Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám · / · Benedek Károly: Olaszország, az entente és a béke
Benedek Károly: Olaszország, az entente és a béke
A Vatikán mint politikai faktor.
A háborúellenes olasz politikai pártok középpontja a Vatikán. Ezt pedig nem úgy kell érteni, hogy a Vatikán németbarát. A Vatikán egy a guarantigie-k törvényén mint független alkotmányon felépült semleges hatalom, melynek a hadat viselő olasz királyság közepébe zárva fölöttébb kényes, sőt mondhatni tarthatatlan helyzete van, amit az olasz királyság és az irredenta egyházellenes tendenciája még külön súlyosít. Bármilyen is légyen a Vatikánnak, mint semleges hatalomnak felfogása a háború megindulásának mikéntjéről és indokairól: utiliter szempontból mindenekfölött a háború mielőbbi befejezését kell kívánnia. A háború továbbfolyásának okát a Vatikán egyedül az entente csökönyösségében kell hogy lássa: és a Vatikán állásfoglalását ez a szempont határozza meg.
Mint mondottuk a Vatikán egy az olasz királyság közepébe ékelt semleges hatalom. Azonban a Vatikán nemcsak az a ház és kertkomplexum, melynek múzeumai és tarka gárdistái felkeltik a Rómát járó pogány turista figyelmét. A monarchista olaszság struccpolitikát folytat azt erősítgetve, hogy a Vatikánnak Olaszországban semminő befolyása sincs.
A pápa kezei hosszúk és politikája a legtapintatosabb, legfinomabb szövevény e világháború minden politikai labirintusai között. Már maga az is fölöttébb jellemző a pápai udvar eljárására, hogy a non expedit-bulla óta a Montecitorioban a klerikálisok mint párt nem szerepelnek többé. Ezzel minden akciójuk az egyéniség karaktervonásaival erősödött és ellenfeleiknek egységes frontot nem mutatnak többé. Mert azt senki sem hiszi, hogy az olasz parlamentben a non expedit-bulla óta nincsenek klerikális agitációk. Hanem ezek a legkülönbözőbb cím és jelszavak alatt folynak le. A parlament klerikálisai nem ritkán egymás ellen szavaznak, ellenkező pártok tagjai s viselkedésük e sorok íróját nem egyszer a középkor politizáló jezsuitáira emlékezteti. Érzem, hogy ez az állítás magyarázatot kíván s szerény kereteim között meg sem kísérelhetem beható tárgyalását az olasz klerikalizmus munkájának.
Egyetlen példaképp hozom fel, hogy a katolikus képviselők az olasz parlamentben legkülönbözőbb magatartást mutattak a háborúval szemben. A keresztényszocialista Miglioli például kereken megtagadta a hadihiteleket és háborúellenes agitációja nem kevésbé heves a hivatalos szocialistákénál; Filippo Meda ellenben a legnagyobb mértékben osztozik az irredenta hadipatriotizmusában, elannyira, hogy pénzügyi tárcát vállalt a jelen háborús kabinetben; mások viszont mint pl. a tiszteletreméltó Tovini a kormánnyal vagy ellene szavaznak mindég ügyelve az óvatos konzervatív középút magatartására. Hanem mikor azután egyházi érdekek kerülnek szóba - mint azt Bissolati emlékezetes beszéde alkalmából láthattuk - akkor nincsen különbség Meda és Miglioli között és mindegyik rendületlenül a maga helyén, mégis zárt sorban áll társai között mint a Vatikánnak s az egyház érdekeinek elszánt védelmezője. A béke pedig a Vatikánnak elsőrendű érdeke.
A katolikusság eminens előnye a nemzettesttől elkülönült nyíltan antipatrióta szocializmussal szemben, hogy soha nem kompromittálta magát. Bajnokai részben tárcát vállaltak háborús kormányokban, félrehúzódtak az irredentizmus legvadabb virágzásának idején, soha a nemzeti aspirációkkal merev ellentétbe nem helyezkedtek s pacifista tendenciáik őszinteségében kételkedni bajos.