Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám
A játék az érsemlyéni kúriát színeli.
Minden tárva van, s a tornác oszlopai mögött gyönyörű magyar tájkép láttatik.
Idő, több mint száz éve, 1803.
Személyek:
A Nagyasszony: özv. Kazinczy Józsefné Bossányi Susánna;
Ferenc, József, László a fiai;
Ilosvay László, öreg vicispán;
a lánya, Krisztina, egy vidám özvegy, özv. Sárosy Andrásné;
gróf Török Sophie;
gróf Török Marie;
Szentgyörgyi József, Debrecen város főorvosa;
Döme Károly, fiatal plébános;
Maris, szobalány;
Jani, Ferenc inasa és
két hajdú.
Szentgyörgyi s Maris a tornácajtóban.
Maris: Nem merek ám én bemenni.
Szentgyörgyi: S miért nem?
Maris: A Nagyasszony -
(A belső szobák felől zörgés hallatszik. Maris ijedten eltűnik a tornácon.)
A nagyasszony belép.
Szentgyörgyi: A Nagyasszony hivatott. Szolgálatára itt vagyok.
Nagyasszony: Itt van az a személy?
Szentgyörgyi: A Nagyasszony házbeli cselédje? Igenis magammal hoztam a kocsimon. Jó lélekkel mondhatom hogy már egészséges.
Nagyasszony: Csak mondja kegyelmed amit akar. Nem volt annak soha semmi baja. Nem olyan könnyen esik ágynak az ilyen, ha nem gyerekágynak. Hol van az a magáról megfeledkezett?
Szentgyörgyi: Kinn maradt a pitvarban. Kívánja a Nagyasszony, hogy ideszólítsam? Nagyon fél szegény.
Nagyasszony: Félhet is. Van is oka félni. Ugyan most mondja kegyelmed, hát meglett, úri ember létére, hogy árthatja ilyenekbe magát? Ekkora szakállas komoly férfi, Debrecen város főfizikusa, akinek már adnak a szavára, nem restell ilyet csinálni?
Szentgyörgyi: Mit csináltam én a Nagyasszonynak?
Nagyasszony: Nem röstelli még a szemembe nézni? Hiszen kiégne az orcám! Hogy foghatja föl még azt az elvetemedett személyt? Okos embernek mondják, és még pártját fogja ellenem a Franci rigolyáinak.
Szentgyörgyi: Én azt teszem amit kötelességem és hivatásom parancsol. Az orvos nem űzheti el a beteget ki gyógyításért hozzá megy. Most, hogy már meggyógyult, visszahoztam a Nagyasszony kezébe. Beszólítsam?
Nagyasszony: Nem, nem, látni sem akarom. Pusztuljon házamból! Az én házam nem arra való, hogy ilyen személyeknek fedélül szolgáljon - mint egynémely városi főfizikusé.
Szentgyörgyi: Tekintetes asszony!
Nagyasszony: Csak ne édesítsük a körülállást, főfizikus uram! Nem kegyelmed adott tanyát a kószáló szerelmeseknek, s korához és rangjához nem méltó alacsonyságra vetemedett? A Francin éppen nem csodálkozom, aki hiszen mindig éretlen volt, és egyebet sem tud csak firkálni s édeskedni, de hogy ilyen öreg ember akinek már az orrában is őszül -
Szentgyörgyi: Megbocsásson a tekintetes asszony de én semmiféle szerelmeseknek sem adtam tanyát. Franci hozzám küldte a beteg leányt, hogy gyógyítsam, és ezt nem lehetett denegálni - de énnálam senki sem találkozott, és még csak nem is látták egymást.
Nagyasszony: Nem! Hát akkor miért szaladt utána Debrecenbe? Ahelyett, hogy magához való asszony után nézne - hiszen ingyen él itt a nyakamon, még az enni valóját sem tudja megkeresni, nem ártana egy jómódú feleség aki ráncba is szedné egy kicsit, de ahelyett ő cselédekkel cimborál, mindenféle lotyóval szűri össze a levet itt a szemem előtt és egyszer még utánuk futkos, engedelmem ellen.
Szentgyörgyi: De Nagyasszonyom! Franci nem gyerek már, innen-onnan negyvenöt esztendőket számlál és már joga van szabadon járni a dolgai után.
Nagyasszony: Nem gyerek? Hát ugyan mondja kegyelmed ki volna a gyerek ha még ő sem? Nem gyerekebb ő mint öccsei? Hiszen még jóravaló foglalkozása sincs, ellátása sincs, volt neki tisztességes hivatala, azt a maga oktalansága miatt deperdálta, most egész nap hiábavalóságokkal rontja magát -
Szentgyörgyi: Én nem egyezhetem meg erről a Nagyasszonnyal, a Nagyasszony fia literátor és szentelt hazafi és amit tesz a magyar Hazának fölvirágoztatására cselekszi.
Nagyasszony: Jobb volna ha maga Famíliájának fölvirágoztatására gondolna! - Literátor! Azt mondja az úr? Elég bajom volt nekem az ő literátorságából, nézhetne már hasznosabb és tisztelethozóbb mesterség iránt, mert bizony anyai szívem majd megszakadt, mikor a fiam a tömlöcben ült.
Szentgyörgyi: A Nagyasszony fia sokat bűnhődött, nem csoda hát ha természetes érzékenysége, melynél fogva minden indulatot a közönségesnél mindig erősebben érzett, valósággal beteggé teszi őt, azért engedni kellene szívednek olykor asszonyom, és nem az amúgy is háborgó tüzet haragod olajával még mérgesíteni.
Nagyasszony: Gondold meg uram mit vethetek én a magam szemére? Ki mindig készséggel istápoltam gyámoltalanságát, pénzzel és egyéb küldeményeimmel tilalom ellenére is segítettem amíg a tömlöcben ült s haragvó öccsével onnét hét esztendő után kiváltottam -
Szentgyörgyi: De asszonyom! S végre most nem tudsz-e könyörületes lenni avval aki annyit szenvedett s hét esztendeig láncot viselt? -
Nagyasszony: Minden törődésemnek s szívszaggató vesződségeimnek díja most az a szégyen, hogy íme láncot viselt embernek vagyok már az anyja -
Szentgyörgyi: Csitt! asszonyom. Franci hangját hallom - s itt van-e ő?
Nagyasszony: Itt ám, mert nyomába küldtem Debrecenbe.
Előbbiek, Ferenc.
Ferenc: Kisztihand édes Anyám! Isten hozott Barátom! - s hogy van a beteg?
Nagyasszony: Hallja-e kegyelmed, kire most is első gondolata - hallja? Vagy nem restelled anyád füle hallatára azért a személyért interresszálni magadat? Sokat törődsz énvelem!
Ferenc: Engedelmet instálok! - nem tudtam, hogy ez együgyű kérdés ingerli Anyámat. Az igen, hogy nem kedveli a szegény teremtést, pedig a derék leány Anyámnak legkisebb szolgálója.
Nagyasszony: Azért szalad ellenem városba.
Ferenc: Én küldtem orvoshoz, mert nem nézhettem szegényke fogyását. Már negyed hete, hogy köhögött és sápadt, s ha csak szolgáló is, de nemes leány, és apja gondviselésedre bízta.
Nagyasszony: Most még leckézteted anyád, nézzenek oda, leckézteti! Jobb volna bizony, ha nem törődnél már annyit a szolgálókkal. Ilyen nagy ember, hallod? Inkább úri barátnői között nézne szét fiamuram, van-e közöttük egy jómódú feleségnek való? hogy ember lenne már egyszer belőlem és ne ülnék itt mindig az anyám szoknyáján.
Ferenc: Anyám! - én nem mondhatok semmit Anyámnak, ki engem úgy ápolt és gyámolított a kalamitásban, de Anyám tudja mint szeretném részemet megkapni Bányátskán s magam kezére gazdálkodni benne -
Nagyasszony: Gazdálkodni, no hiszen éppen te tudnál gazdálkodni! Poéta! - ki magad dolgaival is ugyan sáfárkodtál! Vagy hova tetted szép hivatalodat? Hova tetted becsületes neved? Nekem birtokomban még nem gazdálkodott láncot viselt ember.
Ferenc: Anyám!
Szentgyörgyi: Az ég szerelmére kérem a Nagyasszonyt, ne ingerelje őt! Látja, mint elhalványult, a dadogás rájön ismét. Menjen át most a Nagyasszony maga szobájába, és ha majd elméjük meghiggad és háborgó szívük lecsöndesedik, akkor beszéljenek.
