Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám
Szerda volt. Szerda délután. Könyveimet lázas sietséggel raktam a polcra és kiszaladtam a konyhába.
A konyhában sok minden volt: asztal, takaréktűzhely, edények, mint az konyhákban szokott lenni. Ott volt Borcsa, a mindenes szakácsnénk, babot szemelt és volt egy kerek óra a falon, erősen ketyegett, a mutatója pedig néhány perc híján öt órát mutatott.
- Hiába figyeli az órát Dezskó - szólt Borcsa - úgy sem jön többé a látványos nenne... A Főúton a szél kitépte kezéből a látványt, a Marosba fújta, potyka bekapta, gyomrát megfeküdte, beteg lett, nem volt az a haldoktor, aki meggyógyítsa, el is temették harmadnapra.
Borcsát nem szerettem.
Mikor a mutató pont ötre érkezett, csoszogás hallatszott a folyosó felől s benyitott a várva-várt nenne.
Köszönt, meghajtotta magát s mint rendesen, ma is azt mondta:
- Itt vagyok a látványommal.
Szólt, mosolygott és áhítatos gyengédséggel kibontotta egy vászonkendőből és elém tette az asztalra.
A felületes szemlélő azt hihette volna, hogy egy közönséges boríték, melynek közepén kék nefelejcsek vannak. Ám a nenne sovány, finom ujjaival megfogta, hátlapja irányában széjjelhúzta mint egy harmonikát, a nefelejcset a közepén jobbra-balra szétnyitotta, egy gömbölyű üveg tűnt elő, melyen keresztül a legszebb csodakép tárult a néző szeme elé.
Megfeledkeztem mindenről, leckéről, Borcsáról, minden érzésem beleolvadt a gyönyörűségekbe, az elragadtatásba, mely minden porcikámat áthatotta, melynek a teljességet, a tökéletességet azonban mégis a nenne kísérő magyarázata adta meg.
- Úrfi - így kezdte - amit lát, az a rózsabirodalom. Ez a lugas a birodalom országútja. Messze van az ide, nem itt van ám az, bár a kezemben tartom, de ez csak álom. Balra a lugastól végtelen tenger, de ez a rózsáktól nem látszik; partja sehol nincsen; kékvizű, feneketlen tenger; hattyúnyakú hajók úsznak rajta, pompás dámák, urak sétálnak a fedélzeten, csevegnek, mulatnak, finom ételeket esznek, sirály-madarakkal játszadoznak, Egy öröm az életük.
Jobbra a lugastól városok vannak, falvak, erdők, legelők, nyájak, mind a rózsák mögött, és csak ezektől nem látszik a sok ember, kastélyok, nyáj, tornyok, templomok.
Sok nép lakik a városokban. Járnak az utcán, fiatal és öreg, szépek és szebbek, de a legszebb az egész rózsabirodalomban mégis csak az, akit a lugas végén maga előtt lát, a rózsakirályné. Olyan a haja, mint a len holdvilág sütésben, olyan a szeme, mint a nyári ég zápor után, olyan a szája, mintha álmában csókot várna; kicsi fehér a keze, kicsi édes a lába, aranycipellő rajta; pihekönnyű habselyem ruhája, mint csók csókra, úgy simul reá. Látja úrfi? Látja, miként emelkedik a keble? Látja, hogy irul-pirul?
Pirul, mert ott térdel mellette a legszebb királyfi.
Látott szebb, delibb királyfit úrfi, valaha? Hallja, mit súg a királylány fülébe? Azt mondja: szép királyleány, kérlek szépen, légy az én feleségem, mert szeretlek kedves, mint a nap az érett búzát szereti, mint a hó a fagyos éjszakát szereti, mint szív a szerelmet szereti.
Azért pirul a királyleány, azért sóhajtoz, azért keserű-keserves a szépre való élete; mert azt a szót: én is szeretlek, feleséged leszek, ki nem mondhatja, ha mint az én arcom, olyan ráncosra is fonnyadna az arca, ha mind a két szemét világtalanra sírja, akkor sem lehet az ifjú felesége. Azért oly bánatosak. A madarak is azért dalolnak oly bánatosan. Hallja úrfi?
Hogyne hallaná, hisz a jóknak megadatott, hogy e dalt hallják. Óh de szép... ahány rózsabokor, annyi fészek, ahány fészek, annyi szomorú dalos madárpár.
