Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám

Ignotus: A politika mögül
Belpolitika

Nem mulatság így a magunk belében gázolni. De vannak dolgok, miket vagy kimond az ember, vagy hallgasson, mert különben hazudnia kell, s ez már azért sem ajánlatos, mert unalmas és hatástalan.

Ott hagytam el legutóbb, hogy nálunk az ellenzék nem tud itthonról kormányt buktatni, mert nincs mivel. Hogy akkor volna mivel, ha az ellenzék nemcsak mondana (mint, bár ezt is ritkán, mond), de akarna is egyebet, mint a hivatalos többség s ennek élén a kormány.

Ezt úgy is lehetne mondani, hogy: ha más volna a programja, mint a többségé. De ez nem volna pontosan mondva, sőt megint az a hazugság volna, ami nálunk gondolattalan szokás, mihelyt politikáról van szó - mert a politikában annyit hazudunk s annyira csakis hazudunk, hogy már tudtunkon kívül is hazudunk s akkor is, mikor nem muszáj, mikor nem érdek, mikor mindegy. Ellenzékünknek nem lehet más a programja, mint a kormánynak és a többségnek - már csak azért sem, mert ugyan ki tudná megmondani, hogy mi a programja a kormánynak és a többségnek?! Mi egyéb, mint lehetőleg változás és reformok nélkül elvegetálni, fortvurstlizni a régi csapáson, mert minden változás eo ipso csak in pejus való lehet ama nemzetinek szépített úri birtokállomány kárára, melynek konzerváló vágyában egy az egész uralkodó réteg Magyarország? A világháború ezen éppúgy nem változtatott, mint nem szokott változtatni árvíz, kolera vagy egyéb veszedelem, melyet meg kell úszni vagy tönkre lehet bele menni, de ha megúsztuk s h a nem mentünk bele tönkre, akkor folytatjuk ott, ahol abba sem hagytuk: őrt állani a réginél minden változások ellen. Egyik, mondjuk Tisza István, ezt csinálja több brutalitással, a másik, mondjuk Széll Kálmán, lendületesebb gesztussal - de történni, az egy egyházpolitikát kivéve, semmisem történt ez országban 1867 óta. Jobban mondva: folyton a legrémítőbb dolgok történtek s elmentünk szinte a polgárháborúig, csakhogy ne történjék semmi. Ha ez program: hát csakis negatív program, amin nincs mit tovább negálni, - s az ellenzéknek nem lehet saját programja, valameddig alapjában ugyanúgy nem akar semmit s ugyanúgy húzódik mindentől, mint a hivatalos többség.

Közhellyé lett, hogy nálunk nincs külpolitikai érdeklődés és sok szerencsétlenségünket ebből a hiányosságból származtatták. Ez éppoly hamis közhely, mint az, hogy nálunk a választó nem tud többséget, a parlament nem tud kormányt buktatni. Igazi külpolitikai érdeklődés talán nincs nálunk, abban az értelemben, mint van az angolnál vagy a németnél, hol minden egyes ember zsebében van érdekelve a nagyvilágban, tehát nem mindegy neki, hogy hazája merrefelé hogy' áll. De nézetei pártjainknak mégis éppen s csakis külpolitikai dolgokban voltak s vannak igazán, s e nézetekben való különbségek pártokat is elkülönböztetnek. Lehet, hogy mindez csak azért volt így, mert a belpolitikában, a belpolitikai quieta non movere-ben a pártok lelkük mélyén egyetértenek, s minthogy valami különbség mégis kell, inkább ott vallják e különbségeket, ahol körülbelül mindegy, hogy mit vallanak, mert sokkal kisebbek s valamennyien együttvéve sokkal kisebbek vagyunk, semhogy véleményünk vagy törekvésünk következéssel is járna. Mindenesetre azonban nézet, pozitív nézet például a hatvanhetesség, és hogy úgy mondjam: pozitív negatívum ezzel szemben a negyvennyolcasság, amikről egy ízben bátor voltam itt kifejteni, hogy nem belpolitikai, hanem par excellence külpolitikai dolgok. Még világosabb a külpolitikai színe a háború előtti tripliceistaságnak s ententepártiságnak, amiben a hatvanhetesek s a negyvennyolcasok, vagy ezeknek egy frakciója különböztek egymástól még Ugron Gábor idei óta. E különbség még ma is megvan, már amennyire a háború s benne az ország helyzete és érdeke megengedi, - a Károlyi-párt most már bizonyára nem ententepárti s abba sem hiszem, hogy sok komoly reményt vetne, hogy békekötés után majd az orosszal dolgozhatnánk együtt, de annak a németbarátságnak, melybe a háború beleállította országunkat, mindenesetre leghűvösebb balszárnyát képezi. E dolgokban még a világháború nyomása alatt is nehezebb a kompromisszum az ellenzék pártjai között, mint mondjuk a választójog vagy a közigazgatási reform vagy az agrártörvényhozás dolgában. Ha egyáltalán van nálunk program: az külpolitikai s nem belpolitikai. S ha egyáltalában van nálunk politikai érdeklődés: az emberek személyes és zsebbeli érdekeltsége nélkül is inkább külpolitika iránt van, mint belpolitika iránt. Szenvedélyes hatvanhetessel vagy negyvennyolcassal, szenvedélyes mitteleurópással vagy német-unóval már találkoztam nálunk, de belpolitikában többnyire csak teoretikusokkal vagy taktikusokkal. Kivált abban a recipiált politikai világban, mely nálunk egyedül csinál politikát s egyedül van képviselve úgy a képviselőházban, mint a főrendiházban. Még Andrássy is, ki ebben a világban majdnem az egyetlen igazi államférfi, értvén ezen, hogy sem szűkkeblűség nem korlátozza érdeklődését, sem dilettantizmus nem gyengíti tehetségét s ki ma egyúttal szintén csaknem egyetlen publicistája is e világnak: még Andrássy is szívbeli érdeklődéssel főképp mintha a külpolitikán csüggene, - belpolitikai dolgok felé, amennyire a távolálló megfigyelheti, mintha inkább a hazafias kötelességtudás fordítaná ítéletét.

