Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly
- Ach, liebe, liebe Schwester!
Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.
- Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban -, folytatta az öreg németül és felé nyújtotta tömzsi kezét. - Hogy mint van, kedves nővér?
- Mindig jól urunk Jézus kegyelmével - felelte a vendég szertartásosan.
- Sok dolga van persze, ó tudom! Azért hanyagolja el annyira a régi embereit, régi otthonát. - És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?
- Köszönöm, már egészen jól, Istennek hála.
- Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Idekészítettem a székét, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig - emlékszik?
- Hogyne! - mosolygott Virginia és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. - Bizony minden ép olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg és a fák öregebbek hét esztendővel.
- Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! - sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.
- Fiatalság bolondság! - felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.
Így beszélgettek. Bár egy-házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással; mert az apácák refektóriumában kötelező volt a «szent hallgatás», míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel; s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre, (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. - S az ily légies kapcsolatokról, bármily titkoltak voltak látszólag - rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántúl és Erdélyben, a szép Fiume melléki gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. «Ah, én is voltam fiatal!» - sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, «megértő» szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; - de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallón emlegetik e dolgokat; bár nem kevesebb érdeklődéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti «fejmosás»-ok idején: «A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi; az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn «utcalány»-nak neveznek!» S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett a lurdi-barlang mécse halvány világánál; - egy drága «véletlen» találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket - ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imában a hideg kövön azért, hogy, egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott...
- Alighanem gyászunk lesz nemsokára! - kezdte Virginia tompán és összekulcsolta szép, fehér kezeit. - Főtisztelendő anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.
- Ach ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! - felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben; végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a Főnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.
Mindketten illendőn lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.
- Ezt a kis Helént talán magához hívatta Őtisztelendősége? - kíváncsiskodott aztán Kunigund élénkebben.
- Igen, azért küldtem fel az imént engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?
- Hát afféle, - afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának - wie ein haufen Unglück!
- Szokatlan még; és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!
- Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába? Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?
- Bocsánat, kedves nővér; ez a főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.
- Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele, de a szívem azért még tud érezni... igenis!...
Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az Öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos-egyenruhák felé a pázsit fehér útain. Komolyan okoskodva meggyőző hangon kezdte magyarázni.
- Igen, Főtisztelendő anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.
- Így beszél, kedves nővér? - csattant fel Kunigund és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. - Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső... a... mindenféle csiri-csári dolgokban?... Aki...
- Jól tudom, hogyne - mosolygott sima udvariassággal a másik - hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek, sőt jócselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a novíciátban van.
- Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach - olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában és a bennlakók párosával végigmentek mellette...
- Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! - felelt a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát; hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.
- Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak; önök most a «munkálkodó rend» a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mind a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll's verzeih'n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni... igen, hisz tudja azt kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről, meg az egész bűnös világról... Ugye?
- És jól leszidott kedves nővér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról! hogyne emlékezném! - mosolygott Virginia tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.
- Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse... igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyósón vagy beszélget, látogatni megy a regráció órában... Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam és inkább hozzávalók, Ach!...
Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.
- Fiatalság bolondság, nemde? - terelte el újból a vendég. - Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek; azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, úgy-e?
- Ach igen, igen! Mein Gott!
- És a Főtisztelendő anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Ő kívánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő és elnöknője az «Egyházi ruhákról Gondoskodó» egyesületnek; kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul elláttatta gyönyörű új holmikkal. - És kegyes anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonkint egyszer egy ebédre a fiatal asszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra kedves nővér?
- Jó, jó! Hát mit tudok én; 'ne alte Trompete! Mit értem én az önök politikáját? - vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott - várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.
- Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz -, a kis Heléné, ha már arról beszélünk, egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna; szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas sem elégséges arra, hogy általa
- Megint valami magasabb iskolát - rosszkedvűsködött most már Kunigund - mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a nagy kamasz lány, annyányi képezdész «kisasszony», akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg Kreitzmaschnit ölteni és volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt
- Régebben - folytatta Virginia elszánt türelemmel - csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar úri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani a rosszakaróink; valami helybeli zsidó újság megint firkált erről múlt héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majd derékig érő magasságban, újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is a kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.
- Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!
- Azokat nem bántják; s hogy minket majd; ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd, amen! - De földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?
- Gewiss nicht!
- Lám! Kötelességünk hát a betegeket kerülni s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem éppen. Kegyes anyánktól jött ki. Említette a két beteg novícia-sorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt és már túl van a húszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novic-testvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke; magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katolikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segítni is lehet és segítni is fogunk Isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.
- Lári-fári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kívánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, éppen minap beszéltük a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lári-fári; afféle amerikai bölcsesség az ilyen.
- Jó - vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást, - jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé... bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fenrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolába, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, főképpen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre, ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csúnya modernségétől. Ért engem, ugye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot; még inkább, mint pénzt... Ezeket a dolgokat nem szoktuk így
- Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött időkre már szégyell emlékezni; veszem én észre, azért, hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér... Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi újságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait:
- Kedves nővér, most már elég! - kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyéről; szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. - Már megyek! - lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén találta. - Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én másképp gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat még egyszer, gelobt sei Jesus Kristus!
- In Ewigkeit - no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem várjon!... Ej! - Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kísérte tovább.
- Nézd már, te! - lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. - Né te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?
Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a düh és szenvedély lángjában, valami egész valószínűtlenül setét bíborban égett és tüzelt.
- Ach so, - úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához: - Így bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azért se nem! Majd meglátják! Azért sem!
Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»... A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához, szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt - lázongó, megcsúfolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás düh fúriája: «Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! - Was hab' ich gesagt? Sind sie stumm? Majd kinyitja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» - És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.