A nenne itt szünetet tartott. Sóhajtott, szívére szorította kezét, köhécselt és vizet kért.
Aztán folytatta.
- Átok alatt állnak. Átok alatt maradnak, míg valaki meg nem váltja őket; míg egy ifjú egy boszorkányrút öreg asszonyt szívből szeretve meg nem csókol, és közben e varázsigét el nem mondja: boszorkány vagy kívül, angyal vagy belül, megölellek, megcsókollak, ha kilel is a hideg.
Ha valaki így megtöri a varázst, egymáséi lesznek és a madarak eldalolhatják végre a szerelem víg dalát...
Máskor, ez ideig a nenne e különös és csodálatos varázsige elmondásával be is fejezte a magyarázatot, ma azonban tovább is ülve maradt és tovább folytatta:
- Sajnálja őket úrfi?
- Sajnálom - válaszoltam őszinte szívvel.
- Hátha az úrfi megváltaná őket?
Csodálkozva néztem reá.
- Hátha én vagyok az a boszorkány, maga pedig az ifjú, aki engem szívből szeretve megcsókol.
Mosolygott és megsimogatta hajamat.
Megdöbbentem. A nenne mélyen fekvő szürke szemeiben hirtelen nagy messzeségeket láttam, hasonlót, mint mikor a látvány üvegjén keresztül a rózsabirodalomba néztem. Féltem, büszke voltam és módfelett súlyos töprengésbe estem.
Valóban csodatevő hatalmam van? Boszorkány a nenne? Tudtommal a boszorkányok, papagájorrú, mérges, előreugró állú némberek. Vagy léteznek olyanok is, akik csak kívül boszorkányok, belül nem?
A magam esetét vizsgálva ezt lehetségesnek tartottam.
Mi vagyok én tulajdonképpen? - így okoskodtam. - Iskolásfiú, a tanító úr azt mondja buta vagyok, megbukom - kívül; belül pedig királyfi vagyok. Óh, régen tudtam már, hogy az ifjú, kit a rózsalugasban a királykisasszony sóhajtva néz, az az ifjú én vagyok. Én vagyok a királyfi, én térdelek a királyleány előtt piros ruhában, tollas fövegben, kard az oldalamon. Megtöröm a varázst, legyen a feleségem, dalolják hát el a madarak a boldogság dalát...
A varázsszavakat mormolva már felemeltem karjaimat, hogy átöleljem és megcsókoljam a nennét, de az utolsó pillanatban sötét kétség támadt bennem... hátha valahogyan mégsem én volnék a királyfi? Hanem az a másik! És én neki váltsam meg a királyleányt? A legszebb, legédesebb királyleányt, akit csak ismertem és akit szerettem forrón, lángolón, mióta először megláttam.
Megtörjem a varázst? Hohó!
Képzeletben már láttam, hogy a királyfi esze nélkül talpra szökik, és se szó, se beszéd, oltár elé vezeti a királyleányt...
A látványos nennét nem csókoltam meg.
Mikor elment, nyugodtságot parancsoltam magamra, hogy higgadt fővel újra ítélkezzem a megváltási eset felett.
A nenne oly szomorú volt. És ennek én vagyok az oka. Nem cselekedtem helyesen. Szívtelen voltam.
Mit gondol most rólam a nenne? Mit gondol a királyfi? (Dühös lehet.) Mit forgat fejében a királyleány? Talán nem is jönne hozzám szívesen feleségül...
Fiatalnak tart? Hiszen egy év múlva már az első gimnáziumba járok. Hanem mit szól majd az apám, meg az anyám? A fiúk, a tanító úr? Persze kimaradok az iskolából és a királyleánnyal egy lakatlan szigetre megyek lakni. Ha a nennét megcsókoltam volna, azóta... de hátha nem...
Komoly gondok nehezedtek a vállaimra. Szerdán, ha a nenne eljön...
Rettenetes lassúsággal ment el ez a hét. Künn várakoztam a konyhában... Elmúlt öt óra. Előbb egy perccel, aztán néggyel, öttel, tízzel... Érthetetlen, a nenne ma nem pontos, a nenne ezt még sohasem tette... hússzal, harminccal...
Borcsa - szóltam elszorult szívvel - fél hat.
Borcsa kárörvendett.
