Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám

Móricz Miklós: A vasutak, a háború és a pénzügyminisztérium

1. A háború harmadik évében már nem lehet azt kívánni az államtól, hogy a pénzügytan régi elveire emlékezzék. Már nincs az állami gazdálkodásnak biztos kerete az állami háztartás egyensúlyában, nincs realitásának alapja és igazolása az országnak nyújtott kultúr-javakban, és nincs határa a polgárok teherviselő erejében. Az állam annyi pénzt szerez, amennyire csak alkalma és módja van, s onnan veszi, ahonnan éppen lehet, s feláldoz mindent a nagy és gonosz játékra, amire léte e percben fel van téve, a háborúra. A pénzügyi tudománynak a háborúban nincs szava, a gyakorlati pénzember pedig tehetetlen a háború igényeivel szemben. Sok minden vált lehetővé a háború alatt, de az nem történhetik meg, hogy az állam pénzügyi igényeit okosság és megfontoltság elégítse ki.

2. Tulajdonképpen meglepő, hogy a vasutakra a pénzügyminiszter csak a háború harmadik esztendejében gondolt és csak akkor jött rá, hogy a vasutaktól többet is lehet kívánni, mint a háború fizikai munkájának azt a hatalmas részét, amit éppen tényleg azok végeznek. Pedig példája lett volna rá, mert egyes államok már többször is emelték a vasúti szállítás díját a háború alatt, de vasútjai nem voltak hozzá, mert a mi vasútjaink csak a harmadik esztendőre jutottak el odáig, hogy a békés esztendők bevételeinél többet mutatván fel, a pénzügyminisztert annak a még többnek a lehetőségével biztassák, amelyre oly nagy szüksége lenne. A magyar államvasutak a háború második esztendejében 276 millió koronával szolgáltattak be többet, mint békében, s ez azt jelenti, hogy bevételei a békés eredményeknek több mint a felével növekedtek. Az 1915/16 évben, év közepétől év közepéig számítva, a MÁV bevétele 625 millió koronát tett az ideiglenes eredmények szerint, ez pedig bőven elég arra, hogy a kiadásokat fedezhesse, illetve fedezhesse azokból azt, amit a háborús áremelkedések folytán kellett fedeznie. Ez az 50%-os emelkedés biztatja a pénzügyminisztert arra, hogy még egy 30%-os többletet csapjon a háborús szállítás költségeihez, úgy okoskodván talán, hogy ha a nagyobb emelkedést elbírta, a kisebbet is kétségtelenül el fogja bírni. Azonban viszont úgyis okoskodva, hogy ez a 30% majd az 50%-kal már előzően megnövekedett bevételek után lesz esedékes, s hogy így a vasutak sem veszik észre, ha a békés eredményekhez mérten ez a szerényebb emelés is csaknem 50%-osnak számíthatna.

3. Így támadt a vasutak bevételeinek háborús adóterve. A tervekben a vasutasoknak nem igen volt részük, és azoknak alapja nem is lehet sokkal több annál a hozzávető okoskodásnál, amelyet az előbbi sorok tüntetnek fel. A vasutasok csak egyre fordítottak gondot: amennyire csak lehet, szerették volna az egész emelési lehetőséget maguknak biztosítani, hasonló okoskodással arra az álláspontra helyezkedve, hogy a háború alatt nekik is ugyanolyan gazdálkodásra kell törekedniök, mint magának az államnak, tekintettel arra, hogy ők maguk is éppen olyan kevéssé vannak tájékozva jövendő terheik és értékcsökkenés, elhasználódás formájában naponta szenvedett veszteségeik felől, ahogy az állam maga sem tudja, pénzügyi szempontból véve, milyen pont lesz az, ahol a háború végén majd meg kell majd állania. A pénzügyminiszter erre az ellenvetésre, nem lévén vasutas, nem tudott felelni, s nem tudott azzal érvelni, hogy a bevételek háborús emelkedése, a háborúsan nagyobb forgalom a vasutakat kárpótolhatja, mert hiszen ha erre hivatkozik, ezt be is kellene bizonyítani, amit a vasutasok nélkül és éppen ellenükre nem tehet meg. S így arra elég jó volt nála ez az érvelés, hogy a több-bevételnek felét a vasutaknak odaígérje, bár ez majdnem olyan, mintha ennélfogva a vasutak még annak is ki volnának téve, hogy esetleg semmit sem kapnak, elmaradván a tervezett fölöslegek.