Nagyasszony: Köszönd barátodnak, hogy csúnyábban nem mondom mondandómat rólad. Embernyi ember létedre oktalan! érdemes vagy-e, hogy veled vitázzak? (El.)
Ferenc, Szentgyörgyi.
Ferenc: Mindig ilyen velem Anyám, mint egy oktalan kamasszal, de hagyján! Maris beteg?
Szentgyörgyi: Ügyelned kell rá Barátom, mert hajlandósága van a hektikára, s erősen meghűlt, immár azonban magához tért. - S te Barátom, te nem vagy-e beteg, mert fogyni láttalak, csontjaid előjöttek, s arcodról nem akar letűnni a tömlöc halványsága.
Ferenc: Beteg, Józsefem! - s miként ne volnék az, mikor tömlöcből-tömlöcbe jártam? Látod, rab sorsom megtanított engem örökké lihegni szabadságért. S való, mit nékem mindez kies táj, gazdag holdmezők, mit e szent ligetek, mit születésem és gyermekéveim kedves honában laknom, ha test rabságáért lélek rabságát kellett megcserélnem? Naponta fonnyadok már, Debrecent vágyom, Debrecent áhítom! S barátaimnak új könyveiket látni, barátnőim pianofortéit hallani!
Szentgyörgyi: S anyád utánad küldött?
Ferenc: Anyám, szegény! Jó asszony, de ha tudnád, Barátom, milyen kínos negyvenöt esztendős koromban ismét gyermeknek lenni, a gyermekség minden rabságával, s magamegállhatatlanságával, annak örömei s könnyűsége nélkül, és alamuszi suhancként tekinteni azoktól, akik szívünk s szerencsénk jogos birtokosai, szánnád barátodat. Ó édes Józsefem! - ha én még egyszer magam lehetnék, ki szabadon jár és akit senki sem korholhat -
Szentgyörgyi: Anyád korholásait nem kellene olyan nagyon a szívedre venned.
Ferenc: És kiét, ha az övét nem? De mindenki rossz szemmel néz rám, s öccseim mint tehetetlen embert és ingyenélőt szemlélnek - és igaz! Nem ingyen élek itt? Értek valami hasznos dologhoz? Minden szerencsétlenségemnek nem oktalanságaim voltak okai? Ó Barátom! Minek élek én és miért teremtettem?
Szentgyörgyi: És csüggedsz-e Ferencem? Szabad csüggedned? Ki literatúránk istápolója vagy és árva nyelvünk reménysége?
Ferenc: Mondd inkább, megrontója annak, s bennem, ki minden erőmmel javítására török, immár cégéres ellenségét tekinti a Haza, - és nem korholsz te is gyakorta Barátom, hogy az újdonságok korcs szeretete elragadott s édes nyelvünket a Vendég maszlagával betegítem?
Szentgyörgyi: Mindnyájan hibázunk Ferenc! - De nagyobb dolgoknak harcosa vagy te, s az ideák s igaz Humanitás kívánják hosszú életedet.
Ferenc: Dolgoztam, és mit értem el vele? Tárgyam a józan gondolkodás volt, Barátom, s a nyelvek megoldása, melyek az ész kapui. Hittem, hogy nem chimaerai szándék a megtévelyedetteket igazabb út felé vezetni, s a bolondságnak elibe tükröt vetni, s hogy okosság ezért becsülettel állni a bornírt eleveállatások minden Sturmjait, a halálveszedelmet s a hosszas börtön szenvedéseit. És mire jutottam vele? annyiunk nyögéseivel és annyi szentek halálával ment valamit előbbre az Erkölcs? Nem áradnak több vértől, mint egykor a Babona förtelmes oltári és nem olyan vagyok, mikor a világot okosítani akarom, mint a gyermek, ki fakardjával a vihar ellen hadakozik? Ezért érzik ösztönösen, milyen haszontalan s tipornivaló férge vagyok én e világnak, aki annak rendes sodrával menni és szokása szerint cselekedni nem tud, pedig menni kíván és cselekedni e lélek minden erejével!
Szentgyörgyi: Már értelek Ferenc, cselekvésre született lelkedet betegíti meg a cselekvéstelen és mozgástalan anyád-házában-élés, jussodat kellene elkérni, hogy már magad embere legyél, és megnyomott akaratod felegyenesedjék -
Ferenc: Ó Barátom, imént is hallottad, hogy kértem azt!
Szentgyörgyi: Kérésedet nem tudod törvények virtusával konfirmálni?
Ferenc: Anyám másodszor adta életemet, mikor a tömlöcből kiváltott, nem sürgethetem, amit ő nem akar. De igazságuk is van, akik engem a gazdaságban tudatlannak tartanak, miként kívánhatnám, hogy anyámasszony fölbuzgó kisded vagyonkáját gyámoltalan kezeimre bízza? És így Józsefem - a halál és szeretet megfojtja minden vágyakozásaimat, szívem zörgése láncnak zörgésévé válik és reménységeimre az én akaratom tesz bilincset.
Szentgyörgyi: Oldd meg Barátom, oldd meg, és ereszd szabadon reménységedet! Akik szabadon szálltak, mikor gazdájuk nehéz fogságban sínylődött, okos-e azokat most kedvetlen érzések miatt gúzsba kötni? Én értem kedvetlenséged, mert oly közel vagy még a parton a kőszálakhoz, ahol hajótörést szenvedtél, a nyeldeső habokkal küszködtél, nem merheted magadat kimentettnek érezni, de csak nézz körül s valld meg, tömlöc ez? Ni! - a természet kibeszélhetetlen vidámsággal leheli ki a megelégedést! Ni! - a csöndes ég hogy tekinget alá a könnyű fáknak társaságos gallyain keresztül! Minden csak örömet kiált s vígságra hív.
Ferenc: De hogy adhasson nekem örömet anyám gyönyörűséges kertjeiben élnem, mikor az ő bosszúságára s kedvének rontására élek ott?
Szentgyörgyi: De miért élsz bosszúságára, s miért nem óvakodsz kedvét viseleteddel folyvást ingerelni?
Ferenc: Én ingerlem?
Szentgyörgyi: S miért fogod föl ellene ama lányt? - kinél különb asszonyt kapnál a faluba.
Ferenc: Barátom! Amikor Anyám Regmecre költözött, és én nyavalyába estem, Maris volt az ápolóm, és ő fölolvasta nekem könyveimet, ő írta le amit neki diktáltam. Senkim sem volt, és hideg gyanakodó tekintetek között felfrissítette elhagyott lelkemet nyájas és naiv szeme! Okos leány, bár csak paraszti vér, s kedvelem őt Barátom! Mint kedvelem az együgyűeket, akikben a természetnek saját színét, s a szívnek erejét nevelés és társalkodás hipokrízise meg nem rontotta. És most hagytam volna el, nyavalyásan?! - de nem tudtam hogy anyám annyira szívére veszi. Mikor fog kiveszni, a jókból legalább, a hiú úri gőg és a társaságok Aberglaubéi? - De hagyjuk Barátom! - köszönöm neked, hogy egészségben meghoztad, s hol hagytad őt? Maris! - Érzem, hogy mindenkinek terhére vagyok, csak őneki nem.
Előbbiek, Maris.
Maris: Szólított az úr?
Szentgyörgyi: No, barátom, én megyek keresni anyádat, még találkozunk!
Maris, Ferenc.
Ferenc: Maradj itt Maris! Örömmel hallom egészségedet, s vigyázz rá ezentúl.
Maris: Köszönöm a Tekintetes Úrnak nagy jóságát hozzám.
Ferenc: Maradj még! Beszélni akarok veled, nincs neked testvéred Bagaméron?
Maris: Nincs, uram.
Ferenc: Mikor Debrecenből jöttem, egy tizennégy esztendős legény szekerem mellett ment el, feketefürtös gubácskájában, és mezítláb, mert az eső csepegett, s vállán vitte fékjeit. Olyan volt, mintha testvéred lett volna, Maris! Gyönyörködve néztem a gyermek könnyű járását és a tömött, inas lábikrákat. Bagaméri születésűnek mondta magát. "Te tehát oláh vagy?" - kérdeztem tőle. "Oláh vagyok?" - felelte, elrettenve feltevésemtől. - "Nem én uram, mert én igaz kálvinista." Beszéde tiszteletét mutatta, s az a szép csendes mosolygás szabad lelkét, és hogy ön becsét ismeri. Lovaihoz ment, melyek a mezőn legeltek.
