Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
«Wetche Wendung durch Gottes Fügung!»... - az unokának végre módjában lehetett nagyapja szavait idéznie, amit nem siethetett el se a mazuri csata, se Gorlice után. Már-már a legkitartóbban bizakodókat is izgatni kezdte, hogy egyfelől Bruszilov, másfelől Joffre és Haig estéről-estére eredményeket jelenthetnek. Ha csak lépésenként is, de heteken át minduntalan, úgyszólván nap-nap után előbbre haladtak. És mintha csak még egy ellenség, a réges-régóta fenyegetőző és legutóbb sorsdöntőnek hívott új ellenség kellett volna hozzá, hogy hirtelen minden jóra váljék. Hogy a harctéri helyzet a központi hatalmakra nézve olyan «kitűnő»-vé alakuljon (ezt a szót használta a vezér), amilyen még nem volt soha, bármennyit értek el már korábban is. Magát a már hónapok óta hallgatót is - akit a franciák «a legújabb nagy hallgató»-nak kezdtek gúnyolni vagy csak «a Kaiser»-nek neveznek - újra beszédessé tette ez a fordulat. «A hadak öreg istene megsegített bennünket» - mondta, miután olyan levelet írt Hindenburgnak, amilyet még aligha kapott hadvezér, «A hadak öreg istene!» - bizony, nem csoda, ha ő is megöregedett, hiszen olyan régóta tart már ez a háború!... de ebben a katonás szincerizálásban van valami katonásan nyers melegség, ami csupa meghatottság és hála. Hiszen igaz, hogy a hadak istene mindig segíteni szokott azoknak, akik maguk is segítnek magukon és a németek nem igen mulasztottak el semmit, de a megsegítés most egy percig se váratott magára...
Aztán ez a nemezis, mely az új ellenséget nem hogy utolérte, hanem azonnal nyakon ragadta! Milyen sokáig tartott a készülődése és milyen hamar játszotta el kis játékait!... milyen hosszan fenyegetőzött, s milyen egyszerre lehorgasztotta a fejét, mihelyt arra került a sor, hogy be kellett váltania a fenyegetését! Teljes két évig kellette magát, feszített a felsőbbséges és a nélkülözhetetlen szerepében, követelőzött és árulgatta a beavatkozását, melyről megjósolta, hogy döntő lesz; két évig nem múlt el nap, amelyen világgá ne sivította volna a sakáléhségét; két évig morgott, morajlott, üvöltött, bőgött és bömbölt, úgy, hogy már hozzá kellett szokni a hangjához; két évig hallani lehetett már a reggeli harangszó előtt és hallani kellett még az esti ima után is. Hiénának tűnt fel, pedig csak az éji bogár volt, mely «zúg, neki megy a falnak, nagyot koppan, akkor azután elhallgat». De ki tudhatta, «a hadak öreg istené»-n kívül, hogy a beavatkozása döntő lesz ugyan, csakhogy visszafelé fog elsülni?
Azok az ideges emberek, akik a román betörés hírére teljesen elveszítették az álmukat, még nem aludták ki magukat becsületesen és Goga Oktaviánnak, a költőnek - akinek két hazát adott végzete, de csak azért, hogy mind a kettőt elveszítse - már arról kell panaszkodnia, hogy «két csillag fénylett Románia egén, Bukarest és Mária királynő, most mind a kettő lefutott s a románok lelkére gyász borul». (A szegény költő ezzel a hízelgéssel egy kicsit elkésett. Milyen keveset fognak majd törődni vele a nagy leszámoláskor, amely minden lehet, csak kellemes nem!)
A román betörés, erdélyiek menekülése... mintha csak tegnap éltük volna át ezt a nagy riadalmat. Majd, jóformán csak pár nappal azután, hogy színről színre láthattuk a végekről egy szál ruhában érkező menekülőket, miközben napokon át olvashattuk, hogyan esett a betörő hatalmába egyik erdélyi város a másik után - egyszerre csak úgy tűnt fel, mintha mindez a tegnapi história olyan régen történt volna, hogy már nem is igaz. Nekünk, akiket a jósors megkímélt, úgy tetszik, hogy ez a szörnyű kaland nem tartott tovább, mint egy rossz álom. Azok, akiket éjnek idején vert ki otthonukból a vészharang s aztán hetekig ődöngtek itt közöttünk, alighanem jobban emlékeznek.
A menekültek közül már csak kevés maradt meg menekültnek. A legtöbb otthon van, talán hetek óta, s ha nem is felejtette el, legalább kipihente az izgalmait. Akik még nem jutottak el haza, ezek sokaságát is mindössze egy pár nap választja el a hazaindulástól; csak Csik és Háromszék lakóinak kell még várakozniok. Aki a legrosszabbul járt, nem kételkedhetik többé abban, hogy az elpusztított otthon helyén új épületet fog találni s hogy ma még holt városa nemsokára szebb lesz, mint valaha.