- Még egész hat is elmúlik Dezskó - szólt - hiába is várja; mikor maga még az iskolában volt, erre járt, egy cirokseprőn átrepült a ház felett; bekiáltott a kéményen és azt mondta:
Borcsa mondja meg az úrfinak, ma nem jövök, a Gellérthegyen akadt egy kis dolgom.
Hideg és tartózkodó lettem e perctől kezdve Borcsával szemben.
Nem jött. Miért nem jött? Haragszik? Bizonyosan. Hátha azóta valaki más... megremegtem e gondolatra... Tudtam, hogy a nenne más helyekre is eljár a látvánnyal. Hátha valaki megcsókolta? Megtörte a varázst, megváltotta őket... megtartották az esküvőt... Üresen tátong a trón, nem térdel ott senki, elköltöztek valamelyik láthatatlan kastélyba és én soha többé nem láthatom meg a királyleányt. Bementem a szobába, lefeküdtem a pamlagra, a fal felé fordultam s vigasztalan búbánatba merültem.
Rossz hét volt ez nagyon, sokáig tartott. Megint ott ültem a konyhában. Szemeim a mutatón, füleltem a folyosó felé és a szívem dobogott... Kipp-kopp! Valaki jött. Csikordult a kilincs... nem a nenne volt... Egy leány volt. Akkora, mint én, nagyszemű, földig érő kendő a vállán és azt kérdezte:
- Itt laknak kérem az Iványi Dezsőék?
Ezek mi voltunk, tehát Borcsával egyszerre feleltük: itt... itt...
Akkor ő azt mondta:
- Akkor tessék megnézni a látványomat.
Fellebbentette a nagykendőjét és előkerült ismét a drága jószág.
- Az anyám beteg - szólt halkan - és most már ezentúl én járok helyette.
Néztem Borcsára, néztem a látványra, néztem a leányt és éreztem, hogy ez a szerda délután különös egy délután és megfogtam a kezét és azt kérdeztem:
- Hogy hívják Önt?
Évikének hívták. Leültünk egymás mellé, a konyhaasztal mellé, Évike szétnyitotta a nefelejcset és kezdte a magyarázatot.
Szépen magyarázott és ahol nem tudta, én segítettem neki. Borcsa minduntalan vigyorogni kezdett hangosan, a fejét csóválgatta és egyszer csak odajött hozzánk, és a hátunk közepénél fogva, egymáshoz szorított bennünket...
- Netek, netek, kezdjétek meg ti is...
Én bosszankodtam. Évike piros lett s még többet hibázott a magyarázatban. Egyszer például azt mondta:
- A rózsák énekelnek.
Borcsa felkiáltott:
- Mi a szösz, most meg már a rózsák is énekelnek?
Évike még vörösebb lett s könnyet láttam a szemében. Ekkor elhatároztam, hogy szembeszállok Borcsával és azt mondtam: Igenis Borcsa, énekelnek a rózsák, de csak a jók hallják meg. Tudja?!
Ő visszafeleselt:
- Jól van Dezskó, hát csak énekeljenek. Miattam a meszelőrudak is énekelhetnek, a szeneslapát is énekelhet, a tengeri herkentyű is énekelhet.
Én pedig fülemet a kis üveglapra préseltem és az elragadtatás hangján dicsekedtem: gyönyörű... jaj de gyönyörű... hallja úgy-e Évike? Évike csak arra várt, hogy Borcsa hátat fordítson s akkor, szabadon lévő fülembe súgta: hallom, nagyon szép.
Egymás szemébe néztünk, aztán Borcsára néztünk s elnevettük magunkat. Megértettük egymást és már tudtam, hogy halálosan szerelmes vagyok Évikébe.
Évike szép volt, az arca sima volt, fehér volt és piros volt; mikor nevetett, mintha a szívemen egy villamos csengő gombja lett volna, valaki megnyomta volna és csengő csengett, és ez a csengő az Évike fogai közül csengett.
Óh, midőn beszéd közben félrehajtott fejjel nézett fel reám... álmos lettem, mikor elhallgatott, mikor végére ért a magyarázatnak, nagykendőjébe burkolódzott, hóna alá vette a látványt és elment, beszaladtam a szobába, lefeküdtem a pamlagra, a fal felé fordultam, behunytam a szememet, mert semmit sem akartam látni, csak Évikét akartam látni.
