Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám
Értékpapír-kereskedők az Upor-kávéházban lelkesen magyarázzák azoknak a papíroknak az értékét, melyeknek reális alapja egy mezőgazdasággal egybekapcsolt nagy iparvállalat, vagy több évtizedes bérleti szerződés egy hercegi uradalommal. Lent a faluban a parasztnál, meg a hadimenyecskénél ilyen rábeszélésre sincs szükség. Ha a paraszt elad egy kövér disznót és megkap érte két hold földre valót, vagy négy hold föld árát kapja a tehenéért, akkor felcsap rögtön földvásárlónak.
A magyar föld különben most nemcsak a tőzsdejátékosnál és a parasztnál jött divatba, hanem az államférfiú is, aki elgondolkodik az ország jövőjén, a földben látja gazdasági megújhodásunknak az alapját.
Hegedűs Loránd, aki nyíltan hirdeti merkantilista meggyőződését, a magyar faj jövőjét kutatva, a földhöz tér vissza, mint «bocskoros ősei tették.» A 19 millió hold kötött birtok felszabadításában, a magyar faj szűk férőhelyének kiszélesítésében látja a magyarság jövőjét. A sok ember, a több kenyér és a béke problémája egybeolvad nála, úgyszintén, új családok felemelkedése és a védekezés a kivándorlással szemben. Mindezeknek alapja a demokratikus birtokpolitika, amely keresztültör a régi jogszabályok ferdeségein. A községi, városi, egyházi és hitbizományi birtokot, melynek jövedelme az illető körzet átlagos jövedelmén alul marad - az állam váltsa meg vinkulált kötvényekkel és használja fel a nagy magyar ember telepítés céljaira. Ezeken a felszabaduló földeken helyezkedjenek el aztán a háborúból visszajövő seregek, hogy «új századoknak teremtsenek embert, kenyeret és békét.»
Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke, az egykézen levő és tízezer holdat meghaladó kötött birtokok szántóföldi részének igénybevételével kívánja a hadi rokkantakat és árvákat kis bérletekhez juttatni.
Polónyi Géza egy harcias, kis füzetében szintén a nagy agrár kérdéssel foglalkozik. A Grachusok és az amerikai rabszolga-felszabadítók kevéssé biztató példája sem riasztja el attól, hogy gyökeres birtokpolitikai reformot követeljen és «hátralevő napjait ennek a nemzetmentő munkának szentelje.» A Polónyi írását valami sajátságos egocentrikus szellem lengi át, mely egyszerre és minden fronton való harcra készteti. Magyarország egykori igazságügyminisztere éppoly vehemens erővel tudja támadni a «latifundiumokon és fideicommissumokon dúslakodó Zselénszky grófokat,» mint a nagytőkét, az idegen birtokvásárlókat és «a részvénytársaságok névtelen osztaléklovagjait.»
Hegedűs Loránd javaslata sem tudja megnyerni tetszését, mert szerinte az a megoldás, hogy a keveset jövedelmező papi birtokok és hitbizományok vinkulált kötvényekkel váltassanak meg, a kisbirtokos osztály verítékeiből adna a plutokratáknak munkanélküli jövedelmet. Hevesen támadja a kormányelnököt, aki szerint «csak tulajdon föld kell a magyarnak», - de azt nem ad. Viszont a függetlenségi és 48-as párt radikális agrárpolitikájában sem talál dicsérni valót.
Nincs az a radikális vagy szocialista író, aki Polónyinál fényesebb dialektikával adná elő a püspöki vagyonkezelésnek hibáit, mely a hitbizománynak minden tarthatatlan gazdasági és társadalmi kinövését hatványozott mértékben tárja elénk. Teljes szigorral ítéli meg a minden gazdasági ismeret, minden felszerelés nélküli, utódaival mit sem törődő, javadalmas gazdálkodását, akinek nincs más vágya, minthogy a rövid élet örömeit kiélvezze. Egy füst alatt azonban mindjárt kijelenti, hogy a katolikus egyház sem nem kéri, sem meg nem tűrheti a jogaiba való beavatkozást vagy a tolakodó tanácsadást. Arra a javaslatra, hogy a katolikus egyházi vagyon hosszú időre szóló kis bérletrendszer szerint parcelláztassék, éppúgy kifakad Polónyi, mint ahogy az előbb még a püspöki vagyonkezelés ellen tört ki.
