Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Figyelő
Meghatottan olvasom el újra «Fanni hagyományai»-t, mely új kiadásban jelent meg. Ez a tizennyolcadik századbeli magyar próza természetesen folyó, élvezetes, egyre beljebb csalogató. Dédelgető szeretettel kell megmentenünk mindent szegény szépprózánk kincseiből.
Vajon ki volt ez az egyéniség, ez a koránérett magyar író? Sajnos, csak töredékes választ kaphatunk. Világfinak rajzolják, ki Beleznay Miklósné Kerepesi-úti szalonjában csillogtatta szellemét, szellemidéző, «aufklärista», szabadkőműves, tagja a Martinovics-féle összeesküvésnek, ki bécsi évei alatt magába szívta a korszellemet, de csak meghalni jöhetett haza. Huszonhat éves korában halt meg a mohó arszlán, szörnyű, lassú, modern halállal, hosszan sorvadva. Másként talán ő is vérpadra kerül. Életének különben számos pontja tisztázásra szorul. Ilyen a horvát grófnővel való forró és gyötrelmes viszonya, melyhez eddig még nem nyúltak irodalomtörténészeink a lélekbúvárok elmélyülésével. Ha akadna bátor és sugallatos lélekismerő, ösztönös tudással a rendelkezésére álló dirib-darab adatokból is egységesebb képet állíthatna össze.
«Fanni hagyományai», melyet a békéscsabai kiadó könyvbarátok számára adott ki, új vonzó formájában, mindenesetre könyvtárunkba kerül. A könyv könnyed és kecses, halovány-rózsaszín keménypapír-fedéllel és világoszöld vászonszegéssel. Ugyanaz a rózsaszín és zöld, melyet húsz évvel ezelőtt láttunk divatos női ruhákon és valahogy mindnyájunk ifjúságát hozza eszünkbe. Felül egy a födélhez ragasztott zöld vászonból való olvasójegy hangsúlyozza a könyv stilizált voltát. A papír szürkéskék, a betűk finomak. Nyilvánvaló, hogy ilyen stílus sohase volt, a biedermeier-korban sem, de a kiadó nem is óhajt stílust utánozni, csak megérzékíteni egy kort - tüntetően és szabadon szárnyaló képzelettel - számunkra, kik ma élünk.