még hallottam futó lépéseit, az ablakon keresztül láttam, amint végigszaladt az utcán.
-
Tehát még szeret. Megmutatta nékem a levelet, elárulta a doktort, tehát még szeret, engem szeret.
De hiszen ezt tudtam. Hiszen én soha Liától nem féltem, csak a doktortól és ez a levél csak igazolja félelmemet. Oh a gazember! Most az egyszer rosszul számít!
Édes kis Liám! Szegény. Hozzám menekült rögtön, gondolkodás nélkül, hogy oltalmazzam, vigyázzak reá és a doktorra.
A doktornak sárga ruhája van, fényes fekete körszakálla s puha inget, puha gallért hord. Nevetséges figura!
De talán mégse szeret már! Csak kíván még szeretni, még szerethetni és segítséget keres nálam.
Ha megölném a doktort!...
Megfosztanának szabadságomtól és Liától, se magamon, se rajta nem segíthetek.
El kell hogy menjen a városból.
De biztos, hogy erőszaknak nem enged. Biztos. Pénzt akar szerezni.
Istenem, Istenem, épp ide kellett jönnie. Mi ez? Végzet?
De mit is mondott? «Ha lesz pénzem, megunom és elmegyek.»
Ha segítenék neki valahogy gyorsan pénzt szerezni.
Nem! Nem! Soha! Azt nem szabad! Soha!
-
«Tisztelt fiatal úr! Levelemet, amelyet Lia kisasszony valószínűleg már megmutatott magának, vagy még csak meg fog mutatni - nem szükséges faggatni miatta, anélkül is odaadja -, szántszándékkal írtam abban a tónusban és oly formában, hogy bizonyos vagyok benne, hogy kezei közé jut. Ez volt egyelőre egyedüli, hangsúlyozom, egyedüli célom s természetesen nem az, hogy a kisasszony 24 óra alatt belém szeressen. Csak nem képzeli, hogy egy napi ismeretség után úgy kívánok egy nőt, aki tudom, hogy másba szerelmes, meghódítani, hogy mindjárt első levelemben forró szerelmet vallok. Mert nem igaz, hogy régi ismerőse vagyok, ahogy magának mondta, tegnap láttuk egymást először.
De amikor engem bemutatott: Régi ismerősöm, dr. Kovács, már tisztában voltam az egész helyzettel. Megtudtam ebből, hogy magának itt jogai vannak, hogy maga itt az úr, amit különben egész esti nevetséges viselkedésével eléggé az orrom alá dörzsölt, de megtudtam belőle azt is, hogy némi hatással voltam a kisasszonyra s udvarlásomnak volt annyi eredménye, hogy ismeretségkötésünk mikéntjét nem mondta el magának. Sőt! hazudott! s ezt értem tette. Szóval már volt közös titkunk maga előtt.
Levelemet nem nevetve adta oda, vagy ha igen, úgy nevetése csakis erőltetett lehetett. Biztosan tudom, hogy félénk, zavart volt, de nem magától félt, kedves barátom, saját magát félti... S hogy maga is félti és joggal, azt tudom.
Szükségem van magára, s erős elhatározásom, hogy ezt az eszközt, amit a véletlen kezembe és vele magát hatalmamba adta, fel fogom használni.
Ha nem engedelmeskedik... Lia... az enyém.
Nincs menekülése. Amíg a maga által ismert célt el nem érem, innét el nem megyek. Nincs módjában erőszakkal eltávolítani.
S hogy engedelmeskedjék... soha nyugta ne legyen, félelme meg ne szűnjék, hogy nekem feltétlenül szót fogadjon, arról majd gondoskodom. Dr. Kovács.»
Az öreg portás hozta a levelet kora délután. Azonnal elküldtem, utálom ezt az embert.
Kissé megzavart a levél.
Elmentem hazulról.
Az utcán nagy piros plakátok fogadtak:
«Dr. Kovács előadása folyó hó huszadikán a koncertteremben, a városok közegészségügyi intézkedéseiről. Belépti díj nincs.» Csoportokban álltak az emberek a hirdetések előtt.
Mit akarhat ez az ember?
-
Elmentem Liához, nem volt otthon.
Kimentem a gátakhoz. Ott feküdt a domb lábánál, két kezével a homokba markolva.
Leborultam mellé, átöleltem és sírtam. Átfogta a fejemet, simogatott, de nem sírt.
«Lia, édes szívem, vigyázok magára!»
A lemenő nap meleg arany fénnyel töltötte be a levegőt. Lassú hullámok csobogását hozta a szellő.
A délutáni csendben csak a saját zokogó sírásomat hallottam.
-
Napok múltak el anélkül, hogy bármi is történt volna.
Mit akar velem a doktor? Amióta levelét megkaptam, nem beszéltünk még egymással. Liánál se volt.
Egész nap Liánál vagyok. Meleg, szerető érdeklődéssel kíséri minden szavamat. Csak néha bórul el a homloka vagy figyelmetlenül, üres nézéssel hajol ki az ablakon.
Keveset beszél, de még ritkábban nevet.
Nem tudom, mi lesz?
Mit akar velem a doktor?
Ma reggel elhatároztam, hogy nem leszek egész nap Liával. Félek, hogy megun.
Egész éjjel a városban kószáltam.
Utóbbi időben rosszul alszom. Sőt! néha egyáltalában nem tudok.
Annának igaza van: lesoványodtam. Szemeim mélyen az arcomba süllyedtek, orrom kiugrik. Hajam erősen hull. Reggel egész vastag pamacsok akadnak meg a fésűben, esténként a gallérom tele van hosszú, vizes hajcsomókkal.
Nem szabad Liával oly sokat együtt lennem!
Az éjjeli csend, az éjjeli levegő megnyugtatják idegeimet.
Éjjel világoskék a város. A városház tornya, mint egy óriási fekete lovag. Vigyázz az álomra. Sehol egy lélek, lábujjhegyen járok, féltem a csendet. A tenger felől jövő hideg szélrohamok tisztítanak, minden piszkot, szennyt kisöpörnek, megvilágítják az éjjelt, ablak hunyorgat, viaskodik az álommal.
Ha fúj a szél, hallani a hullámverést. De minden emberi hang meghalt.
Oly jó tudni: most mindenki alszik, mindenki nyugodt és tiszta, senki nekem ártani nem kíván.
A csillagokat nem szeretem. Mintha élnének.
Ha most végigterülnék a kövezeten: Endrei Tibor meghalt. A kicsi, szűk utcák melegebbek, védenek.
Ha szürkül az ég, közeleg a hajnal, fázom és félek. Akkor hazamenekülök.
-
Délelőtt egy keveset aludtam, úgy tizenegy óra felé elmentem hazulról.
Mikor már a lakásba becsöngettem, akkor jutott csak eszembe, hogy nem szabad Liához mennem. Mert, hogy ha oly sokat vagyok vele, félek, hogy megun. Gyorsan visszafordultam és leszaladtam a lépcsőn.
Beültem a kávéházba. Az egyik asztalnál, nagy társaság közepén a doktor ült. Mindenki őreá figyelt.
Nem bírtam sokáig egy helyben. Még csak tizenkét óra volt, amire hazaértem.
Mi lesz délután!
-
Napok múltak el ismét anélkül, hogy valami történt volna.
Sorsomat irányítani immár nem vagyok képes. Liával vagyok egész nap.
Elhatároztam, hogy kevesebb időt fogok társaságában tölteni. Legfeljebb egyszer naponta csak egy-két órát, mert féltem, hogy megun, de tervemet nem tudtam végrehajtani, ismét vele vagyok egész nap.
Már beletörődtem abba, hogy nem az történik, amit akarok, hanem az, ami kell.
S lassanként beletörődöm egy gondolatba, amely éjjel-nappal foglalkoztat, amely ellen éjjel-nappal küzdöttem - de már látom -, hiába: segíteni fogok a doktornak.