Hogy mindezek mellett mégis elég radikálisnak tűnjön fel, éles szatírával támadja a Gazdaszövetséget, mely 2 millió 300 ezer holdat meghaladó terméketlen földet - közte a vaksziket - utalványozza ki a rokkantaknak.
Polónyi viszont még nagy értékű ajándékokat ígér. «A szegénység örököseit: a cselédpáriákat felszabadítja - a szolgaságból. Reményt és földet nyújt nekik.» Hogyan? - Behozza a birtokminimumot és a birtokmaximumot. A pántlikaföldeket komaszálja. A nagy latifundiumokra progresszív adót és az állam örökösödését hozza be. És az ily módon ingyen az állam kezébe jutó földeken paraszthitbizományokat kíván létesíteni. Csak az egyház földje - amiről éppen szó van - az a noli tangere. Egyebekben bőkezű. Azt kívánja, hogy a birtokminimum lehető magas legyen. Akinek kevesebb van úgy, hogy nélkülözni volna kénytelen, azét inkább elveszi, odaadja másnak, hogy paraszthitbizományt csináljon belőle. Ilymódon aztán sok határmesgyétől, sok gaztól és féregtől szabadulunk meg. Mellesleg aztán megszabadulnánk sok millió törpebirtokostól és zsellértől is, akiknek a földje nem üti meg az előírt minimumot, akik a nagyszerű agrárreform folytán törpebirtokosból földönfutókká lennének. Beleülne néhány százezer család a nekik fenntartott paraszthitbizományba - egy tizede az ország földmíves lakosságának - akik hála a reformnak - jókora darab földből kicsi munkával is jól élnének.
Polónyi könyvének tartalmával bajos egyetérteni, de foglalkozni kell vele éppúgy, mint a Hegedűs Loránd mély járású könyvével és a Prohászka javaslataival. Mindezek a munkák szimptomatikus jelentőségűek is.
Minden tényezője a magyar közéletnek érzi, hogy jövőnk a háború után a földkérdés megoldásától fog függeni. A földünk termő erejének jobb kihasználásában látja ma agrárius és merkantilista, konzervatív és progresszív gondolkodású ember egyaránt létünk alapját. Vajon helyes úton járunk-e, nem megyünk-e lidércfény után? Valódi kincset rejt-e a magyar föld mélyében, amiről nem tudtunk eddig, vagy csak a szemünk káprázik, délibábos képzeletünk varázsol csak elénk aranyhegyeket, hogy eltakarja a véres háború rémes pusztításait?
Egy utazás a vonaton tavasszal, vagy nyár elején, egy bepillantás a statisztika sok számjegyes táblázataiba, furcsa titkot árul el. Egymás mellett, egymás közelében vannak dúsan termő földek sűrű kalászosokkal és bús mezők, ahol messziről kiabál át az egyik fűszál a másiknak. Ország és ország, falu és falu között óriási a különbség a tekintetben, hogy egy hold földön mennyi búza, rozs, árpa, zab, burgonya terem. A magyarázatot a mezőgazdaságtan egyszerében megadja. A talaj eredeti tulajdonságai mellett a talajművelés módja, a szántás mélysége, a talaj porhanyóssá tétele, a trágyázás, a vetőmag megválasztása, a védekezés a növényi kártevőkkel szemben - ez teszi a különbséget. Azt is tudjuk, hogy mindezekhez hozzáértés, jelentékeny munka és bizonyos felszerelési tárgyak, elsősorban gép, állat és vetőmag szükségesek.