Azonban a pénzügyminiszteri okoskodás viszont épen ezen a ponton vált be kitűnően, Ha belegyezett volna abba, hogy a vasutakkal osztozkodik a vasutak által megpróbált díjemelés eredményén, nagyon könnyen arra vezethetett volna a kísérlet, hogy a várt többlet egyáltalán elmarad. Így azonban a pénzügyminiszter mindenesetre részesedik, s ha a vasutak jövedelme a jövő évben összesen sem tenne 450 millió koronát, mint ahogy a békében sem tett többet, az állam akkor is megkapja a maga adóját - amelynek még az az előnye is megvan, azaz meglesz, hogy a szállíttató még az után az adó után is megfizeti, amit ma is fizet már a szállítás díjában. És a vasutak vitájának is meglesz az az eredménye, hogy mégis sikerült a 30%-nak a felét a maguk számára biztosítani, s nem kellett mindent átengedni az államnak. Viszont ha azok a magánvasutak is megkapják az őket illető felerészt, amelyeknek üzemét a MÁV vezeti, amelyek tehát egyáltalában nem panaszkodhatnak az üzemi költségek növekedése miatt, az állam igazságérzete és az egyenlő elbánás elve mindenesetre kellemesen fogja érinteni ezeknek a vasutaknak a részvényeseit.

A pénzügyminiszter tehát egész jól megtalálta a megoldást a vasutakkal, s a kereskedelmi miniszternek is megmarad az az elégtétele, hogy a háború alatt is tovább készülhet a nagy reformra, amely már oly régen kísért és amelynek a háború után mindenesetre el is kell készülnie, ha közben a forgatom viszonyai annyira meg nem változnak, hogy a reformot az eddigi értelemben feleslegessé nem teszik. (A többi vasutak természetesen majd csak ennek a reformnak az értelmében lesznek szintén reformerek.) Azonban a szállítató közönség szava az egész vitában egyáltalában nem hallatszott. S nemcsak azért nem, mert nem is volt nagyon kívánatos, hogy beszéljen, hanem azért sem, mert még azok sem beszéltek helyette, akik megtehették volna. Tény, hogy az egész kérdést a pénzügyminiszter határozta el s ő is hajtotta végre, noha nem ért hozzá, s tény az is, hogy csak egyetlen kérdést vitattak meg a vasutak, akik értenek a dologhoz, azt, hogy nekik mennyi jut a háborús adó eredményéből.

A szállíttató közönség szempontjából az a kérdés, hogy a hadi szállítási adó mennyire fogja korlátozni az áruk szállítását, s a másik kérdés talán az lehetne, hogy vajon ebben a formában könnyebben fizetheti-e le adójának ezt a részét, mint más módon fizetné. Az már csak részletkérdés, hogy a szállítási adónak is milyen formája lenne reá nézve aránylag a legkevésbé bosszantó és legkevésbé nehézkes. De erről egyikről sem beszéltek a tárgyalások közben. Az áru értékesebb lett és egyetlen lett és szállításának útjai ma képtelen, szertelen irányokba futnak. Ma, minden áru szállítható, ma a budapesti malmok nem egyszer gyorsáruként szállítják a terményt, és a tűzifa Szlavoniából utat talált Erdélybe is. De kérdés, hogy ennek is nem volt-e meg a maga jó oldala és kérdés, hogy ha a hadi szállítási adó ezen változtat, a szállíttató örülhet-e a változásnak. Ezek azonban már szakkérdések és ez már olyan pont, ahonnan végtelen vitát lehetne indítani, és a vitának nem lenne semmi értelme, mert hiszen az adó nem arra való, hogy rendet teremtsen, hanem arra, hogy jövedelmeket szolgáltasson és ha háborús adó, akkor még sokkal inkább csak arravaló. S ebből a szempontból az adónak igenis érdeke, hogy az a kevés áru, ami van, minél többször cseréljen gazdát és minél hosszabb utakat fusson meg és érdeke, hogy a fogyasztás idejére árának már minél nagyobb része legyen az államnak adóban lefizetve. S ugyanebből a szempontból közömbös a másik kérdés is, mert ha az állam csak azt keresi, hogy minél több oldalról adóztassa meg a polgárt, akkor nem lehet mérlegelni azt, hogy az adózónak melyik oldala legérzékenyebb az adókkal is szemben. Adós fizess.