Ha nem így volna: mégis volna egy belpolitikai gondolat, melyre rá lehetne mondani, hogy az utóbbi nemzedékekben felmerült s e recipiált politikai világban merült fel. Valójában 1848 óta, tehát egy híján hetven esztendő alatt négy emberünk volt, kinek volt belpolitikai gondolata. Eötvös Józsefnek, ki a nemzetiségi kérdést akarta megoldani. Deák Ferencnek, ki az államot el akarta választani az egyháztól. Irányi Dánielnek, ki az általános szavazati jogot követelte. S Grünwald Bélának, ki a közigazgatás államosítását. Voltak ezenfelül: ha nem is gondolatok, de legalább ötletek. Például Beksics Gusztávé, a belső gyarmatosítás szükségéről. Például Vadnay Andoré, az Alföld kertesítéséről. Például Baross Gáboré a közlekedés demokratizálásáról s a tisztviselők fegyelmezéséről, vagy Wekerlének valutás és konverziós expédiensei. Érdekes volna sorra venni, hogy még a belpolitikai aranykor alatt e gondolatokból s ötletekből egyáltalában mi került törvénybe, s ha már törvénybe íratott: mi hatott át az életbe. Még érdekesebb azonban, hogy ma már egy ilyen idea sem kering - ami megvalósítatlan, azzal nem törődnek, ami megvalósult, annak továbbépítésére nem gondolnak, az új szükségek számára pedig nincsenek új gondolatok. Nincsenek, sehol sincsenek, - a recipiált politikai világnak sem jobb, sem balmezején nincsenek. Hogy csak egy példát mondjunk: valóban kísérteties látvány ilyen időkben oly gondolattalan fináncpolitika, aminő most ül nálunk kormány-széken, s amely ha merte vállalni ennek a háborúnak a financeirozását, ugyanily savanyú önbizalommal vállalná nyilván s habozás nélkül azt is, hogy ugyanígy minden idea nélkül financeirozza majd a háború-utánt. Irtózatos elgondolni: úgy e financiális háború-utánt, mint azt, hogy és ha e gondolattalansággal megyünk elébe. De vajon van-e több gondolat vagy általában gondolat a balmezőn? Német, bolgár és holland politikusról már hallottam, akinek van fináncpolitikai gondolata a háború utáni Magyarország számára. Magyarról, recipiáltról, nem.

A hazának nincsen háza, Mert fiainak Nem hazája - zengette most hetvenegy esztendeje Vörösmarty Mihály. A ház azóta megépült, de nem egyház, hol megváltó Ige várna a fiakra, csak hivatal, hol ügyeket intéznek.