Ha ő innét gyorsan elkerül, talán még jóra fordul minden.
Talán még jóra fordul minden.
De pénzem már fogytán van, mi lesz aztán?
-
A tegnapi délutánt Lia a doktorral töltötte.
Igaz ugyan, hogy én is velük voltam, de hiszen én sokat vagyok ott, a doktor meg ritka vendég, nem csoda tehát, ha inkább vele foglalkozott.
Erősen figyeltem Liát: sokat és hangosan nevetett, gyorsan, élénken beszélt. Mozdulatai ruganyosak voltak.
Velem keveset törődtek, a doktor szólt néha hozzám, ilyeneket mondott: rossz színben van, fiatal úr, lesoványodott, mi baja van?
Ilyenkor Lia összerezzent, mélyen elpirult s mintha megbánta volna, hogy velem csak keveset beszélgetett, mintha fájna neki, hogy elhanyagolt, gyorsan hozzám fordult s lesütött szemekkel beszélgetett velem egy ideig. Mint aki a kötelességét teljesíti.
S most már bevallhatom magamnak: ez fájt nekem a legjobban.
Hohó, hiszen még élek, még itt vagyok s már eltemettél!
Még élek, habár valószínűleg nevetséges figura vagyok, lesoványodva, lompos bő ruhában, hosszú tüskés szőrrel belepett arcommal, nagy orrommal, a gallérom tele kihullott hajszálakkal, de még élek, habár a cipőm kissé rongyos s a kabátomról hiányzik is egy vagy két gomb.
Hogy megmutassam a doktornak, hogy mennyire közönyös nekem az ittléte, hangosan ásítottam. De nem vették észre,
Estefelé hirtelen felálltam: «Jó estét kívánok» s anélkül, hogy kezet adtam volna, gyorsan kimentem.
Az előszobában kissé lassan vettem fel a kabátomat. Rövid időre elhallgattak odabenn, de mikor kiléptem a folyosóra, már kihallatszott a doktor hirtelen, hangos nevetése.
Ezt a nevetést már ismerem.
-
Ez tegnap történt.
Ma reggel a szálloda portása állított be hozzám egy levéllel.
«Kedves Endrei úr! Tegnap egy kis ízelítőt adtam, remélem rosszul esett.
Különben igaz örömömre szolgál, hogy elsőnek közölhetem magával azt a részemre igen kellemes hírt, mely szerint Ön átvette a városunkban megjelenő «Hírmondó» napilap szerkesztését. Mellékelem a szerkesztése alatt megjelent első számot. Igaz híve Dr. Kovács.»
Oh! a gazember, a gazember. A nyomorult!
Mindenre el voltam készülve, de erre nem számítottam.
De érzem és tudom, hogy ebbe is bele fogok törődni.
Életem útját áttekinteni már nem tudom, agyamban csak egy szó hangzik: «Lia.» Vele lenni, akkor is, ha már nem szeret, amíg lehet, amíg valahogy kibírom! Hogy azután mi lesz, azt nem tudom, az mindegy!
Most minden mindegy nekem! És nem is igaz, hogy elfogott a keserűség! A munkám! Oh, hiszen már eszembe se jut.
És bár igaz, hogy valaha - de milyen messze esik tőlem - sokat dolgoztam, visszavonultan éltem, féltékenyen vigyáztam, hogy senki meg ne lásson, őrizgettem munkám szűziességét, féltettem magam mindenkitől, minden véleménytől, hogy a forgatagba bele ne vonjanak, magamtól mindenkit elriasztottam idegenül éltem idegenek között, soha jó barátom nem volt... hogy akkor, mikor
S az apoteózis! Endrei Tibor bemutatkozik: a «Hírmondó» szerkesztője vagyok, tartom szerencsémnek uraságod hirdetéseit lapomban közzétehetni.
Oh! becsületes lap ez! Miről is szól a vezércikkem? Hogy én, Endrei Tibor a mai napon átvettem a «Hírmondó» szerkesztését. Új aera köszönt be, új korszak kezdődik, gyorsul a vérkeringés. Tisztító szélroham kívánunk lenni, becsületes kezek fogják az új seprűt. Az új eszmék az új társadalomrend világító tüzei eddig csak messziről fénylettek s csak füstje, koromja rakódott le lelketekre. De most mi a «Fő téren» rakjuk a máglyát, vége szakadt a fénytelen korszaknak s jaj minden ugráló hamis paprikajancsinak, jaj a kövér álnokoknak, akik a ti homlokotok verejtékén hízlalták zsírosra piszkos testeiket, a «Hírmondó» nem ismer könyörületet.«
Bizony!
De mindegy! Nem igaz, hogy elfog a keserűség!
Liát annyira szeretem, hogy semmise bánt már.
Hogy azután mi tesz? Nem bánom, nem tudom.
Oh Lia, Lia, Lia! Oh én szerelmem!
-
Anna ebéd után bejött a szobába, egy csomó virágot hozott s fakalitkában egy kis fehér nyulat. Azt mondja, hogy nagyon szép kis állat s hogy most lesz legalább mivel játszanom.
Anna behozott egy lavór melegvizet s valami illatos szappannal jó hosszú ideig mosta a fejemet, hogy ettől majd eláll a hajhullásom. Ő ezt így tovább nem tűri és most minden második nap meg fogja mosni a fejemet.
Anna megfoltozta a kabátomat és hozott egy pár egészen újnak látszó cipőt. Azt bizonygatja, hogy az enyém és hogy a padláson találta.
Anna rendbehozta a szekrényemet.
Anna az íróasztalom fölé akasztott egy «Petőfi halála» című metszetet.
Anna kivitte a függönyöket s most egészen világos a szoba, ellátok a házak kéményéig.
Anna...
Drága Annám!
-
Halálosan unom már mindennapi örökös sétámat a parton, a gátak mellett, folyton sárga homokot tapos a lábam, a tenger folyton egyforma zajától már megfájdult a fülem, örökösen nedves a levegő s a sok só marja a szememet. Ez az oka, hogy unom s természetesen nem az, hogy Lia háza mellett vezet el az út, mert hiszen kerülőt is vehetnék.
Ebéd után nekivágtam tehát a város déli szélének s hogy a házak közül mezőre értem ki - óriási nagy mező, szembe a várossal erdő határolja, a szélén tehéncsorda legel, de oly picinyek a távolból, mint az egerek -, egyszerre megszerettem ezt a vidéket.
Hiszen ez gyönyörű! Meleg nap süti a sok zöld füvet, nevető sárga kutyatej virágzik szerteszéjjel, amott balra kopár barna föld üti fel a fejét, mily magas az ég, a távolban vékony, gyenge fácskák nyújtózkodnak, jobbra is mehetek, balra is szaladhatok, előre-hátra szabad az út.
S mily jó száraz fűszagú a levegő, telítve fénnyel és meleggel, ha kinyújtom a két karom úgy érzem, megölelhetném.
Soha nem voltam még erre!
Liának nem fogom megmutatni.
Oly jó fűben gázolni, de vigyázva lépegetek, cipőmet a kezemben hordom, így csak meghajlik lábam alatt a fűszál, de el nem törik s mire visszajövök, már ruganyosan visszapattant.
Lassan haladtam előre, egy órába is beletellett, amíg elértem az erdőt.
Mily jó! egy óra ide, egy óra vissza, ha csak két órát fekszem is az erdőben, már eltelt a fél napom.
Szeretem a teheneket, nyugodtak, lassan mozognak; félénkek, csak ritkán bőgnek.
Összesen kilencet számláltam, mind világosbarna, egy volt közülök tarka, fekete, néhány fehér folttal.
Az erdő szélén egy bokorból két vidám, rózsaszín lábacska kandikált az ég felé. Az egész gyerek, mint az öklöm, tán hat éves sincs, az ostora még egyszer olyan hosszú, kalapját a fejére húzva aludt. Oh te csibész, így vigyázol a teheneidre!