A magyar föld termőerejét jobban kihasználni tehát más szóval azt jelenti, mint kellő hozzáértéssel, kellő helyen több munkát adni belé, és a szükséges felszerelési tárgyakat a maguk helyére eljuttatni.
Kitől függ mindez? A sok millió gazdától, vagy az egész szervezett társadalomtól?
Szerintünk függ mindegyiktől. De itt van azután ideje hogy észrevegyük, hogy most a szervezet kérdésén van a nagyobb nyomaték. Fogják-e az egyesek, a sok millió egyén, a háború végén, mindazt jobban csinálni, amire a terméseink fokozása végett szükségünk van, mint eddig? Várhatunk-e sokat a buzdító szótól is? Érhet-e sokat a gazdasági újraépítésnek az a programja, mely csupán az egyesek több hozzáértésétől, nagyobb munkakifejtésétől várja, hogy a «föld mélyébe rejtett kincsek» napfényre kerüljenek? Az egyéneket lehet példaadással, neveléssel, évtizedes nehéz munkában egy helyesebb gazdálkodási módra rászoktatni. De hogy ez az átalakulás ily módon, csakis az egyének megváltozása folytán, rövid idő alatt bekövetkeznék, az szerintünk nem valószínű. A föld mélyében vannak ugyan rejtett kincsek, de amíg arra várunk, hogy a gazdálkodó nép ezeket a rejtett kincseket jobb szervezés és magasabb irányítás nélkül önmagától napfényre hozza, addig a háború folytán reánk szakadó nagy terhek nyomása alatt összeroskadunk.
A sok millió gazda mind külön-külön vezetője, irányítója a maga üzemének. Az eredmény függ az ő erőkifejtésük és a rendelkezésükre álló eszközöktől. Amíg a föld művelője nem lát más célt maga előtt, minthogy a földből a maga megélhetéséhez szükséges jószágokat előteremtse, addig neki nem érdeke a változtatás. Ha szükséglete csak valamennyire is biztosítva van, őrizkedik tőle, hogy újítást hozzon be, ha ez áldozattal, új tehervállalással jár ránézve. Ugyanígy visszatartja őt a nagyobb termeléstől az eszközöknek, a felszerelési tárgyaknak a hiánya. Hiszen képzelhető-e ideálisabb állapot az egyéni szabadság és függetlenség szempontjából, mint egy tehermentes ingatlan tulajdonosának lenni, mely nem túl megerőltető munkával mindazt megtermi, amire csak szükségünk van? És van-e viszont nagyobb akadálya a gazdasági haladásnak, mint épen az ilyen tehermentes birtok, melynek gazdája, csepp vágyat sem érez, hogy egy esetleges (!) nagyobb haszonért adósságot vállaljon, gazdasága beruházását növelje, és feláldozza eddigi nyugalmát?
Itt van a haladásnak a legnagyobb kerékkötője. Nem a technikai akadályok a legsúlyosabbak, azokon keresztül lehet gázolni. Hogy jobb műveléssel, jobb vetőmaggal, műtrágyával lehet nagyobb termést elérni, az nem szorul bizonyításra, De abban van a legnagyobb nehézség, hogy a sok százezer kis- és nagygazdát, akik a nagyobb hozamot adó termelési módhoz nincsenek hozzászokva, és nem is kívánják megkísérteni, mert az hosszú ideig csak áldozatot jelentene a számukra - anyagi előnyökkel, országos szervezéssel, hatalmi szóval, vagy törvény erejével - a többtermelésre rávegyük.