Vajon mire gondoltak és gondolnak a bujdosásból hazatérők az első éjjel, otthon? Vajon mi jelenik meg előttük, félálmukban, amikor hetek és hetek multán először hajtják nyugalomra fejüket a régi helyükön? Micsoda képek kóvályognak az elszunnyadást megelőző percekben azok elméjében, akik «végre itthon!»-sóhajtással, megkönnyebbülten adják át magukat az álom édes kábulatának? Micsoda figurák táncát látják abban a káoszban, amelyet a nyugalmas elzsibbadás kavargat fel előttük?
Melyiket látják viszont a legnagyobb izgalom óráiban megismert sok új alak közül? A vasúti vendéglősnek öltözött ellenséget, aki hét koronát követelt tőlük egy kis adag sonkáért? Vagy azt a hazaárulót, aki nyolcvan fillérért adott el nekik egy pohár vizet? A taplólelkű gyárost, aki tizenegy órai munkáért egy korona napszámot ígért? Vagy azt a ragadozó állatot, aki a gyerekük elől elkapta a tejet, azzal a kurjantással, hogy: «ez másnak kell»?!
Eszükbe jut-e, hány órát várakoztak az Iparművészeti Múzeum lépcsőjén? Hogy milyen sokszor reggeliztek feketekávét és milyen kevés fuszulykalevest kaptak ebédre, Nagyszombatban vagy másutt? Hallják-e, újra meg újra, azt a baritont, a mellyel «Az erdélyrészi menekültek élelmező helye» előtt a rendőr rajok mordult, hogy: «Várjon sorára»?! Látják-e még a jótékony női bizottságok nagy díszfelvonulását? És látják-e még azokat a kövér, óriási, pókhasú paragrafusokat, a melyek lépten-nyomon ősvilági masztodonok és ichthyosaurusok gyanánt toppantak eléjök?
Mire gondolnak most azok a kaputosok, akik senkinek se kellettek, mikor itt-ott, falusi jó lelkek, a menekülteket úgy mustrálva, mint vásáron szokták a lovat, kiválasztották a munkabírókat, a használhatókat? Nem fog-e újra szemébe szökni a könny a szegény tanító kisasszonynak, ha eszébe jut, hogyan szánakoztak rajta résztvevő lelkű, jó asszonyok? «Jaj, lelkem, kisasszonyka, hogy maga is ilyen sorra jutott!... Bizony, szomorú lehet, már ilyen fiatalon kegyelemkenyérre szorulni!»... Hiszen nem rosszindulatból mondták. Mit tudják ők, hogy a menekültek csak azt vették el... sőt annak csak egy kis részét vették el tőlünk, amit kötelességünk volt odaadni nekik!
Egy bizonyos. Hogy vannak, akik otthon, az éjszaka csendjében, még most is hallják azt az éles hangot, mely a legkeservesebb órában így süvöltött a fülükbe:
- És nini, még plörőzös kalap van a fején!
Szegény plörőzös kalap! Szegény, hatesztendős ékesség, mely azért bujdosott és azért él még, mert nincs más, mert nincs miből újat venni!
Számon tartják-e valahol a «kalapos nagyságá»-k sok kiontott és még több elfojtott könnyét? A kalapos nagyságákét, a kiknek szegénységét látnia olyan nagy kéj a libájánál hájasabb kofának. A kalapos nagyságákét, akikre, mikor az éhhalállal való hősi küzdelmükben ott dideregnek az élelmiszer-bódé előtt tolongó tömegben, agyarkodva néz a hajadonfővel járó irigység; abban az ostoba képzelődésben, hogy nincs más nyomorúság, csak a mosdatlanságé - és a tricoteuse-ök vércsemozdulatával mutat rá az olcsóságokból összetákolt kalapra, melyről azt hiszi, hogy el akar kaparintani előle valamit, ami az ő joga!
Magyarország hatalmasabb lesz, mint valaha s ennek a váratlan zivatarral kezdődő rövid időnek az emléke olyan hamar és olyan végképpen el fog röppenni, mint egy lázas álomé. De még sokáig nem lehet és nem szabad elfelejteni, mennyi izgalmat, szenvedést, fájdalmat és megaláztatást kellett kiállania azoknak a szegény asszonyoknak, akiket a gúnyolódó sors kalapviselésre (mindig igazán «plörőz» kalap viselésére), a Kultúrának magasztalt életpusztító Moloch pedig örök nélkülözésre ítélt. Pedig ezek előtt a szegény asszonyok előtt, akik az élvezők világán kívül csak a családjuknak élnek, akik családjuknak örökös cselédjei és örökös betegápolói, akik egész életükön át önkéntes mártírok, hogy gyermekeik lehessenek és felnevelhessék a gyermekeiket - ezek előtt a glóriás fejű szegény asszonyok előtt le kellene borulni, mert csak nekik lehet köszönni, annak a szent őrültségüknek, hogy az anyasággal a mártíromságot és a nyomort is vállalják, ha Magyarország még Magyarország és ha még ma is vannak húszéves fiatalemberek, akik annyi lelket hoztak magukkal a világra, hogy meg tudnak halni a hazáért.