Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám
Ilyen cím alatt ismét egy csinos kötetet kapunk Pethő Sándornak, a néhány év előtt megjelent "Politikai Arcképek" című munka szerzőjének tollából. A cím, mint ő maga mondja, nem felel meg egészen a könyv tartalmának. Valóban nemcsak a szabadságharc "eszméinek", hanem a mozgalmas idő eseményeinek történetét kapjuk, egyelőre csak vázlatosan, nagy vonásokban, mert a szerző, mint előszavában mondja, egy nagyobbszabású munkát is tervez e témáról. Ezt azonban csak néhány év múlva szándékozik megírni.
Pethő a 48-49-ki események megítélésében ugyanazon a nyomon halad, mint a jelen rövid ismertetés írója hasonló tárgyú dolgozataiban.
Álljon itt a könyvből néhány jellegzetes részlet.
A Batthyány minisztériumról következő jellemzést olvassuk: "Széchenyi, Deák, Eötvös, nem homogén irányú és vérmérsékletű, de mindannyian fényes tehetségű férfiak egész falanxa sorakozott Batthyány körül, kik abban voltak egyek, hogy mind a hárman az ország legmérsékeltebb, leghiggadtabb, legóvatosabb politikusai közé tartoztak. És e hatalmas hátvéd által támogatva sem bírta Batthyány fenntartani az erők amaz egyensúlyát, mely nélkül egy minisztérium tartós és sikeres működést kifejteni nem képes. A mérleget nemcsak Kossuth rendkívüli egyénisége, hanem még ennél is inkább a minisztériumtól független eseményeknek óriási súlya billentette az ellenkező oldalra." "Batthyány nem rendelkezett sem a szónoki erő varázsával, sem a nagy és eredeti gondolatok arra cikázó villámaival, amelyek a nagy embert arra teszik hivatottá, hogy uralkodjék a tömeg fölött, vezessen egy népet, irányt adjon egy kor eseményeinek. Batthyánynál a tehetségnek tiszteletreméltó mértéke a jellembeli tulajdonságok nem mindennapi kiválóságával párosult egy minden tekintetben rokonszenves és előkelő egyéniséggé, aki rendes időkben alkalmasint évtizedeken át hasznos szolgálatokat tehetett volna hazájának. Tragikuma ott kezdődik, hogy egy nagy történeti fordulattal váratlanul fölvirradt új korszak olyan óriási feladatok elé állította, melynek túlhaladták erejét s melyek fölülrá a körülmények végzetes komplikációja folytán katasztrófa felé sodorták azt a hajót, melynek kormányosául vállalkozott."
A III. fejezetben megtaláljuk a 48-49-ki szabadságharcnak igazságos mérlegét. "A magyar konzervatívek politikája - olvassuk az 52-ik és következő lapokon - mely azon a hiten alapult, hogy a negyvenhetes alapon ki lehet egyezni az új Ausztriával s az országgyűlés békepártjáé, mely valami hasonló megoldásban reménykedett, kezdettől fogva a levegőben függött. Ezek a konzervatívek legkevésbé mondhatták, hogy Kossuth politikája fiktív elemekből állt. Az övék alakult teljesen ilyenekből. Egy nyomorult árért készek lettek volna feláldozni mindent s a nyomorult árt sem érhették el." "Minden kompromisszum lehetősége ki volt zárva a magyar és az új osztrák regime rendszere közt. A történelem útja a magyar nemzetre nézve tehát az önvédelmi harc vérkeresztségén és a Schwarzenberg-féle központosítás poklán vezetett keresztül." "A történelem nem azoknak adott igazat, akik a kamarillával minden áron békülni akartak, hanem azoknak, akik azt vallották, hogy Magyarországnak fegyverrel kell védenie jogait s becsülettel megvívni az önvédelem harcát."
Érdekes rajzát kapjuk a munka IV. fejezetében a Kossuth és Görgey közti antagonizmusnak: "A nemzet fátumához tartozott - olvassuk a 79. s köv. lapokon - hogy azt a férfiút, aki az önvédelmi harcot megindította, aki a honvédség anyagát s a hadviselés anyagi eszközeit előteremtette, legyőzhetetlen bizalmatlanság választotta el attól a férfiútól, aki ezt a sereget fegyelmezte, harcképessé tette s a szabadságharc második stádiumában, akkor, amikor a magyar ügyet már egész Európa végvonaglásban levőnek tartotta, dicsőséges győzelmekre vezette. Kossuth végzetes tévedése volt, hogy csakhamar a szabadságharc kezdetén föl nem ismerte, hogy e harcnak mondhatni predesztinált fővezére nem lehetett más, mint Görgey. E két férfiúnak egész a gyűlöletig fajuló kölcsönös bizalmatlansága gátolta meg a nemzetet abban, hogy a szabadságharcban kifejtse az ellenállási erőnek azt a maximumát, melyre képes lett volna."