Birtokpolitikánkat idáig az a gondolat még nem hatotta át, hogy a birtokpolitikának is mindenek előtt a többtermelés érdekét kelt szolgálni. Sem a kormánynak a birtokpolitikáját, sem azokét az ideális gondolkodású férfiakét, akik a létező állapoton változtatni kívántak. Az ő szemükben, politikai nézeteik szerint vagy az embertelepítés, a kisbirtokok szaporítása, vagy a közepes nagybirtokok konzerválása a jelszó, de elfelejtik azt, ami szerintünk a leglényegesebb, hogy mindenütt a viszonyoknak leginkább megfelelő birtokformával tegyük a birtokos érdekévé a termések fokozását. Úgy a birtokpolitikának, mint a hitelpolitikának igazi feladata szerintünk nem lehet más, mint megszüntetni a ténylegesen fennálló ellentétet birtokos érdek és termelési érdek között, és ily módon a föld művelőjének aktív közreműködésével a föld mélyének rejtett kincseit napfényre hozni, melyekre ez idő szerint oly rendkívüli nagy szükségünk van.
A földművelésnek van egy sajátsága. A második mag ugyanarról a földről rendesen több költségbe, de mindenesetre több befektetésbe kerül, mint az első. Aki a második magot akarja kivenni, annak ez több áldozatába kerül. Csak az egész országra nézve áll, hogy annak a földjét nem lehet szaporítani. Az egyesekre ez nem áll. Az egyes, aki több termést akar elérni, az nem kénytelen több tőkét és munkát fordítani földjére, az úgyis tehet, hogy földet vásárol hozzá a meglevőhöz. A tőkét, amit állatra, gépre fordíthatna, azt földje szaporítására fordítja. A gazdálkodás módja marad a régi, a termés egy hold földről nem növekszik, de a jövedelem mégis emelkedik, mert nagyobb lett a föld. Az évek alatt a gazdaságban felgyülemlett tőke föld vásárlására szolgál, ilyen módon aztán ki is megy a gazdaságból. A gazdának nem érdeke, hogy a meglevő földjéről legyen nagyobb termése, ha a hozzávásárolt föld kevesebb befektetés árán is adja a terméstöbbletet. Ha az 1000 holdas gazdának választása van, hogy 100.000 korona szabad tőkéjét meglevő birtoka fejlesztésére, vagy új föld vásárlására fordítsa, akkor rendesen az utóbbit választja, mert ő a meglevő földjének a többtermését, ami nagyobb költséggel állott elő, sem tudja magasabb áron értékesíteni, mint a hozzávásárolt földnek primitív műveléssel előállított terményeit. Kisgazda, középgazda, nagygazda földjének szaporításában, és nem a művelés belterjesebbé fordításában látja legfőbb törekvését, mert ez látszik ma még a legbiztosabb módnak arra, hogy jövedelmét gyarapítsa.
Az új magyar birtokpolitikának itt kell keresni a reform útját. Azt kell elérni szervezéssel, törvénnyel, fináncpolitikával, hogy nekem, Pistának, Gyurinak is, az legyen az érdekem, hogy a szabad tőkémet a meglevő birtokom intenzívebb kihasználására fordítsam - ahelyett, hogy új birtokot vegyek - hogy a második magot ugyanarról a földről vagy olcsóbban állíthassam elő, vagy magasabb áron tudjam értékesíteni, mint az elsőt. Ha ez sikerül, akkor van föld a további embermilliók számára, akkor nem áll a terjeszkedő nagy birtok, az egész telek, és a zsellérek, parcellabirtokosok földje, mint megannyi támadó ellenfél egymással szemben.
Az áralakulás törvényeit másképpen látjuk ma, mint a háború előtt. Tudjuk, hogy a hatalmi tényezőknek milyen befolyásuk lehet az árakra. Ha van egy hatalom, mely az egész piacot kezében tartja, mely nemcsak árakat szab, hanem a forgalomba kerülő mennyiséget is meghatározza, akkor ez a hatalom tud olyan árakat is megállapítani, melyek a tényleges előállítási költségekkel vannak arányban. Ha az állam beavatkozása az árképződésbe valamilyen formában tovább is megmarad, akkor már nem elérhetetlen az a kívánság, hogy ugyanazon darab földről az első magot - a külterjes műveléssel, kevés fáradtsággal is megszerezhető termést értjük alatta - alacsonyabb áron lehessen, kelljen eladni, a második magot, azt a termést, aminek létrehozatalához nagyobb befektetés kellett - lehessen magasabb áron eladni. A közönség viszont azt a szükségletét tudja alacsonyabb áron megszerezni, amire múlhatatlanul szüksége van, azt ami azonfelül kell neki, ami inkább luxus-fogyasztás számára, azt magasabb áron fizesse meg.