Gyenge, fiatal az erdő, vékonylevelű, tele zöld napfénnyel. Kevés a bokor, a talaj egyenletes, erős hajlékony fű lepi el a fák tövét.
Nem nagy, de az egész az enyém! Sehol egy lélek!
Liának nem fogom megmutatni.
Visszalopódzkodtam a fiúhoz, a kalapot lassan, óvatosan leemeltem az arcáról s mivel hogy hátamon fekve arcomra sütött a nap s így nem bírtam volna elaludni, szemembe húztam a kissé zsíros, fekete, pörge kis kalapot.
-
Ma este meghallgattam a doktor felolvasását.
Nem volt szándékomban elmenni, egyáltalában nem is gondoltam rá, de hogy Liától jövet elsétáltam a helyiség előtt, kedvem támadt egy pillanatra benézni. Alig kaptam helyet, tele volt a terem. - Egyáltalában nem értem az emberek mohó érdeklődését, nem hiszem a doktort valami rendkívüli embernek.
A pénztárnál meglepetés ért. Mikor meg akarom váltani a jegyet, a pénztáros feláll, hajlong, azt mondja, hogy nem szükséges, «szerkesztő úr, hova gondol, nem engedem, hogy szerkesztő úr fizessen, szép hírbe hoznának, ha szerkesztő úrtól pénzt fogadnék el.»
Szerkesztő úr!
Bosszankodtam, az asztalára dobtam a pénzt és besiettem a terembe. Hallom, hogy a hátam mögött valaki beszél.
«Most meglátszik, hogy mi a becsület, itt nem lehet megvesztegetni, ez már régen kellett volna nekünk, látod, még ilyen apróságokat sem fogad el, most új korszak következik»...
Megfordultam, hogy ennek az embernek megmondjam a véleményemet egy és más dologról, de szerencsémre eszembe jutott...
Egyszerre csak karon fog a doktor: «hogy van kedves szerkesztő, rég láttam, sok szerencsét az új vállalathoz, én ugyan itt idegen vagyok és kevés jogom van ügyeikbe beleavatkozni, de hogy őszinte legyek, régóta érzem és titokban gondoltam erre, egy új orgánumra, egy ellenőrző szervre, a népszabadság, a lelkiismereti szabadság szócsövére, hogy senki büntetlenül ne garázdálkodhassék a nép vagyonával...
Hangosan beszélt, hogy a körülállók mind hallják.
A szemébe néztem, vártam, hogy reám nevet, hogy titokban int, hogy a karjával megszorít, de semmi.
Gondoltam, elnevetem magam én, hangosan, beleröhögök a szemébe, a hasamat fogom,... de erős maradtam. Óh Istenem!
A meleg folyton nagyobbodott, az emberek izzadtak, kellemetlen szag úszkált a levegőben s a doktor még folyton beszélt, hozzámhajolva az arcom előtt hadonászott a kezeivel, kiabált.
Kellemetlenül feszengtem a helyemen, egész idő alatt egy szót se szólhattam. Végre valaki elhívta mellőlem.
Már megbántam, hogy eljöttem, el is mentem volna azonnal, de annyian voltunk, hogy mozogni se bírtam.
A doktor előadása teljesen érdektelen volt, de csodálkozva tapasztaltam, hogy minduntalan tapsolnak neki s amikor végzett, az emberek a székekre álltak s úgy éljenezték.
Azon kezdte, hogy őt ugyan saját egyéni szempontjából nem érdekli a város közegészségi állapota, hiszen ő csak átmenetileg tartózkodik itt s így esetleges változásokból se haszna, se kára s hogy ő bocsánatot kér, hogy idegen ügyekbe avatkozik, bár általános emberi szempontból nézve erre némi joga, sőt kötelessége van. De azért bocsánatot kér s megjegyzi és a legnyomatékosabban hangsúlyozza, hogy senkit támadni nem kíván, csak általánosságban beszél. Rövid itt tartózkodása alatt átvizsgálta a várost s amennyire szerény ereje és tehetsége engedi, néhány - nem is életbevágóan fontos - tanáccsal kíván szolgálni. Beszéde igen hosszúra nyúlt el.
«Hogy egy új vízvezetékre a városnak égető szüksége van. E nélkül úgyszólván tönkre kell hogy menjen a lakosság. Villanyvilágításra kell a várost berendezni. Az új építkezésekre nézve úgy közegészségi, mint városrendészeti szempontból új szabályrendeletet kell kidolgozni. Ezek csak a fontosabb kérdések. De ezenkívül van még sok az elintézni való: a kikötő rendezése, új gátak építése, az olcsó városi közélelmezés, a kórház átalakítása és kibővítése legalább harminc beteg részére; a mellékutcák kövezése stb, stb.
Ő ugyan senkit támadni nem kíván, de ő úgy hiszi, ámbár lehetséges, hogy téved, hogy a város gazdasági politikája sem helyes. A közvagyon nagy és a sok adó folytán egyre növekedik, ezt a pénzt kár bankokban hevertetni, amikor ennyi fontos kérdés még megoldatlan. S miként a jómódú ember nagyobb gondot fordít a ruházkodásra, egy gazdag városnak is szinte erkölcsi kötelessége egy bizonyos reprezentáló, külsőnek fontosságot tulajdonítani. Utal e tekintetben a szomszéd városra, amelynek utcáit, bár kisebb népességű és tán kevésbé jómódú is, már hosszú idő óta nagy villanylámpák világítják. S ő nem látja lehetetlennek, hogy nem sok idő múlva a «Fő-téren» színház fog emelkedni, egy szerény méretű színház, ahol esténként a múzsák könnyed játéka fog a nappali derék munkától fáradt polgárok arcára mosolyt varázsolni. Reméli, hogy nem nézik tolakodónak és mindig szeretettel fog visszagondolni a szíves fogadtatásra.»
Oh, nem nézzük tolakodónak! Dehogy!
A kapu előtt kissé várakoztam, valakit haza akartam kísérni s vele valamit megbeszélni. Az illetőt azonban már, a doktor kísérte, sőt ha jól emlékszem, karonfogva mentek és így szándékomtól elálltam.
Hogy a doktort kellőképp jellemezzem, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ez este is, ily nagy közönség előtt, mindennapi sárga ruháját viselte. Ekkora páratlan nemtörődömség is csak tőle telik ki.
-
Otthon szóltam Annának, hogy a függönyöket akassza vissza az ablakra. Oly kellemetlen néha ez a nő, morgott, feleselt, egy óráig kellett beszélnem, amíg végre megtette.
Délelőtt kimentem a mezőre, nem akartam Liát meglátogatni, félek, ha oly sokszor lát, megun. Kissé fáradt is voltam, menten elaludtam.
Szeretem ezt a helyet, senki sem jár erre.
Arra ébredtem dél felé, hogy a «Fésűm» meleg orrával meglökte a fejemet.
Tudniillik elkereszteltem a teheneket, mert már jól ismerjük egymást s ha a közelükbe érek, hozzám szaladnak. A tarka fehér foltos a «Kesztyűm», a legsoványabb, sötét folttal a homlokán, amelyik mindig úgy hozzám dörgölődzik, hogy majd elesem: a «Hajtűm»...
Nevetséges! Kinek mi köze hozzá, hogy ezeket az állatokat saját külön használatomra hogy nevezem el. Gondolataimmal azt tehetem, amit én akarok.
Gyorsan összeszedelődzködtem és hazafelé indultam,
Útközben hirtelen le kellett hasalnom, valaki közelgett a város felől.
Hosszú, nagy lépésekkel ment el előttem, fejét magasra tartva, kabátja, inge kigomboltan, kalap nélkül, fekete szakálla meztelen mellét verdeste, nyitott szájából nedvesen villogtak nagy fehér fogai. A nézése mint egy állaté.
Mint egy király! mi? Hehehe!
