Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Az Ernst Múzeum csoportkiállítása

Az a mód, ahogy az Ernst Múzeum az élő magyar művészeket szóhoz juttatja, távolról sem rokonszenves. Középfinom polgári ízlés és exkluzivitás sehogy sem illenek egymáshoz. A mostani kiállítás rendezéséért mégis hálásak vagyunk. E kiállításon ugyanis oly művész helyeződik előtérbe, kinek szereplése mindenképpen figyelemreméltó.

Csók Istvánról van szó; erről az egyre mélyülő, és gazdagodó kitűnő talentumról, ki megállás nélkül, folytonos munkában egyre magasabbra emelkedik. Ősereje, csalhatatlan ösztöne, átsegítik őt a legnehezebb feladatokon és ha egyes képeiben fel is ötlik a konstrukció gyengesége, festőisége kárpótolja a szemlélőt e hiányokért. E kiállítás legizgatóbb, legérdekesebb darabja a több évtizeddel ezelőtt festett monstruózus «Báthory Erzsébet» utólag vászonra «jegyzett» színvázlata. Bámulatosan szellemes apróság és ami tanulság, a képzőművészet közel harmincéves evolúciójából az idegen elemektől való megtisztulásából benne meggyökeresedett az szublimáltan, úgyszólván átszellemülten ott ragyog e kis vászon felületén. E tanulságok emelik oly magasra ezt a vázlatot a régi «eredeti» fölé. Csók István színekben gondolkodik és bár sziporkáznak a vásznai (mintha mélytüzű drágakövekkel hintette volna teli azokat), mindegyik képén csupán egy szín dominál. Ezt az egy színt mélyíti, fejleszti és ennek rendeli alá a színek komplexumát. Kis leányát három képén festette meg. Az egyik képen a kék, másikon sárga, harmadikon a piros szín uralkodik. Minden más színt tompított hamvas tónusba old fel. Balatonról festett képei a mélységes természetimádás, éles festői látás értékes eredményei. A problémák egész tömegét veti fel egy-egy tanulmányán és Szinyeinek ugyane témájú képei alapján adódó összehasonlítás az ő javára billenti a mérleget.

Szinyei Merse Pál fénykorát az 1873-ban festett «Tourbillon» reprezentálja. Sötét foltból pompázó tüzes színfergeteg csapódik ki, fölöttük az egykori fiatal mester tipikus kék ege, melynek fénye, áthatolhatatlan tömörsége többé vissza nem idézhető.

Iványi Grünwald Béla mozgás és formaproblémák megoldására fordítja erejét. Legtisztultabban a Putifárné című képe mutatja e törekvését. Érdekes alkotás. Iványi Grünwald látható módon meg akart szabadulni azoktól a sablonoktól, melyek azonos tárgyú munkákban szinte törvényszerű egyformasággal megismétlődnek. A kép jobb sarkában lángoló piros függöny a két figura - fehér és barna emberi test - a végtelenbe vesző zöld felület mezejéből kiemelkedve viaskodik egymással. A mozgásnak egymásba kapcsolódása és ez egymásba kapcsolódás tompított ritmikája önkéntelenül a színek szigorú egybehangolására, esetleg lefokozására vezeti a festőt, azért mégsem találjuk egészen megokoltnak Grünwald figuráinak immár tipikussá vált kadáver-tónusát.

Feiks Jenő müncheni iskola neveltje, fivére Feiks Alfréd pedig mintha az impresszionizmus és az azt közvetlenül megelőző francia piktura elkésett propagálója lenne. Feiks Jenő sűrű sötét hálót borít mindenre és formáin vak fény tompasága kereng. Feiks Alfréd vásznai valamivel világosabbak és némelyik képe Renoir emlékezetét idézi fel. Feiks Jenő képességeit női portréja és angol agár című képe mutatják a legharmonikusabban.