A részletekről most még nem lehet szó. Egyelőre egy elvi kívánságot állítunk fel. A magyar állam a maga szakértőivel állapítsa meg járásonként, községenként, hogy hol, kitől, milyen minimális mennyiségű termény beszolgáltatását kívánja. A meglevő kataszteri munkálatok e tekintetben kiindulási pontul szolgálhatnak. A megállapított mennyiséggel az állam fog rendelkezni. Ez a mennyiség részben tartalékgyűjtésre, részben a hatósági ellátásra szorulók között való szétosztásra szolgáljon. Az összeszedés és szétosztás módja minden részletében kidolgozandó. Az állam ezen mennyiségekkel hatalmában tartja az árképződést. Az ezen felüli mennyiség, ami többtermeléssel, gondosabb műveléssel, befektetésekkel nagy mértékben fokozható, szabad forgalom tárgya marad és lényegesen magasabb áron értékesíthető.
Az állam mintegy monopolizálná az első mag forgalomba hozatalát. Természetesen itt is a viszonyokhoz alkalmazkodó szervezet volna szükséges. A törpebirtokostól, zsellértől, akinek termése saját szükségletére sem elég, az állam mit sem foglalna le, a termés egy bizonyos birtokminimumig szabad volna. A lefoglalás mértékét nem a tényleg elért terméseredmény, hanem a művelésre alkalmas terület nagysága és a földnek a minősége szolgáltatná. Rendkívüli körülményeknél, amelyekre a birtokosnak nincs befolyása, u. m. fagy, jég, aszály következtében beálló alacsony terméseknél, az állam leszállítaná a bekívánt mennyiséget.
A háborús központok vagy még szilárdabb állami szervezetek, ilyen keretek között, ilyen céllal maradnának fenn a háború után is, hogy a termés egy részét, az első magot a forgalmi árnál mindenesetre alacsonyabb áron beváltsák, részben tartalékolásra - nagy termés esetén exportra - részben pedig bizonyos szociális ellentéteknek enyhítésére fordítsák. A monopolisztikus értékesítés nagy jövedelméből tehetne viszont a második mag előállítását olcsóbbá tenni.
A háború alatt a terület és a tényleges szükséglet arányában kedvezményes árban kiosztott rézgálic, vetőmag stb. adják meg a példát, hogy lehet a többtermelés eszközeit állami szervezéssel olcsóbbá tenni. Ha ugyanily elvi alapon történik a műtrágyának talán az eddigi használat tízszeres mértéke szerint való szétosztása, a gazdaságban termelt vetőmagnak, legbővebben termő maggal való kicserélése, a gépbeszerzésnek, tenyészállatok beszerzésének állami támogatása - akkor egyszerre óriási konjunkturális változás áll be a magyar földbirtoknál.
Nem a «föld szaporítása» lesz a legbiztosabb tőkeelhelyezés és jövedelem gyarapítási mód a birtokos számára. Hiszen azzal több búzának, tengerinek olcsó árban való beszolgáltatási kötelezettsége jár. Hanem a felszerelés szaporítása az állam segítőeszközeinek igénybevételével, a vetőmagcsere - a több műtrágyahasználat, a gondosabb művelés, és ily módon az állam által már le nem foglalható, szabad forgalom tárgyát képező, magasabb árban eladható, termékek szaporítása. Mindazok részéről, akik eddig is földbirtokosok voltak, csökkenni fog a kereslet új birtokok iránt. Sőt megfontolás tárgyává teszik mindannyian, hogy birtokuk egy részét eladva a beszolgáltatandó termésmennyiséget - az alacsonyabb áron eladandó kontingenst - csökkentsék, ellenben a szerzett új tőkét megmaradó földjük termésének gyarapítására fordítsák. A parcellabirtok-vásárlók, a falujuk, lakásuk közelében kis kertet vevők, más oldalról oly kedvezményekben részesülnének, hogy az ő számukra a vásárlás - míg a földbirtokosokra birtokuk egy részének a kiparcellázása legyen előnyös.
