Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Pártos István

A gyerek Paganini lehetett olyan, mint e tíz és egynéhány esztendős kis hegedűművész. Bágyadt alabástrom arcából, magas homlokából, mély tüzű szeméből, keskeny ajkából mintegy rekonstruálható az egykori csodahegedűs még késő arcképeiben is nyugtalanító feje.

Az ő arcán is ott lobog a nyugtalanító titok döbbent-bélyege. A jövetele, művészete megfoghatatlan csoda.

A gyerekszoba ajtaja, ahonnan a nyilvánosság elé tuszkolták, bezárult mögötte és egy nagy, befejezett művész életterhe, feladata alatt görnyed törékeny kis teste. Jövője, további útja fájdalmas kérdés.

A magyar főváros aggasztó szaporasággal termeli a zenei csodagyerekeket. Zenei kultúránk nem oly régi, szálai nem oly erősek és mélyen gyökeredzők, hogy a generációk sorának zenei kultúrájával, e kultúra túlfejlettségével magyarázni lehetne e tüneményes embercsemeték gyakori felbukkanását. Talán a szakadatlan küszködésben, zaklatott életmódban vergődő emberek leromlott túlfeszült idegei, az emberek enerváltsága - vagy tatán az elődök elfojtott, másfelé terelt energiái, aki nem élt, eltaposott vágyak virágoznak ki ily beteges gyorsasággal, korai teljességgel e csodagyerekekben.

Pártos István ez idén tartotta első önálló hangversenyét. (Tavaly csupán az iskolai hangversenyen szerepelt). A filharmonikusok zenekara asszisztált e serdületlen fiúnak, ki hangszerével uralkodott a zenekaron.

Bruch-Beethoven-Lalo egy-egy hegedűkoncertjét játszotta. Mi következik még ezek után? Aki Beethoven D-dúr hangversenyét oly elmélyedéssel, stílussal adja elő, az legfeljebb technikailag fejlődhetik csupán. A tónusa máris meleg, férfias, szinte zavarbaejtő. Kezében szélesen tömör zengéssel muzsikál a hegedű. Fegyelmezni tudja magát, belé tud illeszkedni a zenekar együttesébe. Ezek mind oly tulajdonságok, melyek kész művésszé teszik őt. Pedig nem az, mert nem is lehet. Még nem szenvedett, nem kételkedett és nem kerekedett felül önmagán, sem az elmúlt, sem a jelenvaló dolgokon. Még nem érti, nem látja meg szerepét, helyét, amelyet a mindenségben betölt. Bármily szépen muzsikál, nem a maga lelkét muzsikálja ki, hanem mások sugallatát. Igaz, hogy majdnem tökéletesen. Majd tizenöt, húsz esztendő múlva. Ha belekóstolt az életbe. Lehet, hogy akkor akadozva beszéli el hegedűszóban mindazt, amit most fiatalon, nyíltsággal, tökéletes tisztasággal, hibátlanul elmondott, de mégis az lesz az igazi.

Halász Gyula, kit olvasóink a Nyugatban közzétett cikkeiből, egyebek közt érdekes harctéri tudósításaiból is ismernek, három hónappal ezelőtt hadifogságba került. Még 1914 novemberében Krakkó közelében súlyosan megsebesült, de sebeiből való kigyógyulása után 1915 nyarán visszatért a galíciai frontra. Azonban 1916 augusztusban áthelyezték Erdélybe. Innét szeptember 28-a óta nem jött tőle semmi tudósítás és családja már azt hitte, hogy elesett. S e feltevést súlyosbította az a tény, hogy ruháinak egy részét, kardját, könyveit stb. egy postacsomagban hazaküldték - de minden felvilágosító értesítés nélkül. Utóbb értesítették a családot, hogy a románok hadifogságába került. Most, majdnem három hónappal később egy legilletékesebb egyéntől, ki a Halász főhadnagy elfogatását megelőző véres harcokban jelen volt, részletes tudósítás érkezett atyjához, melyből megtudjuk elfogatásának mikénti lefolyását. Azt a különítményt, melyhez Halász Gyula százada tartozott s mely már csak mintegy 400 emberből állott, szeptember 28-án 11 román század támadta meg 12 ágyúval és 2 gépfegyverrel. Ezzel az óriási túlerővel szemben a balszárnyon Halász Gyula állott a parancsnoksága alatt levő századdal. Szeptember 28-án délután egész estig kegyetlenül ágyúzott az ellenség, rohamai azonban visszaverettek. Másnap reggel már 6 órakor megszólaltak a románok ágyúi s ezek megkezdték az előnyomulást, első sorban a mieink balszárnyán levő Halász-század ellen. Sűrű rajokban támadtak úgy, hogy Halász főhadnagy telefonon segítséget kért, de nem adhattak neki, mert nem volt miből. Ellenben szigorú parancsot kapott, hogy állását tartani kell a végletekig. A shrapnellek nyolcával hullottak. A katonák fegyverei bedugultak a szakadatlan tüzeléstől. Halász főhadnagy telefonon jelentette, hogy ha utolsónak marad is, kitart. Délelőtt 11 óráig tartotta magát, jóllehet csapatja már nagyon lefogyott. Ekkor telefonon jelentette, hogy körül van véve. «Most fognak el, Isten veletek!» Ezek voltak utolsó szavai s a telefondrótot elvágta.

Pár nap múlva a mieink felülkerekedtek s megkezdették az előnyomulást. Bejárták azokat a helyeket, ahol előbb állásaik voltak. M. faluban értesültek róla, hogy Halász főhadnagyot mintegy 30 emberével szeptember 30-án a falun keresztül kísérték a románok. «Halász főhadnagyban - így fejezi be tudósítását a levélíró - a legvitézebb, bátor, nyugodt és kötelességtudó katonát tiszteljük és ismertük meg. Igen magas kitüntetésre - vaskorona a hadi ékítménnyel - lett fölterjesztve.»

Halász Gyula főhadnagy tehát él s alighanem valamelyik oroszországi fogolytáborban van. Ezideig levél nem érkezett tőle. Ha valamikor hazakerül, érdekes közleményekkel fog szolgálhatni a Nyugat olvasóinak.