Maris: A tekintetes úr jól tudja, hogy én nem Bagamérból jöttem.
Ferenc: Tudom Maris, és mégis testvéred volt az a fiú. Testvérek vagytok valamennyien, bátor és szabad nép! És én magam vagyok a rossz testvér. De hagyjuk, te nem érted ezt, és jó, hogy nem érted, különben nem lennél-e te is ellenségem?
Maris: Ugyan már hogy mondhat ilyet a Tekintetes Úr?
Ferenc: Mind ellenségeim, Maris! - nem veszed észre, milyen vasvilla szemekkel néznek rám? Haszontalan egy ember vagyok én!
Maris: Megmondanám a Tekintetes Úrnak, miért gondolja ezt.
Ferenc: S te tudnád azt, lányom?
Maris: De nem fog rám megneheztelni a Tekintetes Úr? - mert huncut dolog, amit mondani akarok.
Ferenc: Csak mondjad bátran, mert ismered, mennyire szeretlek.
Maris: A Tekintetes Úr mindig jó volt hozzám, méltatlan leányzóhoz -
Ferenc: No csak mondjad s mondjad!
Maris: Házasodjon meg az úr! - mert hogy senkije sincsen, az okozza kedvetlenségét, s azért lát mindent oly sötétben.
Ferenc: Jó lány vagy, s eljönnél hozzám feleségnek?
Maris: Ugyan menjen már az úr! - mivel érdemlem, hogy velem, szegény leánnyal, incselkedik?
Ferenc: Én nem tréfálok véled, Maris! De kit vehetnék el, aki szívlelne? Nem te vagy az egyetlen?
Maris: Találhat az úr magához valót is, nem jó szemmel tekingeti a grófkisasszony?
Ferenc: Sophie? A szegény, derék leány, de láttad, hogy annak vőlegénye van. Ne is beszéljünk erről Marisom, mert én csak téged veszlek el, s hozzám jössz-e?
Maris: Egyre tréfál az úr, de nekem is van ám vőlegényem.
Ferenc: És kicsoda az?
Maris: Jani, az úr inasa, és ő hozzám való! De hadd menjek már.
Ferenc: Várj csak még Maris, igazán a vőlegényed?
Maris: Igazán uram, bár lenne az úrnak magához való menyasszonya, mindjárt te sem keseregnél annyit.
Ferenc: Jóságos lány - te magad boldogságában másokéra gondolsz, és ez engem, kit jótevődnek képzelsz, szintén boldognak óhajtanál látni. De hagyjál engem egyedül, minden szív társat talál és boldog lesz, én pedig, aki talán más klímából vagyok, nemhogy itt gyökeret verhetnék, fonnyadjak özvegyen. Így hal meg az Isten veteményes kertjében egy fa, s helyette tíz nevekedik föl, hogy virágra fakadjon, és gyümölcsöt teremjen.
Maris: Elereszt már az úr? - mert nem maradhatnék tovább.
Ferenc: És miért akarnál menni Marisom?
Maris: Itt talál a Nagyasszony, és a Tekintetes Úr tudja, milyen mérges természetű.
Ferenc: Ne - ne hagyjál most itt, szükségem van rád, egyszer ugye írtad leveleimet?
Maris: Akkor beteg volt a Tekintetes Úr.
Ferenc: Beteg vagyok most is Marisom! No - ülj le csak és írjál.
Maris: (Leül.) Nem kellene ezt most, Uram! A Nagyasszony -
Ferenc: Az most a Matematikus úrral traktál, - írjad ám nyugodtan, megállj csak, a tipográfusnak kell levél először.
Maris: Szeret ám a Tekintetes Úr leveleket írni.
Ferenc: A rabok mind szeretnek - de nem érted ezt Maris!
Maris: Sajnálom a Tekintetes Urat, ki annyi ideig börtönben sínylődött, és nem tudja abbahagyni a rávaló gondolkodást.
Ferenc: Más az Maris! - és te nem érted azt, de mondjad: meghívtok a lakodalmadra?
Maris: Hogyne, ha az uraság megalázza magát? - de felejteni tetszik a levelet!
Ferenc: Ó Marisom! - hiányozni fogsz ha elmész tőlünk, de neked jobb lesz az. Tehát a levelet, s lássuk a tipográfusnak akarok először -
A Nagyasszony benyit.
Nagyasszony: Tessék, nem együtt kapom őket megint! Jöjjön csak, jöjjön kegyelmed, íme mint turbékolnak a jó madarak! Micsoda szerelmes levelet ír a nemes kisasszony? A fiamuramnak bezzeg más dolga sincs, mint céda fehérnéppel dugni össze a fejit ilyen haszontalan árkusok fölött! S ilyen ringyót fogadtam én a házamba!
Ferenc: Asszonyám!
Szentgyörgyi: Nagyasszony!
Nagyasszony: Ilyen utolsó személyt! Aki ám alighogy beteszi a lábát, szalad a vén úrfival összeszűrni a levet. Teremtőm! Micsoda erkölcsök ezek! Pellengérre vitték az ilyet mikor én lány voltam.
Ferenc: Anyám! - ezt kikérem, anyám egy becsületes lányt bántalmaz.
Nagyasszony: No, csak te hallgass, csak éppen te hallgass a ritterkedő frázisaiddal! Még neki áll feljebb, lásd, még merészel a szemembe beszélni, aki anyád házából amolyan házat csinálsz! Vagy nem veszed utóbb feleségül, úri famíliádnak szégyenére?
(Kocsizörgés.)
Jani (jő): A Nagyasszonyhoz vendégek érkeztek.
Nagyasszony: Nézze, nézze, mit mondtam, ugye mit mondtam az imént kegyelmednek? Nem veszi utóbb feleségül? De hiszen azt meg nem éred itt az én portámon! - csúffá teszem én az ilyen teremtést!
(Jani ijedten el.)
Maris: Megkövetem a Nagyasszonyt, de velem így ne tessék beszélni, mert nemes ember ám az én apám is!
Nagyasszony: Megbúbollak ám, gyalázatos, még te is föl mered emelni a szavadat? Nesze! Ezt neked! (Tépi, üti.) Hogy a szobámba meri még tenni lábát az ilyen utolsó.
Ferenc: Anyám!
Szentgyörgyi: Minek is hoztad a szobába?
Ferenc: S hol van helyem, ahol egy levelet diktáljak? Üldözött vad módjára bújok én!
Maris: (Felemeli kezét.) Engem ne tépjen, hallja az asszonyság? Mert én nem vagyok az asszonyság rongya.
Nagyasszony: De majd én segítek a bajodon! Majd, ne félj! Nem fogsz te itt az én portámon szabadon kószálni, hogy a legényfiam fejét elcsavargasd! Hé hajdúk! Hajdúk! Vigyétek a kamrába!
(Hajdúk jönnek.)
Ide vigyétek, ide a kamrába! Be kell őt lakatolni! Kötözzétek meg hogyha kapálódzik! Kössétek be száját hogy nyughasson! Be kell zárni, diszciplínára, csak kenyérre, vízre!
(Hajdúk beviszik a síró lányt.)
Jani (jő): A vendégek itt vannak már, hova vezethetem őket? (Ijedten hallgat el és körülnéz.)
Ferenc: De Anyám! Az Istenre kérem Anyámat! Ez emberkínzás! Ez hatalmaskodás, ez kriminális vétség! Anyám megbánja, s hátha panaszt tesznek? Nem vétett az a lány semmit!
Nagyasszony: No csak te hallgass, fiamuram hallgass, engem nem tanít a törvényre láncot viselt ember!
(Ferenc mintegy leforrázva félretántorog.)
Ilosvay s Krisztina a Kazinczy-fiúk kíséretében jönnek.
Ilosvay: Pola téti, édes húgomasszony! - s lányostul jövünk ám. - Adj Isten öcsém!
Ferenc: Isten hozta az urambátyámat.
Ilosvay: A lányom hozott, öcsém, a lányom sürgetett, fiatal özvegynek szíve-lába a fias ház felé húz.
Krisztina: Papa csak ne delaissálja paraszti tréfáit.
Ilosvay: Talán már nem igazat beszélek? Nem te akartál kirándulni ma csiribiri Kupferstich iránt?
