Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Figyelő
Határozottan rokonszenves írás, bár nem sok jót tudok róla mondani. Legjellemzőbbeknek fiatalos túlzásait tartom. Aki olvasta ezt a kis regényt, talán kissé furcsának s mindenesetre nem a legtalálóbbnak fogja mondani ezt a kijelentést. De ez csak azért van, mert azok az elfogultságok, amelyek kezdő íróknál rendesen a fantázia féktelen lendületében, a gondolatok rapszodikus s értékest és értéktelent válogatás nélkül magával sodró hullámzásában, a szertelen színezésben nyilvánulnak meg, itt inkább ellenkezőleg: a negatívumokban jelentkeznek.
Érdekes megfigyelni, hogyan - mily tiszteletre méltó öntudattal, de sokszor mily kínos gonddal - kerül, vagy igyekszik kerülni a szerző mindent, ami a szubjektív elemek túlsúlyát éreztethetné. És ha rajtakapja magát valamin, amit túl-lírainak lát - s erre sűrűn van alkalma, lentebb kitűnik, miért -, mindannyiszor hamar közbeszúr valami távoli gondolatot, egy képet, egy hasonlatot, mellyel kissé a humorba csap át, sokszor csak egy megjegyzést, fölényeset vagy fölényeskedőt, néha indokolatlanul és váratlanul közömböset és érdektelent. Ami nem volna baj, ha nem érződnék rajta annyira a tanultság íze. Úgy látszik ebből s általában minden eszközéből, egész írásmódjából, sőt nyelvéből is, hogy a modern germán írók a mesterei. Bizonyára tőlük tanulta ezt a német hűvösséget és objektív fölényt, ezt a brit hidegvért az érzéseivel szemben. Pedig ha igaz az, hogy a fenségestől csak egy lépés a nevetségesig, nem igen nagyobb a távolság, amely a fölényest a felületestől s a komolyat a nagyképűtől elválasztja.
Holott témája a leglíraibb: a polgár és a művész harca egy lélekben, az újabb irodalom e kedvenc s annyiszor megírt, igaz; hogy eléggé soha ki nem aknázható témája. Tagadhatatlanul kell némi bátorság hozzá: ily tárgyról írni és pedig első személyben beszélő hőssel, aki nyilvánvalóan maga a szerző. Egy polgárcsalád művészi hajlamokkal terhelt sarja, aki külföldre szakad itthonról, de anyja halála hírére hazabékül és lassan már kezd megbarátkozni a rendes polgári élettel, természetesen a régi, diákkori szerelem újraébredésével. Ám az elnyomott «Én» váratlanul és ellenállhatatlanul kitör a hamu alól és eget, vagyis külföldet kér, immár végleg.
Természetes, mindez semmit sem jelent és persze, hogy nem baj, ha valaki huszonkétéves korának emlékeit írja meg, sőt. De ezt csak kétféleképp tudom elképzelni : vagy a legteljesebb lírai odaadással - s ez esetben az ifjúság ragyogó ereje és üde illata képes megbocsáttatni a még oly naiv elfogultságokat és szertelen lendületeket is -, vagy a történés és a megírás ideje között eltelt hosszú évek lehiggadtságával, helyesebben az ezzel egyértékű írói érettség bölcs és nem tüntető fölényével, Thomas Mannra gondol az ember, arra a mondhatatlanul tiszta derűre, édes és szabadon áradó fájdalomra és csendes, szinte diszkrét bölcsességre, amely komoly ragyogással átüt a hűvös és higgadt mondatokon, amint például a Kröger Tonio ifjúságáról ír.
Egyébként néhány szépen kigondolt és elég tiszta eszközökkel sikerülten megírt részlet van e könyvben, így az utolsó előtti fejezet. És általában egy-egy kedvesen, üdén megrajzolt kép, kellemes, igaz és őszinte megjegyzés itt-ott, a nagyrészt konfúzus és ellentétes mondatok között, mintha valamit látszanék ígérni.
De lehetséges, hogy mindez nem más, mint a más húrokon már elhangzott akkordok utánrezgése egy művelt és az úgynevezett szép érzésekre hangolt lélekben. Az első fejezetben ezt mondatja Reményi hősével, «...Akkor azt hittem, hogy író vagyok - hisz' ez a gondolat ekvivalens temérdek nélkülözésért és megalázásért(!) - ma... istenem, ma már tudom, hogy a receptív készségem az írói talentumomnál sokkal-sokkal nagyobb.» - Egészen biztos, a sorok mögött lappangó keserűség elárulja, ha különben is nem tudná az ember, hogy titkon az ellenkezőjét gondolja ilyenkor a fiatal író. De nem tudom, vajon nem találta-e el itt az író az igazságot önmagáról sokkal precízebben és tömörebben, mint alólírott.