De mindig csak Borcsa vigyorgó képe táncolt előttem; csirkét kopasztott, a pihét szemembe fújta, meszelőrudak suhantak el orrom előtt, szemétlapátra tiportam... ám egyszerre szép zenét hallottam, madarak röpködtek a rózsák között és ott látom Évikét a trónuson, kezében a látvány. Mellette pedig ki térdelt? Én térdeltem ott a királyfi helyén; kard az oldalamon, sóhajtoztunk és azt mondtam:
- Szép királylány, kérlek, légy a feleségem, Szeretlek, kedves, mint a hó a fagyos éjszakát szereti; mint a nap... Tovább nem tudtam. Megzavarodtam. Elaludtam...
Szerdán hiába vártam Évit. Nem jött. Nem jött a következő héten sem és nem jött többé sohasem.
Boldogtalan voltam. A végzet keserű megpróbáltatást mért reám... Óh Évi, óh Évi!
Bánatos sorsom alázatossá tett. Kibékültem Borcsával. Kértem, mondaná meg, mit gondol, miért nem jön a látványos leány?
Borcsa ezt válaszolta:
- Jön, jön, csak eltévedt a nagykendőjében... na ne haragudjon, Dezskó, hát megmondom igazán, hát biztosan a bőrében van... Hallgattam. A pamlag maradt az egyetlen barátom, kinek puha keblén elsírhattam panaszomat... Zord világ. Céltalan élet...
Semmi, semmi. Már a remény is kihalt belőlem. Agyam belefáradt a lehetőségek és valószínűségek csalóka útvesztőibe: hol van ő? Miért nem jő?
A Maros partján üldögéltem egy padon. Tutajok álltak a part mentén, tele piros almával...
Évike arca is ilyen piros volt... Mindig Évikére gondoltam.
Leányok jöttek felém kettes sorban, ugyanolyan ruhában, kalapban. Ismertem őket. Az árvalányok voltak.
Fele a sornak már elhaladt mellettem, mikor egyszerre a szívem nagyon kezdett dobogni. Nagyon. Reám nézett. Könnyezett és mosolygott. Szólt hozzám:
- Dezskó... meghalt a mamám.
Most már megértettem mindent. Évike árva lány lett. Kékruhás, feketekalapos árva lány. Hazaszaladtam. Óh Évi, óh Évi...
Szegény látványos nenne... Ami eddig csak mint sejtelem élt bennem, most tudatossá vált: soha többé helyre nem hozható hibát követtem el, mikor a nennét nem csókoltam meg.
Ritkán láttam Évit, akkor is csak messziről. Mindig ritkábban. Mikor utoljára láttam őt, a harmadik gimnáziumba jártam.
...Milyen nagy leány lett... szép... szebb, mint a királykisasszony.
Az apámat ebben az időben helyezték fel Budapestre.
*
Egy decemberi estén, feledhetetlen marad ez az est; metsző hidegben, sűrűn hullott a hó, az Operából hazafelé menet, betévedtem egy éjjeli kávéházba.
Évivel találkoztam ott.
Tíz év múlt el, mióta utoljára láttam; eseményekkel teljes évek emlékhalványítók; az egyetemre jártam; új érzések, új világok gyúltak fel bennem, tapasztalat, mely a korral jár, múló évek... nem voltam sem jobb, sem rosszabb a magamkorú fiatal embereknél; talán naivabb - nem tudom.
Alig helyezkedtem el, mellém telepedett.
- Megengedi? - leült asztalomhoz, szemközt velem. Blazírtságot szenvelgő tekintettel néztem reá, ugyanabban a pillanatban megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogott el, a sötét karikáktól övezett, nagy szürke szemek delejes erővel szegződtek reám... még most is, mintegy hipnotikus utórezgést, újra átérzem...
Ki ez a leány? Ismerős! De honnét? Honnét? Ki ez a finom festékje alatt holthalvánnyá sápadt arc? Ki ez a hallgatás? Ez a sírásra legörbült szájjal mosolygó, ez a könnyes szemmel mosolygó arc... Ki ez a leány?
- Dezskó!
Dezskó?... Anyámon kívül, nő - ki szólíthat engem gyermekkorom becéző nevén.
A halvány arc színt kapott, pirosabbat a festéknél; elfojtott, csengő kacaj csendült... megismertem.