Krisztina: Igen, igen, mivelhogy a Franci Bécsben mulat, s onnan nekem a Bacsányi arcképit meghozatja.
Ilosvay: S ki az a Bacsányi?
Krisztina: Ugyan papa, megint divulgálja járatlanságát. Bacsányi minden polirt szellemektől ismert belletrista, szép könyveit olvashatni.
Ilosvay: Hagyd el már leány! Nem szeretem én ezeket a ti édeskedő újmódi poétáitokat, és nem is ismerem, vén vagyok én már ahhoz.
Krisztina: Ezt mégis ismered papa, mert találkoztunk vele a bálba, kassai szálába.
Ilosvay: Á, tudom már, Bacsányi, ama gőgös kancellista, s lányomasszony ilyen urak arcképeit kívángatja?
Kazinczy József: S Franci is ilyenekért szalad akkor Bécsbe, csupa piktúrát, Kupferstichet hozott, csupa haszontalan lim-lomot, még maga magát is lefesteti.
Nagyasszony: S mennyi drága pénzbe kerül - holott csak nemrég fizettem ki tömlöce költségeit.
Kazinczy László (császári kapitány): Az a Bacsányi is Kufsteinban ül, holmi rebellis aufklärista ő is. Ilyenekkel barátkozik.
Ferenc: Én nem barátkozom Bacsányival, még Kassán, a Múzeum publikálása közben összevesztünk.
Krisztina: Jöjjön már, Franci, jöjjön már, hagyjuk az érzéketlenek világi csevegését, meneküljünk a széptudományok ártatlan berkeibe, mutasd azon új Kupfersticheket, venez, venez!
Ferenc: Egy minutába, hanem - (a kamra felé fülelve) - nem kerülnének beljebb az urambátyámék?
Ilosvay: Hogyisne öcsém, ilyen szép időben, inkább még kisétáljunk később a lugasok felé.
Krisztina: Mutassad, mutassad, montrez-émoi, égek már látni.
(Ferenc szó nélkül előszedi Kupferstichjeit.)
Nagyasszony: E dib-dáb poétaságokkal tölti életét.
Ilosvay: Már abban approbálom a húgomasszony opinióját, nőszemélyhez még csak való az ilyen, de férfiembernek más gondja lehetne.
Szentgyörgyi: De, instálom vicispán uram, nyelvünk csinosodása és nemzetünk okosodása -
Ilosvay: Ah! - hagyja az úr nyelvünket! Nem szorult az ingyenélők istápolására... Mi volt ez?
Nagyasszony: Egy rebellis cseléd bőg a kamrában, oda csukattam. (Hajdúkhoz.) Nem mondtam, hogy tömjétek be a száját?
(Ferenc fájdalmasa ugrik fel, de anyjának egy intésére elhallgat.)
Ferenc: Jani! Küldjétek be Janit... inasomat...
Ilosvay: Én magam kedvében csak Gyöngyösi verseit szoktam olvasni, kinél különb poétát még nem szült magyar anya.
Szentgyörgyi: Való igaz! - de kihaljon-e ifjak elméikből a Virtus és nóbel igyekezet?
Ilosvay: Már higgye meg, barátomuram! - én öreg ember vagyok, de én szégyellem magamat, mikor árva nyelvünket ilyen éhenkórász neumódik által napról-napra jobban rontatni látom. Maradjon az a Gellért meg Lessing a németnek, és mi tartsunk ki apáink tisztes nyelve mellett. Ki nem állhatom e finomkodó, nyálas poétákat, akik nyelvünk ősi szép szólásai helyett a selyp idegent majmolják. Tűzre vetném az ilyen Bacsányikat.
Ferenc: Ugyan kérem, urambátyám, hagyjuk ezt, Bacsányi nekem nem barátom, de jó költő, s Lessing és Gellért szentek és nagyok.
Ilosvay: Én tisztelem-becsülöm az uramöcsémet, úgyis mint húgomasszony fiát, úgyis mint egy közbecsülésben álló régi família sarját, de megengedi uramöcsém, ha öreg ember létemre mondok valamit. Én nem nézhetem, hogy uramöcsém azok közé keveredik, akik nyelvünk rontásában mindennapi gyönyörűségüket lelik, s akik minden szent és régi dolgok felforgatására prédikálnak.
László: Sok bűnhődéséből okulhatott volna, de ilyen már ez.
Krisztina: Ah! - milyen szép ember ez a Goethe, s Batsányi is szép! Most is ilyen sűrűen hordja kravátliját? S mondják hogy felesége legszebb asszony Bécsben! - Van valami képe kegyelmednek az újabb módiról?
László: Itt van ez a könyvecske asszonyom, officier barátaim hozták, magnifik munka ez, le vannak írva benne a fő új komplimentek.
Krisztina: Ach, ach! Igazán? S minő komplimentek azok? Mutassa! Mutassa!
(Kocsizörgés.)
Egy hajdú: A Török kisasszonyok jöttek.
Előbbiek, gróf Török Sophie és Marie.
Krisztina: Ach, a grófkisasszonyok, s átrándultak Kázmérból? S apjukuruk mint van? Nézzék, nézzék, voyez, milyen könyvet kapott a Kazinczy László úr bécsi kamerádjaitól.
Sophie: S micsoda képek ezek?
László: Ezek táncok és komplimentumok, itt van éppen azon komplimentum, mellyel én kívántam imént nagyságtoknak udvarolni.
Sophie: Én másként néztem azt, úgy gondoltam, hogy ez egy szánalomra méltó embert mutat, kit a köszvény húzott össze, vagy legalább, ha ép ember, Kaukler zsidónak mondtam volna.
Krisztina: (Lászlóhoz halkan:) Ach, szegény lány! Szánom őt, hogy elméje nem méltó rangjához. - Ugye mutat még több ilyen könyveket a kapitány úr, mert én igen szeretem a könyveket.
Ferenc:
(Az üdvözlések alatt izgatottan a kamraajtóban hallgatózik.)
Ilosvay: S menjünk, sétáljunk már a lugasok felé, tetszik a társaságnak?
Marie: Igen, igen, menjünk!
Krisztina: (Sophiehoz:) S mint van a grófkisasszony Bräutigamja, ama francia vicomte?
(Elmennek. Ferenc visszatartja Szentgyörgyit.)
Ferenc, Szentgyörgyi.
Ferenc: Az Istenért, Barátom, keresd meg és küldd ide Janit, inasomat. - Menj, menj, engem vigyáznak! Küldd Janit, ha netán Marison segíthetnék.
Szentgyörgyi: S konspirálni akarsz a lánnyal?
Ferenc: Nem nézhetem többé e miattam-eredt asszonyi krudélitást, nem hallod szegénynek sírását? Eredj, eredj, küldd inasomat!
Szentgyörgyi: Megteszem, Barátom! De egy kondícióm vagyon.
Ferenc: S micsoda kondíció?
Szentgyörgyi: Fogadd paroládra, hogy nincs eszedben oltárhoz vinni a szolgálót, mert abban én nem segítenék.
Ferenc: Ó jaj József! Mit mondtam az előbb, mind gyanakodva néztek már rám, s micsoda ember vagyok én ki minden tisztelt és közeli körülállóimmal így meg tudtam utáltatni magamat?
Szentgyörgyi: Megutáltatni? Hogy mondhatsz ilyet édes jó Ferencem? Kit mindenek tisztelnek s szeretnek.
Ferenc: Nem, nem, utáltak ideáim s minden törekvéseim, nem hallod az imént is, Ilosvay bátyám, kinek bölcs korát fiúként tisztelem? Ach, ez a lélekbeli számkivetettség rosszabb Kaufsteinnál!
Szentgyörgyi: Te képzelődsz, Ferencem! S nem szeret az ifjúság s a szépnem? A schwärmerisch özvegy is majdhogy föl nem fal.
Ferenc: Ki Bacsányival, vagy László öcsémmel éppúgy koquettiroz - ah, mit fecsegünk itt össze-vissza, s a szegény lány -
Szentgyörgyi: Mi mind azt hittük, elveszed Sárosynét, aki esztendeig horda rabbilincsein, s pedig meg kellene házasodnod Barátom, hogy tisztelő s szerető család körébe bizalmad visszakapd - és ő hozzád menne.
Ferenc: Ne hidd azt Józsefem! És én is megunnám a grimaszaiért és tudományos szép asszonyt, aki minden új gondolkodása mellett is -
A nagyasszony és József.
