Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám

Fekete Miklós: Gazdasági Figyelő

A harminc hónap óta folyó világháború, a tülekedő államok nemzeti vagyonának tetemes részét emésztette föl. Világossá válik ez azonnal, ha az államok eddig felmerült hadikiadásait a nemzeti vagyonok háború előtt megállapított összegei mellé állítjuk. Magyarország nemzeti vagyona - Fellner Frigyes megállapítása szerint - 45 milliárd korona, eddigi hadikiadása 14 milliárd. Ausztria nemzeti vagyona 90 milliárd, hadikiadása 28 milliárd, Németország nemzeti vagyona 360 milliárd, hadikiadása 70 milliárd, Franciaország nemzeti vagyona 280 milliárd, hadikiadása 65 milliárd, Anglia nemzeti vagyona 320 milliárd, hadikiadása 80 milliárd. Oroszország nemzeti vagyona nem ismeretes. Ezek a számok azt mutatják, hogy a háborúban résztvevő nemzetek, amennyiben a fenti számok a valóságnak megfelelnek, nemzeti vagyonuk 20-tól 40%-ig terjedő részét költötték volna el a háborúban. A háború ténye önmagában is lesújtó jelenség, de ha valóban úgy állna a dolog, hogy a háború az államok nemzeti vagyonának 20-40%-át emésztette volna föl, úgy a legnagyobb fokú megdöbbenésre lenne okunk. Nézzük meg tehát közelebbről, hogy a hadikiadások tényleg ily mértékű absorbeálását jelentik-e a nemzeti vagyonoknak. A nemzetek horribilis háborús kiadásait a szükséglet nagy mértéke mellett, főleg az idézte elő, hogy a háború folyamán jelentkező drágaság következtében a békeidők áraival szemben a hadvezetőségek a legtöbb szükséges dolgot nem egy esetben néhányszor száz százalékkal magasabban voltak kénytelenek megvásárolni. De éppen a magas árak következtében a háború alatt a nemzeti vagyonértékek is emelkedtek. Mert megdrágulván mind az, mi a hadsereg és a front mögötti polgárság ellátására szükséges volt, emelkedett mindannak értéke is, mi a szükséges dolgok előállításának alapját képezi. Emelkedett a föld értéke, emelkedtek a legkülönbözőbb részvények árfolyamai és mindazon vagyontárgyak, melyek a nemzeti vagyonok elemeit képezik. Így állván a dolog, nem mondható az, a fenti számok alapján, hogy a háború eddigi 30 hónapja alatt a hadi költségek 30%-át emésztették föl a nemzetvagyonnak. Hogy ez a percentuális mérték a vagyontárgyak háborús emelkedése miatt, valójában hány százalékra szállítandó le, az pontosan meg nem állapítható. Sem ránk, sem a többi hadviselő államra vonatkozólag. Nálunk ennek megállapítása különösen nehéz volna, még pedig azért, mivel Fellnernek a nemzeti vagyonra vonatkozó kutatásai, melyek ti. azt eredményezték, hogy a nemzeti vagyon nálunk 45 milliárd koronára tehető, a hozzáértők által nem fogadtattak el helyesnek és Szende Pál, ki a legbehatóbb kritikának vetette alá annak idején Fellner számításait, kimutatta, hogy csupán a föld értéke is eléri nálunk a 45 milliárdot, és ha jól emlékszünk, az össz nemzeti vagyonra vonatkozótag 80 milliárd koronát hozott ki, Szende Pál számításait fogadva el alapul és a vagyontárgyaknak háború alatti minimális 25%-os emelkedését tételezve fel, Magyarország nemzeti vagyonát ma legalább is 100 milliárd koronára becsülhetjük. És ez a 100 milliárd nem virtuális vagyonérték, mivel csak 25%-kal számítva a vagyontárgyak értékemelkedését és szaporodását, a vagyonértékek emelkedését evvel az elkövetkezendő békeidőkre ennyivel véltük stabilizálni. A virtuális értékemelkedéstől tehát eltekintve, mely esetleg 100%-nál is nagyobb, Magyarország nemzeti vagyonát, ma 100 milliárdra taksálva, az eddig felmerült és 14 milliárd koronát kitevő háborús költségek a nemzeti vagyonnak, szemben a fenti számok alapján adódó 30%-kal, «csak» 14%-át teszik. Ami áll Magyarországra, az áll a központi hatalmak többi: államaira is. Kevésbé mondhatjuk ezt az entente-hoz tartozó államokra nézve. A javakban ugyan ott is értékemelkedés állott be és így a nemzeti vagyon ezen a címen azoknál is emelkedett. Azonban a nemzeti jövedelemben a vagyontárgyak értékemelkedésénél fogva előállott plusszal szemben, azok mindegyikénél egy hatalmas mínusz is jelentkezik, oly mínusz, mely a semleges államok irányában történt nagymérvű eladósodás következtében állott elő. Az entente államoknak külföldi eladósodása következtében azok nemzeti vagyona relatíve kisebb mértékben emelkedett, mint a központi hatalmaké, ami egyben azt is jelzi, hogy habár a harcban álló nemzetek hadikiadásai nem is teszik oly monumentális részét a nemzeti vagyonoknak, mint azt épp a háború előtti számok alapján úton-útfélen rebesgetik, mégis, az entente államok úgy abszolúte, mint relatíve nagyobb részét absorbeálták eddig nemzeti vagyonuknak, mint a központi hatalmak.