-
Délután a «Főtéren» jártam, valami dolgom volt arrafelé. Egy házfalnak támaszkodtam épp, amikor megpillantottam Liát, mellette a doktor s még sokan, többnyire urak.
Amire elém értek, Lia rám néz, aztán lehajtja fejét, megint rám néz, látom, hogy nyílik a szája:
«Endrei, elfelejtett köszönni.»
Hangosan mondja, mindenki hallhatta.
Eléjük ugrottam, elálltam az utat, Lia. mint akit meglöknek, hátratántorodott.
«Ne ijedjen meg, Lia, az Istenért, az Istenért. Óh, miért sápadt úgy el? Bocsásson meg, hisz nem vétettem magának, bocsásson meg. Hisz semmi rosszat nem tettem. Óh! ha ismerné fájdalmamat, ha tudná, mennyit szenvedek. Soha nem mondtam meg, most se panaszkodom, de bocsásson meg. Soha szemrehányást nem tettem magának, egy szót se szóltam, amikor az előadáson megláttam, pedig ott volt és én csak azért mentem el, hogy lássam, hogy ott lesz-e, elfordultam és úgy tettem, mintha nem venném észre, óh bocsásson meg! Ne kínozzon többet, nem bírom már el. Ígérem, mindent megteszek, amit kíván, térden csúszva követem nyomait, de bocsásson meg.»
A társaság zavartan elfordult, ketten el is mentek, mindenki hallgatott, csak a doktor rágta az ajkát, egy pillanatra úgy láttam, mintha félre akarna lökni, Lia előttem állt vérvörösen, szegény...
Megfordultam és gyorsan hazamentem, mert éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.
Azután eljött Lia.
Sápadt és türelmetlen mozgású.
A szék szélére, minden pillanatban kész rá, hogy felugorhasson. Kabátját, kalapját le se vette.
«Mit akart ma tőlem, Endrei?»
Azt mondta: «Endrei». Világosan hallottam.
«Semmit.»
«Hogy megbocsássak magának! Nem tudnám mit? Egyikünk se vétett, nincs mit megbocsátanunk egymásnak. Végre meg kell magának mondanom, azért jöttem el, hogy az nincs rendjén, hogy mindegyikünk... hogy is mondjam, úgy teljesen rendelkezik a másik személyével, teljesen magáévá teszi a másik akaratát, mindig ura a másik cselekedetének. Ha szeretjük is egymást, Endrei, de ha nem vagyunk együtt, kell, hogy teljesen függetlenek legyünk, nekem nincs beleszólásom abba, amit maga tesz és magának... szóval ért engem.»
Óh mily józanul beszélt, mily nyugodtan. Hogy nekem semmi közöm hozzá, őhozzá, Liához? Persze!
«Miért hallgat? Ebbe bele kell egyeznie. Nincs sok időm, nemsokára el kell mennem. Este nem vagyok otthon.
«Nincs mit megbocsátanom magának. Ha csak ma délutáni nevetséges viselkedésére nem gondol. Meg akart szégyeníteni ennyi ember előtt, vagy szánalmat ébreszteni maga iránt? Nem értem.
S azt hiszem ruházatára is több gondot fordíthatna, most oly lompos, mint akinek falat kenyérre sincs pénze.
Még egyet: Meg kell ígérnie, hogy ezt a vén szakácsnéját vagy micsodát elküldi. Mindig olyan... szóval azt akarom, hogy véglegesen elküldje, érti, véglegesen. Úgy látom, nehezére esik, ez határozott kívánságom. Választania kell köztem és közötte és úgy szeretném, ha addig el sem jönne hozzám, amíg ezt a kérésemet nem teljesítette. Viszontlátásra.» Felkelt és gyorsan kiment.
«Isten áldja meg Lia.»
Lefeküdtem a díványra, gondolkodtam.
Mit is mondott, mit is mondott, valamit mondott, ami nagyon megzavart, de most elfelejtettem, töröm a fejemet, gondolkodom, nem jut eszembe. Valamit mondott, ami nagyon kellemetlen, de akárhogy erőlködöm, nem emlékszem rá.
Hohó, hogy Annát elküldjem! «Választania kell köztem és közötte, ez határozott kívánságom.»
Hahaha, nevethetnékem van. Milyen ravasz ez a nő, milyen ravasz Lia! Gondolja, így gyorsan megszabadulok tőle, a szakácsnéját nem nélkülözheti, nem küldi el, tehát mindennek vége közöttünk. «Úgy szeretném, ha addig el sem jönne hozzám, amíg azt a kérésemet nem teljesítette!» Hahaha, milyen jól számítottam, így gondolkodik most és a markába nevet.
Pedig rosszul számított. Ily könnyen nem szabadul meg tőlem. Nem! és ezerszer nem!
Annát elküldöm. Annát elküldöm. Annát elküldöm.
Anna! az egyetlen, aki szeret!
Énekelt a konyhában, pörölt velem!
Anna! az egyetlen, akit szeretek!
Egész egyedül leszek.
Anna elmegy!
Anna meghalt!
Mindenki meghalt! Érted! Meghalt.
De hadd menjen minden a maga útján. Így kell lenni.
Messziről rohan a vonat, dübörög, ordít, ég, erre vezet az út, folyton közelebb, egy perc múlva itt rohan el... kell...
-
Napok múltak el.
Nem emlékszem már, hogy mi történt, hogy hogy töltöttem el az időt.
Ma reggel postára adtam a levelet.
Megmagyaráztam benne neki okosan, hogy szolgálataira egyelőre nincs szükségem, utazzék el erre és erre a helyre, rövid idő múlva én is odajövök s valószínűleg ott maradunk. De feltétlenül el kell azonnal utaznia, még ma este, nyolc órakor indul a hajó! Feltétlenül, azonnal! Visszamentem a mezőre.
Sétáltam és feküdtem.
Bebújtam az erdőbe, arcomat a bokrokba fúrtam és aludtam.
Felkeltem és sétáltam.
Lefeküdtem és a felhőket figyeltem, erősen fúj a szél.
Hirtelen eszembe jutott valami. Felugrottam s amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam a város felé. «Istenem, hiszen elfelejtettem neki pénzt küldeni, talán még otthon van.» Ez volt az oka, hogy hazaszaladtam s nem az, hogy még látni kívántam.
Homlokomra kiült az izzadtság. Istenem, a város oly messze van. A hosszú fű, lyukak a földben, folyton botlottam.
Istenem, ha még odahaza volna. Messziről már látszott a házunk.
Nem ereszteném el, nem szabad elmennie. Azt hiszem, a mi ablakunk világos. Nem tudom hány óra van, de már csillagokat látok. Nem szabad elmennie. Nem lehet. Talán a posta. Az sem olyan pontos mindig. És csak ma reggel küldtem el a levelet. Vagy tegnap? Nem tudom. Az ablak még világos. Biztos, hogy ez a mi ablakunk! Oh Istenem, nem eresztem el!
A hosszú szaladástól már elfáradtam. Az üres utcán kopogtak a lépéseim.
A kapu zárva! Mi ez? Istenem, hisz nem lehet, hiszen soha nincs bezárva. Döngettem, rúgok, az öklömmel verem, nem nyílik. Ordítok: Anna senki sem felel. Mi ez? meghalt mindenki?
Most jut eszembe, hiszen egy fogót kell meghúznom, akkor nyílik csak ki. Egészen elfelejtettem.
A lépcsőn találkozom valakivel... «Annát nem látta?» «Igen, az előbb ment el, nem is oly régen, miért olyan izgatott a fiatal úr? Kis csomag volt a kezében, kérdeztem, hogy hova megy, de nem felelt, talán félórája sincs, kalap volt a fején.»
Szobámban leültem a díványra.
Oh hát nekem semmi sem sikerül, minden balul üt ki, Istenem, mit vétettem. Miért ennyi büntetés.
Kiabálok: Anna, hangosabban kiabálom: Anna, semmi felelet, a szobákban visszhangzik a szó.