Szentgyörgyi: Ach, de itt van öcséd, és éppen házasítani akarnám Ferencet.
József: Házasítani! S van olyan emberséges ember aki a maga gyermekét őhozzá adni nem szégyellené?!
Nagyasszony: Panni! Erzsi! Gyertek, terítsetek uzsonnára a lugasban, addig az uraságok itt fognak mulatni. (A cselédekkel el.)
Ilosvay, Krisztina, s a Török kisasszonyok Kazinczy Lászlóval.
Sophie: Indítsunk valami mulatságot.
Krisztina: Sohasem lesz szebb mulatság, mintha Bátsmegyeit olvassuk, Franci fölolvassa. Franci nem szeret mesélni a fogságról, pedig az olyan interressant! De nosza! Olvassuk inkább a románt!
Ferenc: Megkövetem az asszonyságot, az én torkom márma enroué.
László: Annak se volt esze aki azokat a pityergős románokat először koholta, játsszunk inkább valamit.
Marie: Ó igen fáin lesz, de mit játszunk?
József: Filkót.
Sophie: Az úr egészen beleszeretett abba a filkóba.
Krisztina: Játsszunk zálogosdit, hadd poémázzam meg ezt a kapitányt.
László: Visszaadnám a kölcsönt.
Szentgyörgyi: Talán szebb volna ha sakkot játszanának nagyságotok, van itt kettő is.
Krisztina: Ohó! Az urak netán szökni akarnának?
László: De bizony most gondoltam egyet. (Székeket rak sorjába.) Szégyenpadot játszunk.
(Szentgyörgyi, néhány szót súgva Ferenccel, távozik.)
Sophie: Ah! Az igen alacsony neme a mulatságnak, én azt nem szeretek játszani.
Krisztina: Tenez! Tenez! A menyasszony nem szeret szégyenpadot ülni.
Ilosvay: S miért nem kisasszony? Társaság kedvéért nem szégyen az.
Sophie: De László bácsi is játszani fog.
Mindnyájan: Méltóztasson nagyságod.
Ilosvay: Hivalkodó ifjak, a ti kedveteket nem szegem meg, közétek ülök, de én ne legyek részes semmibe is.
Krisztina: De hát már ki lesz a király?
Mindnyájan: Mindig aki kérdi.
Krisztina: No, kánya csípje, hát leszek egyszer én is a király. - Hát referendárius ki lesz?
László: (Mosolygó komplimenttel.) Én most magam önkényt fölvállalom. Ha úgy méltóztatnak nagyságtok parancsolni. (Feláll, meghajtja magát.)
Krisztina: Ej, most nincs méltóztatás, nagysád, parancsolás. Induljon el. Kezdjük el. Sophie súg először is.
László: (Oda hajlik. Sophie súg.) Hahaha! Mindjárt kireped az oldalam! Hahaha! Mi a tatár! (Sorjába jár, a személyekhez hajlik, azok súgnak. Ilosvayhoz fordul.)
Ilosvay: (Egy székbe nagyságosan ül, pipázik, csak maga gondolataira figyelmezve.) Csak menjen kegyelmed tovább, én nem sugdolódzok bizony.
Krisztina, s mások: Urambátyám! Papa! Nagyságos uram!
Ilosvay: No eb az országa játékára, már csak ráveritek az embert. (Súg.)
László: (Elébe áll a szégyenpadon ülő Krisztinának.) Felséges király!
Krisztina: (Játékos kevélységgel.) Magam az!
László: Én Ungot Berket feljártam, és igen is sok panasz van felségedre.
Krisztina: Mondja kend!
László: Egyik azt mondja, szégyen a királynak, hogy olyan compódi nemes asszony formára ül, másik azt mondja, szégyen hogy mindig vigyorog, harmadik azt mondja, szégyen hogy - koctausend! Hogy eszembe sem jut. Ejnye! No mi az ördög! (Ismét végig járja) - hogy a leányágra szállt a királyság, ötödik azt mondja, szégyen hogy sok szívet sebet, keveset gyógyít. - Eddig van.
Krisztina: Aki az én szívemet vádolja, üljön ide.
(Ferenc szótlan elfoglalja a szégyenpadot. Krisztina végigjár, súgnak, nevetnek stb.)
Marie: Tudtam, hogy Franci az, ő minden hölgyeknek ezt szokta mondani.
Krisztina: (Megáll Ferenc előtt.) Felséges király! Sok a szégyen, sok!
Ferenc: (Szórakozottan.) Mi lehet?
Krisztina: Másik azt mondja hogy -
Marie: Hiszen még egyik sem volt. (Mindnyájan kacagnak.)
Krisztina: No, csípje kánya, egyik azt mondja, szégyen a királynak hogy olyan németes, másik azt mondja, szégyen, hogy nincs bajusza, harmadik, szégyen, hogy vén legény létére még mindig nem kapott feleséget, negyedik, szégyen hogy a szép cselédek után jár -
József: Haha! Ki mondta ezt?
Krisztina: Azt nem szabad megmondani. Ötödik, szégyen, hogy annyi haszontalan leveleket ír.
Jön a kertből a Nagyasszony egy postáslegénnyel.
Ferenc: (Mintegy mindenről elfeledkezve, fölugrik.) Postám van! Leveleim jöttek!
Nagyasszony: Derék postája van a fiamuramnak, mondhatom. Már megint költség, már megint fizetség. Még csak minap fizettem ezer forinton túl fogsága tartásdíját, s íme már újra itt a hosszú levél!
Ferenc: (Lesújtva szemléli az írást.) Vitiosus vala az számvetés.
Nagyasszony: Négyszázkilencvenhat forint 4 krajcárt deposcálnak ismét a fiscustól. Pedig ugyan mindig magaméból élt a fiamuram.
Ferenc: Ez csak a fuvar, Budáról Brünnig, onnét Kufsteinig s Munkácsig. Arról kérdés sincs, terminusra desolválni muszáj, hogy mulasztásomat vétek gyanánt ne vehessék.
József: (Belenéz.) Nem kellett volna hivatalunktól depriváltatni magunkat s revolucionális plánumokat készíteni.
(Közben az egész társaság kertbe megy az uzsonnára.)
(Ferenc a tornácon kikémlel, aztán a kamraajtóba megy és ott hallgatódzik.)
Ferenc: (Súgva.) Maris! Marios!
(Csend. Ferenc a kanapéra hajtja le fejét, érzékeny Werther-pózba.)
Sophie csöndben visszalopakodik.
Sophie: Ferenc! Láttam imént rossz Stimmungodat, s mondd, mi nyomja szíved? Avagy csúfoltatásodon apprehendálsz? Lásd, társasági Unform az, melyet a társaság föl sem vesz.
Ferenc: Ó Sophie, kedves lány, kit kora gyermekségedtől fogva szeretek s tisztelek, s jössz-e vigasztalni? Menj, menj tőlem kérlek, hagyj el engemet, menj ártatlan mulatozásaid közé s ne ismerd bajaimat!
Sophie: De mégis, Ferenc, nem megígértük egymásnak, hogy egymást mindenben vigasztalni fogjuk?
Ferenc: Nem, nem, menj most! Itt jön inasom - hagyj kérlek! Menj vissza a társasághoz.
Sophie: S elküldesz, Ferenc?
Jani bejön.
Ferenc: Menjél most, menjél! (Sophie el.) - Jani, anyámasszony kamrába csukta Marist, s ő neked szeretőd?
Jani: Hát - ha már úgyis tudja az úr, szüret után akarnánk esküdni.
Ferenc: (Néhány sort ír.) Menj, add be neki ezt a levelet, engem vigyáznak, menj csak, add be ablakon. Megírtam neki, hogy bátorodjék, mert kihozom onnan. - Menj, és azután - de tudod hol lakik az apja?
Jani: A Marisnak az apja faluba?
Ferenc: Igen, de - megállj! Anyámasszony ellen elhívjam?
Jani: Igaz, nézd, nézd, hogy el nem feledtem, valami író legény kérdezte az úrfit.
Ferenc: Író legény, s hol vagyon?
Jani: A kis kapunál hagytam, mert nem akart bejönni. Amolyan nyurga legény, kicsi bajuszkával, a dolmányáról mind leszakadozott már a zsinór, - no, amolyan csavargó formája van.
Ferenc: Te szamár, hívjad azonnal be, - vagy megállj csak, mégse -
Jani: A Nagyasszony majd ismét haragudni fog.