*

A háború után elkövetkező idők alakulataira vonatkozó vizsgálódások között jelentőségre és terjedelemre nézve is előkelő hely illeti meg azon contemplatiokat, melyek a háború utáni kereskedelem lehetőségei körül jegecesedtek ki. A legellentétesebb lehetőségek elgondolásával és a legellentétesebb követelmények felállításával találkozunk itt. A kereskedelem lehetőségei körül kialakult ellentétes elgondolások általánosságban és a legnagyobb megdöbbenésre okot adóan egyben azonban hasonlítanak egymáshoz, abban ti., hogy valamennyinek a tenorja igen harcias. A harcban álló nemzetek háború után kölcsönösen büntetni akarják egymást, ám nem morális eszközökkel, miknek ható erejével nagyon is tisztában vannak, hanem az ezeknél sokkal érezhetőbb gazdaságiakkal. Az ellenségnek méltó büntetése az lesz, mondja mindkét fél, több-kevesebb eltökéltséggel és őszinteséggel, ha lehetetlenné tesszük, hogy megkapja tőlünk azon gazdasági produktumokat, melyekre szüksége van és ha megakadályozzuk, hogy elözönölje piacainkat, mind azokkal, melyekkel bőséges belső termelés következtében külső piacokon szokott kereskedni. Az elkövetkezendő «békés» kereskedelmi életre vonatkozólag a harcot perpetuáló ezen tervezgetések, sőt súlyos erővel bíró megállapodások - a tárgyilagosság kedvéért meg kell ezt állapítani - céljaik tekintetében a központi hatalmak körében más természetűek, mint azoknál, kik a párizsi gazdasági konferencián ellenünk esküdtek. Szó sincs róla, harcias hangok nálunk is hallatszottak, azonban «Mitteleuropa» mégis csak defenzív jellegű volt, holott a párisi gazdasági konferencia határozatait példátlan agresszivitás jellemzi. Ám úgy a defenzív készülődés, mind az agresszív eltökéltség végeredményben nem vezethet jóra és ha felfogások és elhatározások nem fognak megváltozni és ha nem fognak a mainál bölcsebb felfogástól vezéreltetve békésebb irányban mérséklődni, úgy minden okunk meg van arra, hogy a majdan kihűlő háború újabb fellobogásától tartsunk. A harci kedvtől lobogó békére szóló gazdasági tervezgetések közepett többen mutattak már erre rá, de senki sem oly világosan és tiszta logikával, mint az öreg müncheni közgazdász, Lujo Brentano, ki a kereskedelmi ellenségeskedéseknek háborúra vezető következményeit oly rideg objektivitással tárta föl, hogy bizonyos németek hazaárulónak kiáltották ki e kitűnő freetradlert. Ugyanis 1916 júniusában Brentano Zürichben előadást tartott «Über den Wahnsinn der Handelsfeindseligkeit» címen, melyben «semleges területen, semleges elvek alapján» kifejtette, hogy a most dúló világháborút lényegileg évtizedek óta dúló kereskedelmi ellenségeskedések idézték elő. Rámutatott arra, hogy Angliának a tengerek fölötti uralom biztosítása végett folytatott erőszakoskodásai nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzetek nagy részét gazdaságilag és evvel kapcsolatban hadászatilag is en garde állásba kényszerítse, de nem hallgatja el azt sem, hogy az a kereskedelmi politika, amelyet Németország több mint három évtizeden át folytat, lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy VII. Edvard által inaugurált Németország ellen irányult bekerítő politikának Angliában mind több követője akadt, még pedig annak következtében, hogy az angolok illojális konkurenciának tekintették a németek részéről azt, hogy amikor ők megengedték a német árunak Angliába való özönlését, azok magas vámokkal védekeztek az angol ipar ellen. A németeknek ez a dumpinggel párosult kereskedelmi politikája végtére is a németek iránti mély gyűlöletben nyilvánult meg, mely végül is Angliának a háborúban való beavatkozását és elmérgesedését eredményezte. A népek egymás iránti gyűlöletének enyhítésére csak egy mód van. És ez az, hogy a jövőben minden kereskedelmi ellenségeskedésről, és az azokat elősegítő eszközökről le kell mondani. Azonban Brentano szavainak hatása egyelőre még nem nyilatkozott meg a harcoló államok körében. Hiába mutatott rá, hogy a kereskedelmi ellenségeskedés őrültség, a gazdasági élet hivatalos, de nem egy esetben nem hivatalos tényezői egyelőre ezt nem akarják még belátni, nem akarják pedig főleg entente-i körökben. S látva azt, hogy mily eszközökkel készítik elő a békét - a háború utáni kereskedelmi harcot hirdetve, szinte lehetetlen, hogy az ember ne fordítsa meg ama Vegetius mondását és ne gondolja szomorúan: Si vis bellum, para pacem.