Talán a konyhában van, tatán nem igaz hogy elment.
Eszembe jut, talán még elérhetem a hajót. Ha erősen szaladok, tíz perc alatt ott vagyok.
Nincs a konyhában.
Amire a kikötőhöz értem, a hajó épp elindult.
Lihegtem, mellem a futástól úgy zihált, hogy nem bírtam kiabálni, csak valami halk nyöszörgést hallottam a számból.
Nekitámaszkodtam a korlátnak. A hajó farán a harmadik osztály helyén egy fekete ruhás nő állt, kis batyuval a kezében. Kihúztam a zsebkendőmet és integettem.
De nem intett vissza.
Végre kitört mellemből a hang. «Anna, Anna», kiabáltam, de nem hallhatta, mert a hajó már messze járt.
-
Az éjjel se mentem haza. Már harmadik vagy negyedik nem tudom hányadik éjjel.
Azt hiszem, nem merek.
Reggel felé megeredt az eső. Szürke volt minden.
Hazamentem, hogy ruhát váltsak. Csuromvizes lettem alvás közben.
Kinyitom az ajtót: «Anna!» kiabálom a szobába. Senki se felel.
Oly üres, Istenem, oly üres, üres, üres.
Mit csináljak egy üres lakásban?
Megfordultam és elmentem.
-
Már napok óta viaskodom egy gondolattal. Mérlegelem, megfontolom józanul, okosan, hol elpirulok, hol diadal fog el, ha elhatároznám, hogy keresztülviszem akkor... akkor talán Lia az enyém maradna. Hogy is mondtam: az enyém
Ha gyermekünk lenne...
Amióta Anna elment, még nem voltam odahaza. Ma eszembe jutott, hogy a lakást be kellene zárnom, nem maradhat állandóan nyitva.
Bementem tehát a városba s miután amúgy is arra vezetett az utam, felmentem Liához.
Amióta Anna elment, nem voltam a városban. A kis pásztorfiú hozott ennivalót s azt hiszem a szabadban való állandó tartózkodás meghozta az étvágyamat.
Elébb borbélyhoz mentem, egy üzletben friss gallért vettem, letisztítottam a cipőmet.
A lépcsőn csodálkozva vettem észre, hogy erősen dobog a szívem. Igazán nem tudom...
Mielőtt becsöngettem, hirtelen eszembe jutott, hogy még soha nem néztem meg az udvart. Kihajoltam tehát a rácson és lent az egyik sarokban egy öreg embert pillantottam meg, aki, úgy tetszett, nagyon bizonytalanul totyogott a kijárat felé. Mivel, úgy láttam, kissé ingadozott és féltem, hogy netalán elesik és nincs senki a közelben, aki felsegítené, meg kellett várnom, amíg szerencsésen el nem éri a kaput.
Szép tágas udvar sárga kövezettel.
Nem értem hogy miért dobog a szívem. Hogy Annát elküldtem, az csak bizonyítéka nagy szerelmemnek és ezt miért szégyelleném?
Tehát becsöngettem.
«A kisasszony nincs idehaza.»
Elmentem. Nem értem, hogy miért fütyörésztem, amikor lefelé szaladtam a lépcsőn, hiszen inkább rossz kedvűnek kellett volna lennem, hogy Liát nem találtam odahaza.
-
Nagyon boldog vagyok.
Nagyszerű felfedezés!
Túl az erdőn jó egy óra járásnyira, egy kis fakunyhóra akadtam. Kis dombon áll, ha a tetejére mászom, létra is van, ellátok egész a tengerig. Üvegablaka is van, jól záró ajtaja, teteje sehol sem lyukas, pompás kis hely. A domb teteje kis tisztás, körös-körül gyenge fiatal fák.
Veszek egy kis vaskályhát és összes cókmókommal idehurcolkodom.
Tudniillik hogy őszinte legyek, utóbbi időben nagyon utálom a várost. Útálom az utcákat, a házakat, az embereket, a felírásokat, a kávéházat, a villamos órát, mindent.
Nem tudom ugyan, miért?
Eddig a szabadban aludtam. De már közel az ősz, a nagy viharok ideje s már most is gyakran fázom éjjelente.
A hurcolkodással gyorsan végeztem. Minden este bementem a régi lakásba - nappal nem kívántam a várost látni és esetleg ismerősökkel találkozni -, és amennyit bírtam hazacipeltem. Az íróasztalt is el akartam vinni, de amúgy is nehéz volt, tehát otthagytam. Szerencsémre senki se látott, ettől féltem a legjobban.
Tíz nap alatt elkészültem.
A tizedik nap estéjén, emlékszem, épp Anna képét akasztottam fel egy szögre, valaki benyit kunyhómba.
«Mit csinál itt az úr?» kérdi egy durva, mély hang.
A tulajdonos! Erre nem számítottam. Irtózatos félelem fogott el, hideg verejtéket éreztem homlokomon. Ha ez most elkerget. Istenem, Istenem, nincs hova menekülnöm, talán megölném és elásom az erdőben, senki se veszi észre, ha jószántából nem enged, ez eltökélt szándékom vagy talán...
Térdre vetettem magam: Édes uram, kegyelem ne kergessen el, mindenre kérem, ami szent maga előtt, boldogtalanná tesz, ne kergessen el, meg fogom hálálni, meglátja, belőlem híres ember lesz, oh ez biztos, egész biztos s akkor ezerszeresen meghálálom, esküszöm magának, nem felejtem el, mondja meg a címét, azonnal feljegyzem, nem bánja meg...
«Jó, jó, de az a kérdés, hogy mit fizet az úr.»
Oh, ha csak erről van szó, Istenem, mily boldogság! Gyorsan mindent kihánytam a zsebemből, valami kétszáz koronám van még, talán elég lesz, esetleg még szerzek valahonnét...
«Mert húsz koronánál kevesebbért nem adom bérbe, mert ez jó ház még és ezért egy évig is ellakhatik benne.»
Adtam neki egy marék pénzt s amikor elment leborultam a földre és sírtam a boldogságtól.
-
Amióta a dombon lakom - s ennek már tíz vagy húsz napja is lehet -, nem számolom a napokat - mintha nyugodtabb volnék. Még meleg az idő, sokat sétálgatok.
Ma reggel is, mire felébredtem, szép idő köszöntött rám. Kiugráltam a kunyhóból, kora reggel volt még, friss hideg levegő, a felkelő nap a láthatáron még álmosan dörgölődzött a földhöz, vörös arany fényében ide-oda hajladoztak a távoli fekete fák. Hajnali szél zenélt a tető felett.
Ezúttal nyugat felé tartottam. Nem igen jártam még erre.
Soká sétálhattam már, megszomjaztam. Magasra tartottam a fejemet, vízszagot szimatoltam. Csakhamar friss tiszta patakra bukkantam.
Lehasaltam, hogy majd úgy iszom. A víz fölé hajtom a fejem, már görbül a szám... oh be elnevettem magam hirtelen.
A patak tiszta tükrében egy vad fekete alakot pillantok meg. Arcán sűrű bozontos rövid szakáll, haja homlokába csapzik, kis kék szeme vad tűzzel ég, kezében leveles, zöld fűzfaág.
Hoi-hó, holloi-hihi, Pán a mezőn.
Összekuporodtam, felnevettem az égre. Aztán nekifogtam ugrándozni, nagy ugrásokkal végig a mezőn.
Kis cserjés mögött hirtelen megálltam. Óvatosan leguggoltam s előrenyújtottam a nyakam. Ott... ott a patakban nimfa fürdik.
Hoi-hó, hollói-hihi.
Két-három ugrással ott termettem. Szalad előlem, sikít. Utána ugrálok. Most... most elérem. Ebben a pillanatban megbotlom, de előrevágódó kezem csípőjét éri, belemarkolok a puha húsba, megfogom erősen, sikít, húzom hátrafelé, előrehajolva igyekszik menekülni, átkarolom a combját, magamra húzom, tapos a lábával, csíp, karmol... jaj, most felugrok, utánakapok, de már szalad.
