Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Ady Endre: Régi tavaszi háború
Nem, nem, talán még sem a Náncsi háborúja volt ez egészen, talán jóval inkább a kisasszonykáké, kiknek hidegsége Náncsihoz űzött bennünket s Náncsi révén birokra és veszedelmes háborúba.
Úgy voltunk akkor, hogy Adorján bácsiéknak volt egy nagyocska lyányuk s ő általa sok-sok kis leánnyal ismerkedtünk meg. Ezek a lyányok valamennyien tönkrement s vármegyére szorult szegény urak leányai voltak volna, mégis katonatiszt férjről álmodtak, aki helyettük leteszi vagy lesiránkozza a kauciót. Kapósak voltak a városban a katonák, kik minket persze félvállról kezeltek s bűnünkért: gyermeki fiatalságunkért, sokat bűnhődtünk általuk.
Én legtöbbször a Pályi-lyányokkal találkoztam, nálunk, Adorján bácsiéknál vagy náluk, ha szabad volt elkísérnünk oda Adorján bácsi leányát, akit megkülönböztetően «a mi Sárink»-nak neveztünk. Mert a nagyobbik Pályi-lyány is Sári volt, magas, sudár teremtés, piros szép, baba-arcú, már egészen nagy leány, tizenhét éves múlt. Mikor amaz említett zálogosdikat játszottuk, ha ő adott csókot, nevetve hajlott le hozzánk s éppen csak megcsiklandozta ajkaival az ajkunkat.
A kisebbik lyány, Pályi Gizi tizennégy éves múlt, egykorú velem s huncut, nagy kék szemű, borzas, fiús, lármás, gyönyörű, kis ördög. Kovács Magda azt mondta, színésznő lesz, lesimítottan viselte a haját s úgy beszélt, mint a debreceni színház tragikái, mert nyaranként pár hetet a debreceni színészek ott komédiáztak. Kolovszky Rózsika azt beszélte, hogy az ő családja voltaképpen lengyel grófi család, habár az apja csak ellenőr a bankban s mi kontesznek hívtuk Rózsikát már csak azért is, mert halvány volt, finomkodó s bár táncos természetű, mindig halkan beszélt. A többiek is drága, csitri lyányok, mi valamennyit szépnek tartottuk s bizonyosan szépek is voltak, még «a mi Sárink» is, holott az ő arcát dús szeplő felhőzte.
És mindannyian mindenkibe szerelmesek voltunk, csak éppen, hogy mindig azt szerettük jobban, aki szebben szólott ekkor vagy akkor hozzánk. Kivételes kedvencünkké pedig persze mindig a bennünket komolyan vevőt avattuk, férfiúi és fölnőtt voltunk elismerőjét. E lelkesedéseink természetesen mindig kívánatosabbá tették számunkra Náncsit, a mégis csak bátrabban érinthető és mégis csak kívánatos, fehér bőrű Náncsit. Hatalmas volt a mi fiatalságunk: szent próféciája az élettel majd összetűzendő mohó, de komoly férfiúságnak.
Ezt a sejtődött férfiúságot hagytam boldogan, szívesen, egy farsangi délutánon és estén rajtam megcsúfoltatni. Kovács Magdáéknál voltunk, Magda verseket szavalt, Kolovszky Rózsika táncolt, játszottunk, tréfáltunk alkalmatlan öregek ritkán néztek be a kis szalonba, Pályi Gizivel különösen nem lehetett bírni s miután kedves és hamis nótázással kísérte a Rózsika táncát, hirtelen ugrásban fölkapott és a fejemre nyomott egy női kalapot.
Majd fölfordult a ház a kölykös, ugráló derültségtől s én meglepettségemben és szégyenemben nem bírtam levenni s eldobni a megcsúfoló holmit. Azután elcsöndesedett a társaság, én ott állottam előttük még mindig kalapban s láttam, hogy a lyányok külön csoportban, bolondos gesztusokkal sugdosódnak.
Úgy emlékszem, nem lehettem én akkor valami különösen szép legényke s a mellett csak elképzeléseiben vakmerő, de félénk, félszeg és suta. Mégis a női kalap alatt sűrű, hosszú, barna hajam, nagy fekete szemeim s kreolos arcom a kis lyányokban bizarr kíváncsiságot ébresztettek.