Ferenc: Megállj csak, majd én kimegyek hozzá magam. Te addig maradj, add be a levelet Marisnak, vigyázz!
Jani egyedül.
Jani: (A kamrához megy, próbálja az ajtót, halkan zörög.) Maris! Maris! (Felmászik a kis világítóablakig, benéz, bekocol.) Maris!
(Sárosyné Krisztina, lihegve jön a kertből. Jani hirtelen bedobja a lyukon a levelet, s leugrik, haptákba vágva magát, mintha semmi sem történt volna.)
Jani, Krisztina.
Krisztina: S igaz, hogy itt van? Merre van? A hajdúk beszélték, hogy itt van. Vezessenek hozzá!
Jani: Kicsodát keres az asszonyság?
Krisztina: A poétát! A híres poétát! Ama csintalant! S beszélj már ember, hol van ő?
Jani: Van egy csavargóképű legény a kapunál.
Krisztina: Ő az! zweifellos ő! Vezess hozzá! Ach, milyen interressant! S látszik rajta Bacchus öröme? Mondják hogy igen csintalan szokott lenni a hölgyekkel. Vezess hozzá!
Jani: (Gorombán.) Sose vezetem én legényekhez az asszonyságot. Csak menjen magába, hogyha nem restelli utánuk járkálni.
Krisztina: Megállj, durva fickó, műveletlen paraszt, megállj, megjelentem a Nagyasszonynak milyen gorombán beszélsz velem! (El.)
Jani: Csak jelentse amint kedve hozza, már nagyon is a gyomromon volt ez az úri szajha! (Megint a kamra felé ácsorog.)
Azonban Döme jő.
Döme: Tekintetes Kazinczy Ferenc urat keresem.
Jani: Bejön az úrfi azonnal.
Döme: Úrfi?
Jani: Úrfi az még, mert máig sincs annak felesége.
Döme: S ezek itt a könyvei? Gessner, Sztella, Muzárion... s ez itt az asztala! Ach, szent a hely, ahol a dicső férfiú dolgozni szokott, s ahol ihlett órái lefolynak. Et heic sunt dii!
Ferenc jön sebtiben, kezében papírt lobogtatva.
Döme: Barátom! Szentelt Hazafi! Üdvözlégy! S miként tiszteljelek, midőn az ausztriai börtön dohosságából kijövet, először láthatlak. Csak aki úgy tisztel mint én tisztellek, érezheti mértékét gyönyörködésemnek, érezheti miként kevélykedem!
Ferenc: S te vagy Dömém? Ah mint tudnám kibeszélni boldogságomat! Hát fölkerestek mind ti áldott lelkek?! - s világ truccára nem hagytok el ínségem örvényében! Jer, jer kebelemre, te hű baráti szív!
(Hosszasan átölelik egymást és könnyek között összecsókolódznak.)
Döme: Ach, Barátom! Mikor feledhetem e pillanatot! S mikor nem fogom boldog gyönyörködéssel érezni, engem Kazinczy ismert, - szeretetére méltóztatott, - Barátom volt!
Ferenc: S ha ilyen szíveket érzek, Dömém! Akkor tudom, hogy még sem volt hiában életem, s lesznek még akik fölfogják szavamat. Ami a testnek a börtön, Barátom, az a szellemnek a szörnyű némaság, de hála! - engem barátokkal s tisztelőkkel áldott meg az Isten. S tudod, ki volt csak imént is nálam? S e verset hozá? Ama debreceni poéta, Csokonai.
Döme: S elment már?
Ferenc: Nem akar bejönni... azaz hogy... De hallgasd csak, milyen természetes ömledése az érzésnek? S milyen üdítő képek, mint biztat az egész, hogy poétánk, parasztos modorát, s erőltetett zsenialitását levetkőzve, már magasabb Parnasszusok felé csatáz! Halljad csak, Barátom!
Kazinczyhoz, mikor kiszabadult:
Hogy Orpheus, kit a halál fiának,
Az őrebtől felfaltnak gondolának
S barlangjaikba jajgatának
Hebrus szelid leányai,
Véletlen a kies Haemus hegyére
A poklok félelmes torkábul,
Plutónak zordon országábul
Mennybéli lantjával kiére:
Örültek a folyamatok -
Döme.
(Az írás fölé hajlik és folytatja.)
Örültek a folyamatok,
Örült minden part és sziget,
Örült a hegy, mező, liget,
Örültek a vad állatok!
Főként Eumolpus, a tanitvány,
Bus hurjait feligazitván,
Zengette őtet énekén
És úgy örült, mint Néked - én!
Ach, Barátom! Milyen dicső is nyelvünk! És tehozzád szól ez, ki valóban Hazánk Orpheusa vagy. Milyen boldog is lehetsz te, Barátom, aki a szent tüzet lehoztad minékünk, s kinek szavára már a durva állatok, s hazánk hideg kövei is reszketni kezdtek. Még nem metélte szakállamat a kés, s már megtanultam nevedet tisztelni, s e tiszteletet osztja mindenki. Milyen boldog is vagy te, s kivált most még, hogy kiszabadulva a sárkány torkából, látod, mint örvend néked az egész Ország.
Ferenc: Te jó vagy Dömém, s előttem még a kép, midőn először láttalak, s a pozsonyi szeminárium kertjében először ragyogott rám kedves, ifjonti szemed. Te változatlanul jó vagy irántam, nemes szív! S mint örülök orcádat újra és újra látni! De ne gondoljad, hogy mindenki úgy örvend kiszabadulásomnak, mint te képzeled.
Döme: Mi lelt, Barátom? Szemed tétováz és szavad elakad! Változásod van?
Ferenc: Nem, nem, semmi az, a börtönben szereztem ezt a dadogást, ne törődj vele.
Döme: De ki ne örülne Kazinczy szabadságának? S mondd, ki lenne azon érzéketlen?
Ferenc: S kicsoda, jó Dömém? Némely legjobb barátaim elhagynak, még kezet sem mernek szorítani velem. Én az vagyok, aki voltam, képzeled milyen keserves ezen érzésekkel azt látni, hogy némely gyáva fő vagy megváltozott, vagy nem mer a maga alakjában megjelenni. S ama fő urak! A keszthelyi gróf, ki nagyon is alávaló írókat segít, s megvendégel, engem elutasít. S a Széchenyi Ferenc sem meri ajkaira venni nevemet. Ach, Barátom, úgy érzem már magam, mint a bélyeges, vagy falkából kivert vad.
Döme: Szégyellni fogják a posteritás előtt, akik szent nevedet megtagadták, mint Péter szégyenli Krisztus tagadását; a Kazinczy név szenvedéseid által van adva a halhatatlanságnak, ezt mondta amaz ateista Fekete is, s én ebben pap létemre együtt gondolkodom a kőművessel, mert lehet-e közöttünk különbség, hol a közös Erkölcs, s a Nemzet csinosodása vannak szóban? Horváth küldi általam forró köszöntését, tisztel téged Barátom, minden igaz Hazafi, s várakozó nézéssel tekinti képedet.
Ferenc: Várakozó nézéssel?
Döme: Édes nyelvünk várakozva néz terád, s hálával fohászkodik, hogy munkád ereje visszaadatott.
Ferenc: (Lassan, töredezve:) Az - én munkám - ereje -
Döme: S mely erő a tiéd! Ki a tömlöcben annyi szenvedésektől meg nem törtél, s a legnyomóbb halálfélelmek közepette, melyek társaidat asszonyi siránkozásokig s alélásokig alázzák, írni s olvasni értél rá, s szellemedet lankadatlanul ápolni el nem mulasztod -
Ferenc: Mikor halálos végzést megkaptam, erőltetve táncoltam cellámban, s Klopstockot szavaltam, hogy a fájdalomnak helyet ne engedjek.
Döme: S veszedelmes tilalmak truccára könyveket csempésztél -
Ferenc: Ó Dömém! Nem adtak tintát és nem kalamust, s mikor falat ónom elfogyott, tűvel írtam s véremmel szemetke papirosokra a Gessner munkáit, melyeket memóriából fordítottam!
Döme: S ha ilyen energiát mutatsz nyelvünk gazdagítására a sors minden csapásai között, mit kell várnia tőled a Hazának akkor, amikor korod és erőd teljében a munkának és az édes szabadságnak visszaadattál? Későszázadok fogják bámulni írásaidnak volumeneit...