Évi, Évi! - mondtam halkan. Csodálkozva, meghatva, szégyenkezve... óh, főleg szégyenkezve. Körülnéztem, örültem, hogy nem lát bennünket senki, nem lát engem vele senki, nem látják, nem tudhatják, hogy ez a leány, akinek nevetni támadt kedve, ez a kivágott ruhájú, ez a dús keblét szemérmetlenül mutogató festett arcú leány, ez a kokott... ez, ez az én... gyermekálmaim felszentelt királylánya... sírni szerettem volna, zokogni, magamtól eltaszítani...
Hogy tehette ezt? Hogy merte ezt cselekedni, ezt a bűnt elkövetni, az én bűbájjal, jósággal, apácai fehérséggel felmagasztosított kicsi kis barátnőmmel?
És gondolatban nem találtam elég sértő szavakat, melyekkel méltóképpen lesújthattam volna reá...
Felhajtottam egy pohár pezsgőt és újra töltöttem.
- Nem is koccint velem?
Felébredtem. Udvariasan bocsánatot kértem. Koccintottunk. Ittunk, Koccintottunk... Színházról kezdtünk beszélni. Színházba gyakran jár. Sokat olvas.
Hazakísértem. Csin; tisztaság, az asztalon piroskötésű könyvek, krizanténum egy vázában. Az egyetlen ízléstelen talán egy mezítelen nőt ábrázoló kép volt az ágy felett.
Hallgattam. Sejtettem, hogy most élettörténetét mondja el. Az elbukásnak szokásosan kiszépített, nagyrészt kitalált, igazságot nélkülöző, megható történetét.
- Igen - így kezdte, - maga csodálkozott; láttam az arcán. Olvasok az arcokból, gyakorlatom van benne. És amit magáról leolvastam, az jól esett nekem. Nem feledt el. Pedig milyen kisgyermek volt akkor... Bántotta magát, hogy annak talált, ami vagyok... Így van ez...
Az árvaházból egy kalaposnéhoz kerültem. Fél év múlva Pestre költöztünk. Nem volt rossz dolgom; kicsit vert, kicsit nem adott enni... ez semmi, úgy látszik, mégis eleget ehettem, mert hirtelen fejlett nagy leány lett belőlem; rút nem voltam és ez baj volt. Az urát kezdte tőlem félteni, egy ocsmány, kövér embert. A boltban, egyszer délben zárás előtt elém áll, ne kacérkodjak az urával. Mondtam, nem igaz. Ott volt az az ember is, az az egérszemű... hallgatott és összehúzta magát.
- Még tagadod? - rontott rám az a dögasszony... ej!... úgy a falhoz vágtam...
Mit csináljak? A zsebemben volt egy névjegy. Valami Müller... vagy Döller... de ez mellékes, csak azt tudom, hogy az volt alatta: állami tisztviselő.
Otthon volt, krumplit ebédelt, szörnyen megijedt szegény, hogy meg kell osztania velem a krumpliját. Pedig mindig csalt, csábítgatott. Köszönöm, elég volt már nekem a krumpliból, otthon, nekünk szemérmes koldusoknak egyébre soha nem telt... Borzasztó a szegénység. Ha látja az ember, hogy mások gazdagok, dúskálódnak minden jóban, finom ételeket esznek, ruha, automobil...
Szerencsém volt. Nem tettem száz lépést, egy öregúrba botlottam. Érintetlen voltam. Jól járt velem. Én is vele. Dűlt a sok pénz. Egy év alatt húszezer koronám volt a bankban... Pénz, pénz... pénz... még boldogságot is veszek rajtad!...
Szórakozottan hallgattam. Kellemetlen a rideg igazság. Szebbet, érdekesebbet vártam, valami kis drámát, előkelő szereplőkkel... Unalmas volt. Más folytatásra vágytam. Megfogtam a kezét... tűz járta át az ereimet... magamhoz szorítottam.
Felsikoltott.
- Nem, nem, engedjen el!... soha, soha... és eltaszított magától.
Lobbot vetett vérem már elöntötte agyamat s dühtől, izgalomtól remegve kiáltottam! Mit akar? Megfizetek!
Pillanatig gondolkozni látszott. Aztán sírt. Bocsánatot kértem, másodszor ez este, de most fanyarul, megszégyenülten.