Már jött is a küldöttség hozzám, Gizi és Rózsika, vidáman, de nem csúfolódóan s a szónok a «kontesz» volt, akit alighanem Kovács Magda oktatott ki:
- Édes Zoltika, legyen egy kicsit lyány a mi kedvünkért, mi magát felöltöztetjük lyánynak s majd meglátja, nem bánja meg.
A fiúkat kiparancsolták a szobából (Gulyás Andor megint nem volt velünk s az erős Tóth Lajos is hangtalanul gurult ki) s ott maradtam a lyányokkal. Pályi Sári magasabb volt nálam s nem akarta a ruháját ide adni, holott nagyon kedves s nekem tetsző kék ruhácskát viselt. Igaza volt, hiszen a Magda vendégei voltunk s Magda csak egy centiméterrel lehetett kisebb mint én s ruhái között válogathattunk.
Ahogy a ruhát kiválasztottuk s én kabátomat, mellényemet, keményített galléromat sorra engedtem (egy kicsit pirulva és dobogó szívvel) leszedni magamról, valahogy az ámulás is rám szállt a lyányok viselkedésén. Versengve jöttek, új és új ötletekkel, hogyan lássék a sapka-kalap alatt homlokomra kihúzott hosszú hajam egyébként s hosszú leány-hajnak. Nevetve, szégyenkezés nélkül pótolták ki leányosra a mellemet, csípőimet kiugratták s vékony alsó lábszáraimat is meggazdagították a kurta nadrághoz szóló harisnyák alatt. Azután Magdának egy rózsaszínű ruháját kaptam, fekete kabátkát, gyufa-korommal megcsinált szép szemöldököt, rizsport a cigány képemre s a Pályi Sári boszorkányságából az ajkaimra édes, festő pirosságot s egy rózsaszínű fátyolt is az arcomra.
Ujjaik szapora munkája alatt lángoltam - dideregtem s mikor a tükör elé állítottak már valósággal egy nő, a nő hiúsága fájt bennem a cipőim miatt. Azok bizony az enyémek, némileg viseltesek, nagyok és formátlanok voltak, miként a lábaim «egyedül nem fajtásak és úriak magán» - mondotta később, jóval később, egyik hízelkedő asszonya az életemnek.
De mindent feledtetett a lyányok álomszerű megváltozása, úgy cirógattak, úgy ölelgettek, úgy tapintgattak, ahogy csak egymással szokták tenni: óh, hányszor irigyeltem.
Megnyílt az ajtó, bebocsátották a fiúkat, akik keserű, komisz irigységgel mondtak rám minden kimondhatót, ám a leányok hamarosan letorkolták őket. Még e tájban korán alkonyodott, a lyányok kimondták a határozatot: megszökünk és kisétálunk a vasúti állomáshoz. Egy darabig Kovács Magda és Pályi Sári fogtak közre a karjukkal s mind csodálkozva állapítottuk meg, jóval nagyobb vagyok lyánynak, mint fiúnak. Szinte olyan magas voltam, mint Sári, Magda mellett éppen nagy leány, a többiek mellett pláne asszonyosan érett, de azért a fő-utcán mégis Gizivel és Rózsikával cseréltem ki Sárit és Magdát.
Ez a séta ma is kivételesen tüzel az emlékeim között, a meleg, friss leány-karok váltogatása, ájulódásos járásom a petróleum-lámpák gyáva világítása alatt. Ilyenkor az utcán sétafikált, frissítette magát a város úribb népe s egy-egy lámpa tövében, ha ismerősök nagyon megnéztek bennünket, szinte elzuhantam. De a fiúk s a lyányok két csoportba vegyülten védtek bennünket s mi a két csoport között mentünk-mendegéltünk egészen a vasútig.
Az állomáson már erősebb volt a fény s ismerős és ismeretlen urak akartak a szemembe nézni, a fiúk vihogtak a lyányok félni kezdtek nagy bátorságuktól: menekülnünk kellett.
Megint más két lyány fogott karon és azután megint Magda és Sári, de végül ismét visszakaptam Gizit és a kis «kontesz»-t s olyan erősen szorítottam meg a karjukat, mind a ketten sikoltást fojtottak el.
Haza érve Magdáékhoz, már patália és veszedelem várt reánk, a Magda anyja és apja már tudták a skandalumot s a nemes vendégkoszorú sietve foszlott szét, mihelyt az én vissza-fiúsításom megtörtént.