Ferenc: Ah, igen, írni, írni, fordítani, árkusokat! Volumeneket! Bibliotékákat! Igen! Halálig!
Döme: S meg fognak aláztatni a sötétben cammogók, akik édes nyelvünket a szokottság avult posványaiba szeretnék rekeszteni. Ó én már látom, nyiladoznak már a szellemek! Kazinczy dolgozik!
Ferenc: Dolgozik!
Döme: Kazinczy dolgozik, s a munka nem vész el.
Ferenc: Mindig tudtam én, mindig éreztem, hogy nem lehet haszontalan. Ha többeket sikerül felgyújtani... ha mindenki dolgozik... A tévedés vitájával csak konfirmálja az igazságot.
Döme: Kazinczy dolgozik, s ez minden. Ó mutassad nekem újabb dolgozásaidat, mutassad írásaid, fiókodat, mutassad belső dolgozóhelyed!
Ferenc: Belső dolgozóhelyet?
Döme: Már megint a dadogás... a határozatlan tekintet... engedelmet... te valamitől félni látszol, s mint a tolvaj gyermek, ki rajtakapástól reszket, tekingetsz jobbra-balra.
Ferenc: Nem, tévedsz... csupán... féltem, hogy a társaság idejön... Talán alkalmatlan...
Döme: Menjünk tehát belső dolgozószobádba.
Ferenc: Ach, Barátom, zsellér vagyok én anyámnak házában, nincs itt egy rendes dolgozóhelyem - minek kerülgessem? - bolyongok én itt szobáról-szobára, könyveimmel, mint az üldözött - létai erdőben bolyongok egyszer napokig - de mit panaszkodom? Rosszabb volt a tömlöcben. De, amikor lehet, itt szoktam írni leveleimet, hova a tárt tornácról behallatszik a méhnek zsongása, nézd itt vannak könyveim, képeim, e ládikába eldugva a Kupferstichek, nézd itt Gessner van, ez Goethe, itt Ráday...
Döme: Magad arcképeit mutasd!
Ferenc: Itt van, Barátom, s a Kininger alkotá meg ezt, hogy legutóbb Bécset megjártam. - Vigyázz! (Az ajtó felé néz, s önkénytelen mozdulattal a mappa alá rejti a képet.)
Döme: Mi az?
Ferenc: Ach! - Semmi! Azt hittem, hogy jön valaki, de ha jönne is! Nézzed, s azt mondják, találva van!
Döme: Ach, tisztelt Mesterem, mint ki vannak nyomva e képen karaktereid, nemdenem megsejti a művész arcodnak nóbel élében világ emberinek fölöttük állóságodat, s szájának szögletében az akarat vonását s azon lélekerőt mellyel a földnek nyomorult görnyesztéseit megveted.
Ferenc: Az akarat vonását?
Döme: Igen, Kazinczym! S emlékszel mit írtál a tömlöcből Fábchichnak - emlékszel Fábchichra?
Ferenc: Ach, Fábchich! Lelkes öreg barát! S mit csinál ő?
Döme: Most, Barátom! Pindárt fordítja, s Alcéust, s Zaffót s a többi lírikusokat, akik nemsokára kijönnek Győrben, szavat szóval, sort sorral fordít ő, s bízik a kegyelmes második isthmiai Mecénások segítségében, sokat mulatok a distikhonon, amit könyvének címlapjára kitett.
Hogy magyar könyvére találsz, jó légyen, akár rossz,
Megvegyed, ámbátor olvasod azt sohasem.
Ferenc: Ach a derék Fábchich! Az kilenc Szüzek zordon citerát adnak neki. De hagyján, nem egyenlő bájt hint mindeneknek Sváda. Nyelvünket kedveli, s buzog érte, neve tisztelt lesz. Ach, buzognak, buzognak, Barátom! És én maradjak-e el? S mit akartál mondani?
Döme: Eszembe jutott, mit írtál a tömlöcből Fábchichnak, mert mind olvastuk leveledet, s bátorságot s erőt merítettünk belőle ügyünkre. Hogyisne! Olyan fölrázó volt az, hogy némely passzusait ma is könyv nélkül tudom: "Illő" - azt írod - "hogy ha Isten szabaddá tesz, ennyi szenvedés és megmocskolás után, nevemet a jóknál becsessé igyekezzem tenni..." Ó Ferencem! Mint bámultunk ezért a levélért! De most már mennem kell, kocsisom vár s az idő rövid.
Ferenc: S hová mennél, barátom, ilyenkor? Késő este lesz mire elérhetsz Debrecenbe, - de bizony nálunk maradsz... nálam maradsz... és... és holnap együtt fogunk bemenni, úgyis szaladva jöttem onnét vissza ma.
Döme: Köszönöm szívességedet, de nem leszek itt alkalmatlan?
Ferenc: Az én vendégem leszel, Barátom, végtére is... végtére is... jussom van vendégeimet látni, s örüljön az a ház mely Dömét láthatja vendégül. - Jani! (Kiáll a tornácra, s hangos és fölszabadult kiáltással szólítja Janit.)
Jani jön.
Jani: Szólított az úrfi?
Ferenc: Jani, a tisztelendő úr nálam marad, vezessed a vendégszobába.
Jani: (Zavartan és tétován tekinget.) Igenis... igenis... (Nem mozdul.)
Ferenc: Nos? Mit állsz itt? Vezessed a vendégszobába!
Jani: Igen... de... a Nagyasszony... Ám hiszen jöjjön a tisztelendő úr!
Ferenc: Nem hallod? Nem tudod szó nélkül tenni parancsomat? - Ne ügyelj rá, bolondos szolga ez. - S jól gondozd az urat, hallod? - A viszontlátásig, barátom, nem soká, s fogunk tenni egy sétát a kertben. (Kikíséri őket, aztán, mint akinek valami eszébe jutott.) Jani, ha elvezetted az urat, visszajössz ide, megérted?
Jani: Igenis, tekintetes úr.
Sophie, Ferenc.
Sophie: S mit csinálsz itt, Franci? S miért nem jössz közénk? Az egész társaság a kertbe mulat.
Ferenc: Ó Sophie, vendégem van! Literátor-vendégem túl-a-Dunáról! s tisztel és szeret! Milyen boldog vagyok! Ó Sophie! Beszélhetnek már énnékem akármit! Most mindjárt megírom a levelet a... a... tipográfusnak.
Sophie: Ó Franci! Én értelek! De mi az? Miért halványul el egyszerre az orcád? Miért reszket a tekinteted, amint az íróasztal felé tekintesz?
Ferenc: Sophie! S elmondjam-e neked? De hiszen azelőtt sem szoktunk mi egymásnak titkot tartani.
Sophie: Nem, Ferenc, Kassán sem - emlékszel? Én még gyermeklány voltam, s már sokban meghitted - emlékszel-e?
Ferenc: S miként ne emlékezném! Midőn szökdelve hágdosám veletek, ti két szép testvérek, a rom halmait, s együtt nevetgélünk, lengenyéket gyűjtve a pataknál.
Sophie: Lengenyéket?
Ferenc: Nemde, édes rezgése van füledbe e szónak? Én alkottam a paraszti gyöngyvirág helyett. - Ó Sophie! Légy hát ismét sekretairem, s halljad, anyám gyanúba hozott hogy egy szobalányt akarok asszonyomnak venni, s szegény leányt, ki mindenben született ártatlan, szemem előtt ütleggel bántalmazta, s kamrába csukatta.
Sophie: S itt van?
Ferenc: Itt, és nyögése csak azért nem hallatszik, mert száját hajdúkkal betapasztja.
Sophie: S nem szabadítod ki?
Ferenc: S tehetem anyámnak ellenére?
Sophie: Mégis meg kellett volna tenned Ferenc, de most rajta, vigyük ki azonnal: a szegény teremtés!
Ferenc: Nem lehet, Sophie, mert a kulcsot Anyám magához vette, és ablaka a kamrának magas és kicsi. De akarok írni a leány apjának, aki nemes ember, és közel lakik a faluban.
Sophie: S nem írtál?
Ferenc: Még nem, Sophie.
Sophie: Most írjál azonnal, s ki fogja elvinni?
Ferenc: (Írva.) Jön éppen Jani s elviszi ő.
Jani: Haragudni fog ám a Nagyasszony, úrfi! Mert literátor ez is, s hozzá pápista pap.
Ferenc: Nem mondom hogy hallgass? S elviszed ezt a levelet a Maris apjának.