Ez volna az a birtokpolitika, ami egyszersmind a legnagyobb mértékben többtermelési politika is, amire meggyőződésem szerint szükségünk van, hogy a második, sőt a harmadik magot is a föld mélyéből előhívjuk. Ez az út az, amely nem a határvillongások számát gyarapítja az egyes birtokos kategóriák közt, hanem a meglevő birtokok 2/3-ának vagy 3/4-ének jobb kihasználásával földet szabadít fel új birtokkategóriák, elsősorban a harcos-otthonok számára.
A hitbizományok, községi, közbirtokossági földek, és a papi birtokok reformja is - meggyőződésem szerint - ezen az úton fog megérni. A keveset termő nagybirtok számára, mely éppen ezért, mert keveset terem, majdnem egész termését köteles a forgalmi árnál olcsóbban az állami értékesítő szervezetnek átadni, nem marad más választás, mint vagy az egészet egy hatalmas, tőkeerős nagybérlő kezébe adni, vagy részben kiparcellázni, a magas vételárból pedig a visszamaradó részt felszerelni és tőkeerős, belterjes gazdálkodássá alakítani át. Bármelyik utat fogja követni, az ország termelésének csak haszna lesz belőle. Akármelyik út is célszerűbbnek látszik előttünk, mint egy forszírozott parcellázás, melynél a minden falutól távol eső uradalom csakis egy sereg falusi birtokos gazdának a külterjes művelés alatt álló külső földjévé válhatna. Arra, hogy 30-40 ezer holdas uradalmak rövid idő alatt 10 holdas parcellákra szakadjanak, melyek mindegyikére tanya, istálló épüljön, új népesség telepedjen le, természetesen egyelőre gondolni sem lehet. Egy-egy ilyen parcellának épülettel, legszükségesebb eszközzel és állattal való felszerelésére ma legalább 10 ezer koronába kerülne. A természetes fejlődés útja csakis az lehet, hogy a parcellázás a falvak közeléből fog kiindulni. Ott létesülnek a katonakertek, katonaföldek, melyek még mind a faluból, a meglevő épületek, állatok felhasználásával belterjesen megművelhetők. Olyan birtokpolitikára kell törekedni, mely a falu közelében levő közepes nagybirtokok számára kívánatossá tegye ilyen, parcellázásra való földdarabok eladását. A falutól sokkal távolabb eső hitbizományi, papi vagy községi birtokok a helyi viszonyok szerint alakuljanak át nagyon belterjesen kezelt kapitalisztikus nagybirtokokká, vagy nagybérletekké. A legutóbbi időben létesült sok bankuradalom, bankbérlet is mutatja, hogy ez a fejlődési tendencia tényleg létezik. A meglevő sok központi épület, a mezőgazdasági iparra váró nagy jövő, az egyéni iniciativa, és a csak nagyüzemben érvényesíthető legmagasabb szakértelemnek a kihasználása, mind amellett szólanak, hogy a magyar mezőgazdasági kultúra emelésében ezekre a tőkeerős mezőgazdasági vállalatokra is nagy feladat vár még.
Birtokpolitika és termelési politika nem haladhatnak ellentétes úton. A háborús szükség egy kényszerítő parancs számunkra, hogy a termelés és értékesítés szervezésével, a több magot termő gazdaságnak kedvezményben részesítésével, községek, városok közelében parcellaföldeknek, katonakerteknek a kihasításával minden darab földnek az intenzívebb kihasználását mozdítsuk elő. Ekkor lesz még föld bőven idehaza is új embermilliók számára.