Kossuth pénzügyi és hitelügyi politikájának találó jellemzését kapjuk az V. fejezetben: "A mai állapotok méreteihez szokott ember - olvassuk a 103. és köv. lapokon - elképzelni is alig tudja a hitelügy és pénzforgalmi intézmények ama primitív állapotát, amely Magyarországon 1848-49-ben uralkodott. Az időnként a forgalomból el-eltűnő ezüst mellett az osztrák nemzeti bank jegyei képezték a fizetési eszközt. Harminc éven át sikerült ugyan a banknak a készfizetéseket fenntartani, de nem azért, mintha ércállománya megfelelő lett volna, hanem azért, mivel békés időkben nem igen zaklatták felváltással. Amint 1848 elején a politikai láthatár beborult s az emberek kezdtek jegyeikért ezüstöt követelni, rögtön kitűnt, hogy a bankjegyre írott kötelezettség csak üres ígéret s maga a bank nem egyéb, mint az osztrák kormány pénzszerzési forrása. A bank nem mert, vagy nem tudott, vagy nem akart Magyarországon mint hitelszükségletet kielégítő eszköz tért foglalni. Magyarország egy hitelügyi és pénzforgalmi sivatag volt, egy darab Ázsia, melynek állapotát még döbbenetesebbé tették a sűrűn kiújuló s 1848 elején permanenssé vált pénzváltási nyomorúságok." "A bécsi körök biztosra vették, hogy a magyar kormányzat pár hónap alatt menthetetlenül belefullad a pénzügyi tönk mocsarába. Meg is történt volna ez, ha nem olyan ember állt volna a magyar pénzügyek élén, mint Kossuth, aki ugyan nem volt céhbeli financier, de kit erős akarata képesített arra, hogy rövid idő alatt azzá legyen. Egyes kisebb taktikai botlásokat leszámítva, mindjárt helyes úton indult el. Rövid idő alatt kamatozó kincstári utalványok kibocsátásával, valamint lelkes hazafiak adományai segítségével ércalapot létesített ahhoz a bankjegykibocsátáshoz, amellyel a Kereskedelmi Bankot megbízta. "Az első Kossuth-bankóknak főrendeltetése a pénzbeváltási mizériákon való segítés volt, de a kincstárnak is tettek szolgálatot, mert e pénzforrás nélkül a kormány, már az első hónapokban fizetésképtelen lett volna. A tulajdonképpeni állami pénzügy csontvázává a később forgalomba hozott s az országgyűlés által 61 millió összegben megszavazott magyar államjegy-kibocsátás lett. Kossuth ennél az emissziónál az erők gondos mérlegelésével járt el. Semmi kétség, hogy ha békés idők következtek volna, ekkora lebegő államadósság visszafizetését, illetőleg fundálását Magyarország könnyen megbírta volna. Nagyon jól ismerte ő a túlságos tömegű államjegy-kibocsátásokból származó bajokat. - Az adott viszonyok közt legfeljebb olcsó házi bölcsesség volt mindaz, amit egyes képviselők (Lónyay Menyhért és Pap János) előadtak. Ha valakinek a háza ég, hiába prédikálnak neki a legtökéletesebb tűzoltó eszközökről. Okos ember azt fogja használni, ami a keze ügyébe esik. Magyarországnak 1848 augusztusában határszélei már lángban égtek. Jellasics már a Drávánál állt."
"A magyar államjegyek kibocsátásának elítélése a különböző osztrák proklamációkban kissé furcsán fest azoknak az osztrák minisztereknek utódaitól, akik harminckét évvel előbb ezer milliós államjegy-kibocsátásokban és devalvációban remekeltek". "Mialatt Deák egy száztagú küldöttség élén Bécsben hiába kérelmezte a megszavazott törvények szentesítését, Kossuth megkezdte az ötforintos államjegyek forgalombahozatalát. Ennek elmulasztása egyértelmű lett volna a feltétlen és rögtöni kapitulációval" stb.
Az érdekes VII. fejezet Kossuth nemzetiségi politikáját tárgyalja. Ezt Pethő nem tartja átgondoltnak és következetesnek. Csak az emigrációban való elmélkedései alatt jött rá - úgymond - Kossuth, hogy a magyar államiság középponti problémája a nemzetiségi kérdés. Ekkor állt elő a dunai konföderáció kalandos tervével.
A munka két utolsó fejezete az orosz intervencióval beállt katasztrófa rajzát nyújtja.
E rövid ismertetés keretében Pethő munkájának történetpolitikai kritikájába bocsátkozni nem kívánok. A főbb dolgokban, mint említem, egyezik fölfogása azzal, amelyet én magam különböző dolgozataimban kifejtettem. De nem hallgathatom el, hogy a könyvéből fentebb közölt szemelvények szóról-szóra vannak átvéve részint "Egy Letűnt Nemzedék" című munkámból, melynek egyes fejezetei tudvalevőleg ebben a folyóiratban jelentek meg először, részint egy, ugyancsak a Nyugatban 1912-ben közzétett dolgozatomból. (L. "Egy Eltűnt Nemzedék" 10., 11., 141., 246., 270. stb. lapjait s a Nyugat 1912. június 1-i számát, 974-977-ik lapokon.)
Dolgozataim fentebb idézett s még több, a fentiekben nem reprodukált részeinek szószerinti átvétele ellen nem volna kifogásom, de azt már mégsem tarthatom méltányos eljárásnak, hogy a t. szerző nem nevezte meg sem a forrást, melyből ily bőségesen merített, sem a szerzőt, kinek munkájából terjedelmes részeket könyve szövegébe egyszerűen bekebelezett, vagy minek is nevezzem ezt a sajátságos kisajátítási műveletet. Remélem, ha a 48-49-ki eseményekről majdan írandó munkája a tervezte nagyobb stílben elkészül, mostani mulasztását jóvá teszi.
[+]