4. Így kaptuk meg a hadi szállítási adót és így láthatjuk meg legvilágosabban, hogy a háborúban minden a háború vad célját szolgálja.

A hadi szállítási adó még jobban meg fogja vadítani az árut és egy újabb ok lesz arra, hogy az az értékesítésnek csak a legképtelenebb lehetőségeit használhassa fel. Kétségtelen, hogy ha már egyáltalában szükség van rá, inkább szállítási adót rójon ki az állam, mint díjemelést a vasutak, de végeredményben az egyik éppen olyan gazdaságellenes, mint a másik. És csak arról az egyről nem szabad ezzel a kérdéssel kapcsolatban beszélni, hogy a nemzetnek áldozatokat kell hoznia. Ez nem vezethet áldozatra, mert soha, a fizetésnek egyetlen neménél sem tartja a fizető annyira szeme előtt azt, hogy lehetően a máséból fizessen, mint az adónál és különösen szállítási adónál. Az adózás a háború alatt úgyis elvesztette régi indokolását, és az igazi pénzügyminiszternek azt kellene mondania, hogy minden hasonló törekvésnek ellenáll, és nem engedi ilyen meggondolhatatlan, véglegesen soha el nem dönthető módon növelni azoknak a tényezőknek a számát, amelyek a háborús gazdasági életnek még aránylagos pihenőt nem hagynak és annak még valami viszonylagos kiforrását is megakadályozzák.

5. A háborús események között kevés van olyan, amelynek végére lehetne járni, mert magának a háborúnak a természete az, hogy ismeretlen és kikutathatatlan mélységekből támad. A vad kísérletek, a mindent merés korszaka ez, és a máskor higgadt adópolitika is ilyen kísérletekre kénytelen, hogy háborús helyét megállhassa. Viszont ez nem mentség és még sem könnyű a felelősséget a pénzügyminiszternek magától elhárítani, mert hiszen ez az egész adó talán 300, de esetleg csak 200 millió koronát hozhat, sőt mivel a hadi szerencse forgandó, a lehetőségek egyáltalában nem számíthatók ki. De vegyünk egy tűrhető összeget és maradjunk a 200 millió koronánál, mint amennyiről Ausztriában írtak ezzel az adóval kapcsolatban, s számítsuk, hogy ez is csak egy év keretén belül, a szállítási eredményekhez mérten folyhat be, holott ugyanezt az összeget egyszerűen elő lehet teremteni a háborúban egyetlen megfelelő állami pénzszerzési módon, adósságok címén. És mivel ebben a formában hatása megoszlanék s mivel a gazdasági teendők aktuális sorozatából sokkal inkább ki volna szakítva hatása sem lehetne olyan romboló. Azonban természetesen ez a mód is új megfontolásokra kényszerít és új kétségeket támaszt. Mindenesetre kétségtelen az, hogy a szállítás az a része a nemzetgazdaságnak, amelyhez akár szállítási adó formájában, akár más címen csak a legutolsó percben szabad nyúlni, bár viszont túlterhelni csakugyan megvesztegetőn könnyűnek ígérkezik.

Sajnos, most már a megfontolásokon túl vagyunk és a tervezett adót semmiféle pénzügyi okoskodás nem akadályozhatja meg. Majd meglátjuk, milyen eredményeket hoz s még gondolkozhatunk majd rajta, hogy milyen módon kellett volna elkerülnünk. Azonban mivel egy adó sem lehet a gyakorlatban olyan nagyon pusztító hatású, mint amilyennek előre ki lehet számítani, még az is megtörténhetik, hogy a pénzügyminiszter a maga igazolását fogja belemagyarázni a fejleményekbe, s nem fogja elhinni, hogy mindaz, ami most a hadi szállítási adó megteremtése körül történt és történik, arra vall, hogy a régi alapokról leszokott pénzügyi tudomány még nem talált új alapokat. A pénzügyminiszter az államháztartás egyensúlyával már nem törődhet, a nemzet teherbírásának határait pedig még nem láthatja. A szállítási hadi adó az állami ügyek szempontjából tekintve mindenesetre csak epizód, és a nemzetgazdaság szempontjából is csak annyi, de tükrében a bizonytalan és félelmetes jövendő tükröződik.