- Jól van. Nem történt semmi. Különben is nekem kell bocsánatot kérnem, a maga kívánsága természetes, én feledkeztem meg magamról, azt hittem, el akartam hitetni magammal, hogy maga nem azért jött mint a többiek, hogy maga nem idegen, van valami, ami összeköt bennünket... a régi ismeretség, gyermekkorunk ártatlansága... az ártatlanság is rokonság, mint a bűn és gyalázat is rokonság... Én tudom ezt... én szerelmes voltam akkor magába...
Emlékszik a látványra?
Kihúzott egy fiókot, kivett egy kopott vászonkendőbe takart csomagocskát és előkerült ismét a kis kihúzós kép.
Letette elém az asztalra, leült mellém, mint régen otthon, és szétnyitotta a nefelejcset. Ott ült trónusán a királylány, lábai előtt térdelt az epedő királyfi, épségben virított a rózsalugas, egyetlen rózsája el nem hervadt, meg volt minden, s ami a rózsák mögött nem látszott: kéklő tenger, kastélyok, nyájak, emberek, mind megvoltak hiánytalanul.
Ezek még most sem házasodtak össze - szóltam.
- Szegények - felelt a leány s hangjában szomorúság rezgett - mert nincs aki megváltsa őket.
Reám nézett hosszasan és folytatta:
- Hátha maga megváltaná őket?... Tudja még a varázsigét?... Boszorkány vagyok kívül...
Emlékek és gondolatok kínos összevisszaságban száguldtak rajtam keresztül.
Láttam Évit, székén hátradűlve, lehunyt szemekkel, várakozón... Elmosódott ködképben a látványos nenne szelíd arcát, szomorú szemeit. Hallottam a saját magam biztató hangját: öleld meg, csókold meg... siess... jóváteheted, amit az anya ellen vétettél... mily jó alkalom... siess... csókold meg... a leány szép, fiatal, mért habozol? Siess!... Kokott... festett arcú... könnymosta csík szalad szemétől az álláig... irtózom... kokott... siess... förtelmes az a kép a falon... siess, már sápadoz...
Felnyíltak a nagy szürke szemek... Arcához hajoltam, hogy megcsókoljam. Megrázkódott. Visszahúzódott. Eltolt magától.
Miért, miért? - kérdeztem csodálkozást és megbántódást színlelve. Elkéstél - mondtam magamban - sértett hiúság... büszkébb mint gondoltad. Most bánod.
- Köszönöm - szólt érctelen, tompa hangon. Felállt, föl-le járt a szobában, aztán megállt előttem.
- Maga megölte, ami jó még élt bennem. Maga megválthatott volna engem, megtörhette volna a varázst, mely engem fogva tart, a pénz után, a kényelmes élet után való eszeveszett sóvárgást, melyet soha el nem érek... mert szórom a pénzt, két kézzel szórom, míg benne tart... ne higgye, hogy egy fillérem is volt a bankban, hazudtam, az utolsó filléremet is elköltöttem, ruhára, pezsgőre. A lakásadó asszony zsarol, zsarol ez a dög, ez a bestia... milyen durva lettem, milyen utolsó... Dezskó!... Dezskó, ha maga jó lett volna hozzám, csak felényire jó, mint amilyen jóságot tőlem várt, ha megcsókolt volna... szívből szeretve... nem utálattal, szívből szeretve, ha maga meghozta volna ezt az áldozatot, megváltott volna engemet. De maga nem hallotta meg a rózsák dalát... én hallottam... egész este hallottam, mióta találkoztunk.
Elmúlt... nem maradt semmi... csak ez... pusztulj el te is!
Tűzbe dobta a látványt.
Elszorult a szívem. Megéreztem, hogy a kis kihúzós képpel ifjúságom poézisének végső maradványa hamvadt el.
Évi megdöbbenve, bűnbánóan nézett... Hallgattunk...
Az utcán egy teherautomobil dübörgött el, megremegett az egész ház, az ablakok recsegtek.
- Jaj, már éjfél van! - kiáltott fel Évi. - Ez a disznó automobil minden este pont tizenkét órakor robog el az ablakom alatt. Nem is tudtam, hogy ily késő van... mennyi sületlenséget fecsegtem ma össze, mintha holnap nem is lett volna nap... nem igaz, Dezskó?
Sóhajtott és vetkőzni kezdett.