Mégis mámoros este volt, esték Estéje, a Tavasz beleselkedett már a Télbe, a csillagok fényeskedtek s én karjaimon mintha tíz leányt vittem volna, holott könnyűek voltak, fürge szárnyak a karjaim.
Még ekkoriban Náncsi téli rend szerint a diák-szobában aludt s őt is meglegyinthette valami tavaszias szél e napon, mert Mari néni, Adorján bácsi felesége a vacsoránál szokatlanul nem tudta türtőztetni magát. Sohase szokott előttünk a szigorú, óvatos s ujjatlan kesztyűkben cselédként dolgozó Mari néni a sok örvényű szerelmi életre célozni. De most mint egy fúria fakadt ki, mikor mindig csak Sándri jött be az asztal dolgait elrendezni.
- Mondd meg annak a drágalátos rosszfélének, hogy ő is beüthetné ide néha az orrát, akármilyen fáradtra is hancúrozta magát a sváb-fertály minden naplopójával.
Egymásra néztünk, fiúk, kedvetlenül s a szemeinket diskuráltatva mondtunk igen lesújtó ítéletet erről a haszontalan, bennünket mindig fitymáló Náncsiról. Este, későn, lefekvés után, a fiúkban mégis zavarodást okozott a mai zsúr emléke, a lyányok alakjai évődtek szemeik héjaira s bizony a fiúk leszökdösődtek Náncsihoz, mint később magam is. Nem tudok a fiúk ez esti sikereiről, de engem rettenetes csömör ért, nem a Náncsi rendes tiltakozásai miatt, de mert először csapott arcomba, orromba, ilyen lelki-testi szaglással, brutálisan, eltérítően a konyha-szag, a cseléd-szag.
A kisasszonykák friss, tiszta bőrére emlékeztem, Kolovszky Rózsika illatos hajára, Pályi Sári parfümére s igen elbúsultan somfordáltam haza, szomorú ágyamba.
Másnap az iskolában rosszul jártam: a számtanból szekundára feleltem, holott már így is baj volt a számtannal s nagyon fenyegetett, régi eminenst, a hitvány elégséges kalkulus. Harmadnap még rosszabbul jártam, nálunk voltak délután a Pályi-nővérek és én Gizivel egy-két percig sugdosódtam, feltűnés nélkül.
- Gizike, legédesebb, legszebb Gizike, szökjön ki ma este hét órakor a kertbe, én ott várom az alsó utcán, a sövény mellett.
- Mit akar? - kuncogott a kis ördög, hátha nem tudnék kijönni, s ha kijönnék is, baj volna, ha maga a sövényen át a kertbe kerülne.
- Nem volna baj - mondtam én, majdnem kilehelve a lelkem, szeretnék magától egy olyan csókot kapni, amit nem lát más valaki is.
Gizit hívták ki, nevetve csapott a kezembe és elszaladt s nemsokára láttam, hogy a Pályi-nővérek a szürkületben hazafelé indulnak. Nem laktak messze, házuk telke két párhuzamos utcát fogott át s a kertjük a mifelénk való, alsó utcára nézett, közeli, szűk, kevés házú utcára, mely valamelyik emlékezetes, adakozó, néhai megyéspüspök nevét őrizgette.
Én ott vártam az alacsony sövénynél már hét óra előtt, nyolcig, félkilencig, akkor hallom a kerten túl, a ház felől a Pályi-nővérek kacagását. A vacsoráról elkéstem, Adorján bácsi soha még ilyen szigorúsággal nem dorgált meg, mint máma s ő talán nem is tudta, milyen igaza volt.
Este dacos vággyal közeledtem Náncsihoz, de Náncsi mintha csak mindent tudott volna tegnapi finnyásságomból s mai kudarcomból, éles hanggal kergetett el a fiúk nagy mulatságára, pedig hát Náncsi nekik is szólott:
- Elég volt már, hagyjanak engem békében, utálom magukat tintaszagú kölyköket s ha nem hagynak békében, holnap mindent elmondok a tekintetes úrnak.
A fiúk még azért azután is próbálkoztak Náncsival (Náncsi mintha megbánta volna kitört gőgösségét), csupán én éreztem nemem és méltóságom nagy tragédiáját. De már önmaguktól érődtek meg a dolgok, már készülődtek a Somos-erdő ibolyái és a Posta-rét sárga virágai s Náncsi és Sándori már kikerültek a konyhába.