Felülök... elszaladt.
A hajam tele van fűvel.
-
Nem tudom, úgy érzem, a szép meleg ősz már a végét járja. Két nap előtt nagy vihar dúlt, a tetőből elvitt egy darabot. Egész éjjel kellett dolgoznom - szerencsémre holdvilágnál -, amíg kijavítottam, de most jó erős, aligha szakad már be.
De ismét meleg van és ezért mostanában korán kelek. Ma is már éjjel két órakor talpon voltam. Tulajdonképpen nem is aludtam, különböző dolgokról gondolkodtam és így nem is volt időm aludni.
Felkeltem, megmostam az arcomat, aztán kiültem az ajtó elé a földre száradni. Ezelőtt egy pillanat alatt megszáradtam, különösen ha szél fújt, de most, hogy hosszú a szakállam, jóval tovább tart.
Hideg van, fényes, tiszta a hold. Hosszú köpenyegem van, jól beburkolódtam.
Hideg a fejem és mintha minden érzékem élesebb, tisztább volna. A sötétkék város felett ellátok egész a tengerig, halvány fénye ide-oda himbálódzik. Érzem a víz sós szagát, lökődve belehullámzik a fű meleg illata. Mintha a föld hangosan lélegzene. A hullámverést is hallom és hátam mögött az erdő örökös zúgását.
Ülök mozdulatlanul, figyelek és gondolkozom.
Mi az? Mi az?
Ott, ahol a kurta farkú malac túr...
Lia, én szentem, most alszik.
Mily oktalan voltam annak előtte, szobában éltem, poros könyveket faltam, görnyedt a hátam.
Ámbár!
Lidérctűz melegít, hol a diadal, boldogság? Tán egy hónapig tartott s most erőtlen összeványadok, vértelen szerelmem enmagamat emészti.
Hol a markom? Miért nem fogtam? Fogammal, karommal? miért eresztettem el?
Pedig még fiatal vagyok, de ősz szálak virágzanak hajamban.
De talán még jóra fordul minden.
Ha gyermekünk lenne!
Állok a magasban és utamra visszanézek. És összeborzadok.
Amit összehordtam munkát, erőt, évek nagy számát, az mind ott rothad valahol lenn a városban.
S egy hajót látok, sebesen, örökké kering a szemem előtt, a fedélzeten valami feketeruhás alak.
Lia, én szentem, alszol?
Hideg széltől kínzottan sóhajt az erdő, felhők árnya fut végig a sárga mezőn.
Bementem a kunyhóba, gyertyát gyújtottam, aztán megint kiültem. Félek.
Most a két ablak melegen, hűségesen nézeget.
Mire várok?
Reményem nincs már, de mégse merek. Testembe belelopódzkodott s örökösen hallom: hátha, hátha!
Nem ismerek magamra. Nyúlós lettem s fejem idegen parancsra engedelmeskedve fordul hol jobbra, hol balra, egyik szemem sír, a másik nevet s rég éreztem azt, hogy: akarok.
Mivé lettem, Istenem! táncoló bábu, idegenek nevettető bohóca s íme sírok, hogy magamon nevetek.
De talán még jóra fordul minden.
Oh hiszen én valamikor erős voltam és nem lehet, hogy most... hogy már meghaltam.
Hohó! Még élek!...
Emlékszem gyerekkoromban... Nem igaz! Talán nem is voltam gyerek soha.
Barátaim játszani hívtak. «Mindjárt jövök.» Vízbe mártottam a zsebkendőmet s vártam, amíg megszárad. Azután utánuk szaladtam. Erősen figyeltem a zsebkendőt, ha nevetésük hozzám hallatszott, fájt a szívem, de a végén meg voltam elégedve. Néha estig is eltartott, amíg a kendő megszáradt s ők már hazamentek.
Mikor már idősebb voltam, éhezésre szoktattam magam. Rendszeresen, előre megállapított terv szerint. Egy hétig csak kétszer ettem napjában. A rákövetkező héten csak egyszer. Azután néhány napig csak kenyeret. Végül két vagy három napig egyáltalán nem ettem. Ételeimet elajándékoztam, így kísérleteztem hónapokig.
Hohó! Még itt vagyok, még élek. S karom kemény, szemem még tiszta. S szívós vagyok valahogy... valahogy... de nem engedek!
Hajnalodik. A gyertya tövig égett, a két ablak elaludt. Hideg van, fázom.
Az erdőben madárfütty hívja a napot. A tenger vajúdás előtt szürke, mozdulatlan. A fűszálak felébredtek, kiegyenesednek, száz apró szúnyog, szitakötő zümmög a fejem fölött.
Aranyvilág önti el a mezőt. Tele pofával fúj a szél, táncolnak a fák, minden mozog, minden nevet, ébred az erdő, ébred a tenger, béka ugrál, virágok kinyílnak, a földgömb melegedik, felállok, beleordítok az égbe.
Hála kel szívemben, hogy élek. Köszönöm neked, Istenem, hogy ezt megérhetem.
Szeretettel nézek mindenre. Az ujjamon kis zöld hernyó mászik, néha felegyenesedik, ide-oda himbálódzik, támaszt keres, aztán vakon visszaereszkedik s tovább mászkál. Leteszem egy levélre.
Zöld ág hajlik az utamba. Megsimogatom s kitérek előle.
Oh be szép minden, köszönöm, köszönöm.
Céltalanul járkálok ide-oda. A lábam ruganyosan hajlik, puhán lépek s ez végtelen örömet szerez nekem.
Minden jóra fog fordulni.
Hiszen erős vagyok még s fiatal.
Lia az enyém s gyermekünk lesz.
Az erdőbe jutottam. Északi részén karcsú luc és jegenyefenyők a tenger felőli oldalon lombos fák nőnek, ritkán még, mert fiatal az erdő. A fenyők szép sorjában egymás mellett mint egy csapat fiú, harciasak és kemények. Úgy a közepe felé kis tisztás, de tán csak az erdei törpék részére, oly kicsi az egész. Dél felé ott fekszem napfényben s forró gyantaszagban fürödve.
Ott, ahol a fenyves a lombfákkal ölelkezik, tavasszal eper termett. A kis pásztor mesélte: «sok eper, nagyon sok», s szája vágyakozva széjjelnyílt. Ott áll az erdő legmagasabb fája kényelmes ágakkal s ha hajó búgását hallom, a tetejére mászom s onnét nézem a kikötőt.
Néha azt hiszem: Robinson vagyok, nadrágtartómmal a fa törzséhez kötöm a derekam s alszom. Még soha nem estem le.
Leültem a földre, a fa tövének támaszkodtam s behunytam a szemem. Hűvös szellő cirógat.
Nyugalom vonul keresztül a testemen, hűvös nyugalom szaladgál az ereimben.
Nyugalom legyezi a homlokomat.
Minden jóra fog fordulni.
S hirtelen leborulok a földre, arccal a nedves fűre és sírok.
Oh be jó sírni.
Nyugodtan, lassan sírok s úgy érzem könnyeimmel együtt a fájdalom is kicsorog testemből.
A fájdalom, ami a torkomat hónapok óta fuldoklásig szorongatta, az agyamat tépdeste, testemet kínozta.
Minden jóra fog fordulni.
Felkeltem és sétálgattam. Könnyeim az arcomra száradtak.
A tisztás felé tartottam.
Hangokat hallok.
Lefekszem egy bokor mögé s felszakítom az ingem. Valami úgy nyomta mellemet.
Lia és a doktor. Sétálgatnak, megállnak.
A hangokat csak szaggatottan hallom.
A doktor szája kinyílik, becsukódik, fogai kifehérlenek, gyorsan beszél.
