Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás - ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben -, akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem - miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat - végre gyönyörű lakodalmat csaptak és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére - most, lám -, érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal tölti meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin; főképpen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektórium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos kora reggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik - mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve, és kissé bódultan az életük, lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától -, néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önként. - Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az osztályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrantak is be a végére, már evangéliumra s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlokukat - borzongva, felületesen, és profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bentlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot, mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet», amilyennek valaha ismerték - tavaly, vagy tavaly előtt, mikor még otthon valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé illatozott az asztalon, aztán könyves táskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták egymást; s közben látták Marit a nagy piaci-kosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez... Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ismernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte szívességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő - idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat - de csak azértis összevihognak.
Legkivált az «öreg» - a kövér, paprikavörös-képű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi bunda!» - csúfolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyűlöli őket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bűnöst és nincs is hatalma fölötte, de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét «Réndetlenek! Fraccok! Pinklik!» - pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapu felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát - reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!» - recsegi egyre, míg az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését - idegekig-ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé mellé - a szilencium nyomasztó csendjébe.
És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok - hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön térdepelés - és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülönbül. Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság... mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az
De lám, a kert - édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide, elhagyni a kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat, elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni - szét lehet széledni a lombos, kanyargós utakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt délutánonként, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész «kisasszonyok».
Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis emberszűzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket... most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen, túléretten csüngnek a kocsányon, hagy csak egy piciny szellőcske kell és...
«Puff!» - «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»
Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély - csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel... Ám egy nagy, csurgó-levű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigunda nővérnek és odavinni hozzá. Így aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend... és azt csak az ördög súgja az embernek - hogy ilyen érzéki kívánsága legyen -, és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; - de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy ordítana, jaj!... Ha fel lehetne venni titokban - igen de már hárman látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő-kisasszony is ott a fa mögül nézi őket és nevet... És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyellhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szívében a szégyellést. Na nem igaz?
...És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton - micsoda inger, milyen veszejtő, drága, hűvös ígérete minden földi örömnek, vétke a kívánságnak, sóvár kísértése az ínynek!... Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos színeid szépségében; magadra vetted a világ bűneit!...
«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,... mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gräd'In!»
A három kis tetten ért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? - Csakugyan ő, a rettentő Kunigund'; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán - valamit megértő, messzire emlékező... A másik percben bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a kijárat felé megy.
«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésűs szöszke az ijedtségtől még halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanul és reszketve, kezükben a szép gyümölcs.
Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg; én legalább nem tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. - Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A mennyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok !»
«Igen, jó lesz - mondja a körfésűs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. - Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! - teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkés szélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel - a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló teremtményeire is egyképpen gondja vagyon.