Hallok szavakat... szeretem... szeretem, mondja a doktor. Lia elhajlik.
Letépek egy csomó levelet, fűt, a szájamba tömöm.
Imádságra nyújtom a kezem: Istenem, ide hallgass, Istenem vigyázz...
A fülem zúg, a szívem úgy dobog, nem hallom a beszédet.
Vigyázz, vigyázz, Istenem, vigyázat!
Lia sápadt, szája félig kinyílva.
Becsukom a szemem, mondom magamban: csak még ez egyszer, csak még ez egyszer, csak még ez egyszer, csak még ez egyszer, egyszer... M vétettem? Akár holnap meghalok, csak most... Mi van ma? csütörtök. Még van pénzem... Én atyám ki vagy a mennyekben... nem tudom tovább, jaj, nem tudom tovább. Holnap bocsánatot kérek a boltos kisasszonytól... vagy talán most... leszaladok a városba, ha nem késő... mi van a számban, nem értem?... egyszer kisfiú voltam, megütöttem a Tamásit,... talán haragszik még, mi fog most történni, Istenem, mi fog most történni... a koponyám belül úgy duzzad... most valami nevettető történetre fogok gondolni, ki is mesélte a múltkor... nem jut eszembe... volt egyszer, hol nem volt... igen, Anna elutazott... Anna... Anna hol vagy?...
A doktor gyorsan lehajlik, a keze után kap.
Rémes ordítást hallok. Körülnézek... mi az? Megint. A mellemből tör ki, a torkomból... a fűcsomó kilökődik a szájamból.
Ott fekszik a doktor, talán meghalt.
Gyerünk csak kisasszony... hahaha még élek... hahaha... csak semmi ceremónia... oh miért oly sápadt, csak nem szégyenlős... gyerünk... fel a szoknyával, keményen fekszik, nem baj, én annál puhábban, hahaha... széjjel a térdekkel, sohase szégyellje magát.
-
Valami kis hang bugyborékol a szájából, a szeme kitágulva a szemembe mered.
Most, hogy ezeket a sorokat írom, teljesen nyugodt vagyok. Fejem tiszta, a kezem sem reszket már, egész nyugodt vagyok, senkise higgye, hogy valami bajom van.
Ez az utolsó éjjel.
Még néhány órai munka van hátra és végeztem.
Mindent kiszámítottam, tervemet a legpontosabban készítettem el és hajtottam végre, immár senki és semmi sem akadályoz...
Emlékezetem bár kissé cserben hagyott, ami azóta történt, csak homályosan látom, rendszertelenül s csak egy-egy újabb fájdalom hirtelen lángra lobbanásánál átélt percek vagy napok világítanak emlékezetembe.
Fájdalom?... nem igaz:... nem tudom mi az!
-
Hogy közvetlen utána mi történt, mivel töltöttem napjaimat... nem tudom.
Napokig úgy éreztem, mintha a föld alattam örökösen hátrafelé csúszott volna.
Egyszer a földről feltekintve kunyhómat pillantottam meg. Emlékszem, arcomra csaptam kezeimet és elrohantam.
Egyszer patak tükrében megláttam arcomat. Lerogytam a földre és belebámultam. Naplementével a kép foszladozott, nemsokára csak a szemem tükröződött vissza, két halvány fénylő pont mozgott ide-oda.
Egyszer arra ébredtem, hogy vánkoson fekszem. Felettem alacsony füstös tető. Valaki enni adott. Amire egyedül hagytak, felkeltem és az ablakon keresztül kiszöktem.
Aznap este megint rátaláltam a kunyhóra. Emlékszem sokáig bámultam, fájt a szemem. Bementem, lefeküdtem és aludtam.
Amikor felébredtem sötét volt. Néhány csillag az égen.
Minden gondolkodás nélkül fogtam az ásómat s utamra indultam.
Még aznap elkezdtem munkámat.
-
Sokáig dolgoztam, sok sok éjjelen át, szinte megszakítás nélkül. Kezeim eleinte felszakadtak, az ásó nyele még most is véres, de ma már oly kemény a bőr, hogy nem is érzem, hogy ceruza van a kezemben.
Véges végig kemény vagyok.
Szerencsémre holdvilágosak voltak az éjek s mindvégig szép az idő. Kiszámítottam s ezt egy már igen öreg halász is megerősítette, hogy körülbelül négy heti időm van a viharok beálltáig. Holnapután betelik a négy hét.
Ha vihar tör ki... elvesztem. Nem tudtam volna oly gyorsan menekülni, hogy az ár utol ne érjen. De ezzel nem törődöm.
Eleinte lassan haladt a munka. Fáradt voltam és gyenge... De éreztem, hogy az akarat, az erő hogy tér vissza testembe... napról-napra hogy erősödöm, szilajodik, acéllá válik a karom, a fejem és hogy célomat elérem, biztos mint a halál.
Rendszeresen dolgoztam, rövid szüneteket tartva. S később mint hosszabb ideig csak egy vagy két megszakítással egész éjjel.
Előttem a zöld tenger féltékeny és alattomos.
Néha hangosan röhögtem munka közben, leültem és hasamat fogva sokáig nevettem.
Néha oly sokáig, hogy zavart a munkában. De nem tudtam magamat türtőztetni. Kuncogtam és sipítoztam és hirtelen kitört belőlem a hangos röhögés.
Harmadik éjjel már fűrészt is hoztam. A cölöpöket háromnegyed részt át kell fűrészelni, ami nagy munka, sokáig tart.
Ha éjjel kunyhómból jövet a városon áthaladtam, néha megálltam és nézegettem ezt a házat, vagy azt az utcasarkot, vagy a Főteret, a városházát... Ilyenkor fogaim csikorgását hallottam.
De rövid idő múlva elkerültem a várost és inkább a hosszabb utat választottam. Nem emlékszem már pontosan, miért?
Úgy rémlik, hogy egyszer egy utcába befordulva, húsz-harminc lépésnyire előttem megpillantottam valakit. Az illető nem vett észre, mert oly nesztelenül járok, mint a macska. Azt hiszem, felemeltem ásómat s utána vetettem magam. Futtomban azonban nekimentem egy lámpának s mire az erős ütéstől feleszméltem, az illető eltűnt.
Azóta elkerültem a várost.
-
Egyszer igen későn értem ki a gátakhoz, már éjfél is lehetett.
Kábult volt a fejem, szájamban valami édes íz és szemem könnyekkel teli. Egész nap aludtam s valamit álmodtam is, de nem emlékszem hogy mit.
A szokott helyen keresem a szerszámaimat... nem látom őket.
Mint a veszett eb úgy szaladgáltam ide-oda, kezeimmel túrom a homokot, rúgom a földet, fejemet belefúrom a gödrökbe.
Aztán hazaszaladtam és megint vissza... Végig a parton... fel és alá... már szürkült az ég... lerogytam a földre, nem bírtam tovább.
Hát minden hiába volt, nekem semmi sem sikerül.
Belemarkolok a homokba, kiabálok, egyszerre valami keményet érzek...
Egy perc alatt kiástam; az ásó is, meg a fűrész is ott feküdtek egymás mellett.
Nem értettem, hogy helyükről hogy kerülhettek el.
De dolgozni már késő volt. Lefeküdtem és belebámultam az égbe. S világosan emlékszem mily kétségbeeséssel töltött el az a lassan világosodó tudat, hogy - bármennyire kényszerítettem is agyamat -
«Anna, Anna» - mondtam magamban, viszontlátom, új életet kezdünk, - de már megakadtam. Szájam még tovább dadogott, de bensőmben a kép már elaludt.
Ha lehunytam a szemem, láttam meghajlott alakom, arcomat a holdvilág nyaldosta, őrületes gyorsan dolgoztam, repkedett körülöttem a homok, a gátak egyre fogytak...
S hangos nevetésbe fúltam.
Csak néha világított emlékezetemben egy-egy távoli kép, belehasított egy-egy hang - ilyenkor mintha ellágyultam volna. De ez csak pillanatokig tartott. S már ordított a munka ritmusa: hó-hopp, hó-hopp, hó-hopp.
-
Hogy munkámat idejére bevégezzem, megfeszített erővel keltett dolgoznom.
A gátak körülbelül három méter magasak s nyolc-kilenc méter szélességű az alapzatuk.
Két sor húzódik el egymás mögött. A gerincük vastag cölöpök, tenger felőli lábuknál ismét cölöpök s e két sort erős szerencsémre már javarészt korhadt pallók kötik össze. A pallókat körülbelül kétszáz méter hosszúságban egészen, a cölöpöket háromnegyed részt átfűrészeltem.
Körülbelül húsz méternyi területen a fedődeszkákat leemeltem s alóluk az egész földet kilapátoltam. A kilapátolt földtömeget talicskán a tengerbe hordtam.
Húsz méter hosszúságban üres váz a gát.
Ezen a vidéken soha senki sem jár.
Kétszáz lépésenként a gátak tenger felőli oldalán a pallók alól egy méter szélességben kihordtam a földet.
Hahaha!
A város két méterrel fekszik alacsonyabban a tenger felszínénél.
Két-három nap óta már barna az ég, hideg szél fúj s a láthatáron sárga felhők gyülekeznek.
A tenger dühödten várja a vihart, szürke és mozdulatlan, véges-végig csak apró fehér fodrok játszadoznak.
-
Egy este - röviddel ezelőtt ébredtem fel - épp a ház mögött vizeltem, amikor hangokat hozott felém a szél.
A falhoz lapultam.
Két férfi közeledett. A bejárat mögött megálltak, rövid ideig tanácskoztak, aztán az egyik valószínűleg benézett az ablakon, hallottam hogy mondja: «nincs itt.»
Egy darabig még ott álldogáltak, aztán visszafordultak és elmentek.
Érthetetlen módon oly izgalom fogott el, hogy bevánszorogtam a kunyhóba és leültem. Hetek óta az első emberi hang, amit hallottam.
Gondolatok hosszú raja kínozta agyamat. Kik ezek, mit akarnak? Honnét tudnak rólam? Mit akarnak, mit akarnak? Ha netán észrevettek valamit!
Fagyos verejték ülte meg homlokomat. Csak nagy sokára indultam el, egész testem remegett.
Szakadatlanul dolgozni, dolgozni, dolgozni!
Inaim szakadoztak, kezem állandóan vérzett, lábam térdig sebes, derekam merev, mint a deszka.
Dolgozni, dolgozni!
-
Ez akkor történt, amikor a második gátat is áttörtem.
Nem dolgozhattam tovább, mert ásómat belevágtam jobb lábamba és a seb erősen vérzett.
Hajnalodott.
A gát tetején leültem, egy cölöpnek támaszkodva.
Végig a parton döglött halak teteme csillámlott a reggel gyöngyöző fényében, a tenger sós lélegzete marta a tüdőmet.
Véletlenül eszembe jutott egy név, egy egészen közömbös név, ezelőtt ugyan foglalkoztam vele néha, de már egészen elfelejtettem volt: Lia.
Fájdalmam torz tükrében tisztán láttam ekkor hányatott életem.
Ameddig szemem elér: a világ. Tudatom a láthatárig ér, azon túl vajon mi lehet? Borzalom? Örökfény? Nem tudom! Azon túl a halál!
S e tág világban ketten ficánkolunk: fájdalmam s viaskodó enmagam. Egymást öljük, kemény harcban állunk.
Ami ezenkívül van, Lia, Anna, a munka, apám erőszakos halála, mind csak ok, ürügy e harcra. Lényegtelen lények, egymást követve egymást helyettesítik.
De most, oh! vége szakad e sivár, terméketlen harcnak.
Akaratom a végtelenbe nő s régóta forró, tudott bosszúm kábulva...
Hahaha! Micsoda diadal! Fájdalmam vérbe ölve fetreng öntudatom markában. És enmagam? Ittasan vergődöm ki a láthatáron túl...
Hahaha!
Felálltam és ordítottam: hahaha! hahaha!
Körülnéztem és újból ordítottam: megvan, megvan, hoihó, halljátok, megvan!
Leborultam a földre és ordítottam: vége van, vége van...
-
Minden erőm testembe szállt, például képtelen voltam akár csak gondolkodni is.
Egy reggel, épp a gátaktól tértem haza, azon veszem magam észre, hogy a kunyhóm körül is ások. Már jókora földcsomó terült el előttem.
Mi ez? Már mindenütt ások, jobbról is balról is, ahol vagyok, csak ások!
Először elnevettem magam, de azután elkomorodtam.
Mi ez?
-
Munkám gyorsan haladt.
Mindazonáltal néha rettenetes félelem szorongatott, hogy elkésem.
Már körülbelül 5-6 nappal ezelőtt az időjárás fenyegetővé vált s egy korai vihar - nem saját életem veszélyeztetésétől féltem - egész tervemet, munkámat tönkretehette volna.
Egy reggel különösen nyugtalan voltam.
Meglehetősen erős szél fújt, az ég borús, sárga viharfelhőkkel teli, ritka, nehéz esőcseppek hulltak alá, a sirályok alacsonyan keringtek a víz színe felett s messziről viharkürt búgását hallani. A várost köd takarta.
A dagály ijesztően nőtt. Rendes körülmények között a legmagasabb ár is körülbelül tizenöt-húsz méternyire maradt el az első gáttól, de most a víz folyton közeledett s a hullámok mind magasabbra szaladtak fel.
Letérdepeltem és fohászkodtam: még ne, még ne, még korai volna. Oriola! Gyere! hadd vegyelek ölembe, nedves hűs ujjaidat nyomd fájó homlokomra!
-
Egyszer láttam azt a nőt... hogy is hívják? Liát.
Épp munkámról tértem haza, nem tudtam elaludni, fáztam és arcomat az ablakra szorítva bámultam magam elé.
Nem áltatom magamat azzal, hogy engem kívánt meglátogatni, minek is tette volna?
Valószínűleg meg se ismert, a kis ablakot egészen betöltötte meglehetősen hosszúra nőtt szakállam és hajam.
Tétovázva jött a kunyhó felé, tekintetét reám szögezve.
Végre megállt. Ekkor kinyitottam az ablakot és elkezdtem hangosan, szívből nevetni, hangosan belevigyorogni ijedt arcába.
Összecsapta a kezeit és elfutott.
Nem kisasszony, nem! Elég volt! És hogyha inaszakadtáig erőlködik és hogyha belehal, akkor sem tud nekem többé fájdalmat okozni. Elég volt!
-
Munkám vége felé közeledvén, sajátságos izgalom vett erőt rajtam. Lihegve dolgoztam, egyre gyorsítva a tempót.
Nem féltem és nem is félek semmitől sem, de... mielőbb végezni!
S most hogy kész vagyok, mindennel teljesen kész vagyok, semmiféle érzés sem nyugtalanít többé.
Megtettem az előre kijelölt utat, célomat elértem.
-
Felállt, hosszan nyújtózkodott. Felnézett az égre, a felhők közül néha kibukkant a hold.
Vette a kalapját, szénát hordott a kunyhó belsejébe s felgyújtotta.
Azután nyugodtan megindult a város felé. Mikor a fűszerkereskedés elé ért, megállt. Káröröm ült az arcára s néhány fejszecsapással összetörte a sárga cégtáblát.
Egyenesen a kikötőhöz ment. A reggeli hajó már csendesen várakozott. Átvetette magát a korláton s besurrant a fedélzetre.
Még egyszer megfordult. Távol az égő kunyhó felett vörösen vérzett az ég.
Végigsimított a homlokán. Kis ideig csendesen állt, azután megfordult, lebotorkált a keskeny csigalépcsőn s néhány zsák mögé feküdve azonnal elaludt.