Jani: Igenis, tekintetes úr. (El.)
Ferenc: Nem tudtam előbb megtenni Sophie, de nem gyávaság ez, ne higgyed azt, hanem bénaság.
Sophie: Bénaság?
Ferenc: Magammal tehetetlen vagyok, érted? Nyaka szakadt minden reménységeimnek, sötétség környékezett, s kétkedem jussaimban. Hála! Fölszabadultam immár, s most jöttem ki tömlöcből igazán, nem akkor amikor a porkoláb fölnyitotta az ajtómat. Értesz? S most fogok írni a tipográfusnak.
Sophie: Sötétség környékezett?
Ferenc: Ó Sophie! Nem írtam leveleket, tudod, mi az? És nem is kapok már. Nem tudtam, van kívül világ, s itt minden megvetett. Égtem magamé lenni, érezni, hogy magamtól függök, hogy végtére igazán szabad ember vagyok, de immár ezt sosem hiszem. S ha hallottad volna mint bánt velem anyám, olyan irtóztató keménységgel, amelyet képzelni sem lehet, s én szegény vagyok és ő etet engem. Ízenkint zsibbad el minden érzésem, de immár fölenged. Csak egy meleg szellő kell, s már fölenged. Ó Sophie! Érted ezt?
Sophie: S hogyne érteném, Ferenc? Ki magam is ama sötétségben szenvedek, amelyet beszélsz - de hogyan szóljak én magamról, ki lány vagyok, s az illedelem parancsolja hallgatásomat.
Ferenc: Nem, nem, csak beszélj, kedves lány, s avass be te is csekély titkaidba, méltóztassál engem barátoddá, kinél igazabb s téged szeretőbb szívet sohasem fogsz lelni e föld sivatagján.
Sophie: Ó Ferenc, s nem vagyok én is rab és elhagyott? S elhagyottabb nálad, mert csak lány? Ha férfiú volnék, nem volna előttem akadály, mert keresztülvágnék mindenen, s nem törődnék a közömbösökkel és csúfolkodókkal -
Ferenc: Ha férfiú -
Sophie: De csak lány vagyok, s kétszeresen érzem árvaságomat s tehetetlenségem.
Ferenc: Árvaságodat, édes lány? S nem áldott meg a Természet olyan apával, ki üdvözült anyádat is pótolni bírja? Kinek szíve melegségét én is érzem, mert ifjan már és senki létemre családjába fogadni s szeretetével elhalmozni nem átallott...
Sophie: Apámuram mind csak betegeskedik, most is hol rázza szegényt a negyednapos hideg, - s aztán, ha egészséges is, nem törődik ő mással, mint a Cagliostrók kuruzsolásaival, a filozófusok könyveivel, s alkímiás üvegcséivel, s ki törődik énvelem?
Ferenc: De nem vagy menyasszony, Sophie? Bocsáss meg hogy erről beszélek, de mindenek beszélik -
Sophie: Ó Ferenc! Nem tudom milyen érzés parancsolja, hogy mindent elmondjak neked, de hiszen mások is tudják már, s nem hallod miként csúfolkodott már énrajtam az özvegy? Mert ama vőlegény ki egy francia gróf -
Ferenc: Tudom Sophie, s még mindig Párizsban van?
Sophie: Már félesztendeje nem tudunk róla semmit -
Ferenc: Ach! S ez a sötétség, melyet emlegettél - ach szegény Sophiem! Mint szánlak! Szeretni s nem hallani híreket szeretteinkről.
Sophie: Nem szerettem őt soha, Ferenc, hiszen alig ismerem! Atyám kívánságát teljesítem, mikor kérését meghallgattam, de ő katonatiszt, s tartozásai vannak s talán meggondolta már, hogy szegény lányt venne feleségül, de elég annyi, hogy apámuram már lemondott erről a parthierul.
Ferenc: Hála az Istennek! S miként is lenne az én kedves barátném valakié, akit nem szeret? Halálos vétek volna ez, de mondd csak Sophie -
Sophie: Bocsáss most Ferenc! Hallom már hogy búcsúznak a kertben! Krisztináék hazautaznak, s oda kell mennem nekem is, mert mit gondol majd anyádasszony, hogy így elmaradok?
Ferenc: De ti nem utaztok haza, Zsófikám? Hogyisne! Messze innét Kázmér! De mondjad, Sophie, visszajössz ide?
Sophie: Anyáddal, Ferenc, - s addig írd meg a levelet a tipográfusnak.
Ferenc: Te nevetsz rajtam, Sophie, de ha tudnád micsoda az nekem, a szabadság, s hogy leveleim elszállnak legalább, ha már én nem utazhatom innét.
Sophie: S nem utazhatsz? Én ha férfi volnék - (Hirtelen elsurran.)
Ferenc egymaga.
Ferenc: Kedves lány! (Hosszan utána néz, azután lassan visszatér az íróasztal felé, de útközben megáll a kamra előtt. Egy darabig tétovázik, aztán a fali órára pillant,) Már jönni kell (mormolja, végtére mégis leül az íróasztal mellé. Kalamust hegyez, elgondolkodik, s aztán gyorsan és szép-folyékonyan írni kezd.)
Nagyasszony, József, László jönnek.
Nagyasszony: S te ismét itt firkálsz, ahelyett, hogy a vendégeket kikísérted volna!
Ferenc: (Fölpillant.) S elmentek? A Török lányok is elmentek?
Nagyasszony: S mit törődsz te velük? Ők faluvégig kocsiznak Krisztinával, s te még ki sem jössz velük a kertbe.
Ferenc: (Ismét ír.) S öcsém uraim miért nem akkompanyírozák tovább?
József: Nem férünk a kocsiba, de hagyja már, édes Asszonyom! Úgyis csak hiába beszélsz te ennek!
Nagyasszony: Már az igaz hogy hiába! Most is nézd! Mint firkál! Minden pénzét a levelekre költi.
László: Ugyan kicsodának is firkálhat mindig? Ha még legalább szerelmes levelek volnának! (Megnézi a kopertát,) Tisztelt Junker tipográfus úrnak - no ez egy amolyan Kupfertisch-csináló!
Nagyasszony: Csak már azokat a haszontalan Kupfersticheket ne látnám, nem szégyelled magad? Mert nem komoly férfinak való az!
József: No hisz aki még saját magát sem átallja lefestetni a bécsi piktorral, de nem is magyar ember lett már ebből, mert magyar nem lehet ilyen elasszonyosodott.
Nagyasszony: De hallja csak, kedves fiamuram! Micsoda pápista papot rejteget kegyelmed a vendégszobában? Mert hallottam ám róla!
László: Az is megint valami olyan literátor lesz.
Ferenc: Az Döme Károly plébános úr, énnekem barátom, s kérem Anyámat, fogadja mint az én vendégemet.
József: S nem átallod minden kóválygó literátort anyád házába csődíteni?
Ferenc: S ez a magyaroknak ismert vendégszeretetük, híres magyar öcsém?
József: Ej de nagyra van bátyám uram a korával, csak már esze is lenne ahhoz való! Hiszen nem tesszük mi ki a szűrét a bátyámuram vendégeinek, noha ugyan haszontalan népséget szeret itt traktálni.
Nagyasszony: S még hozzá pápista papot is.
Ferenc: S hogy örült Anyám, mikor első gyermeki könyvecskémet néki ajánlottam! S maga költségein kinyomtatta, noha azt meg nem érdemelte, s most meg hogy haragszik hacsak a literátor nevet hallja is.
Nagyasszony: Örültem gyermeki próbáidon, mert gyermekekhez illendő tanulni, s magukat a betűvetésben erősíteni, de aki vén létére is mindig deák marad, s ilyen vén diákokkal barátkozik, nem ember az olyan!
József: S aztán ha csak a költséget nézzük is, amibe az ilyen ingyenélők traktálása kerül -
Ferenc: A vendégem plébános és nem ingyenélő.
Nagyasszony: S azt véled, arra való az én csekély vagyonkám, hogy pápista papokat etessek?
Ferenc: De nem is Anyám költségein fog menni! De mindent fizessek én a magaméból!
Nagyasszony: Nézze meg az ember! S mi van teneked?
Ferenc: Még fogságba esésem előtt juttatott nekem Anyám földet, rétet és jószágot, 9 lovam, 14 marhám, 3 bivalyom van, sertésfalkámból 30 darabot adtam el, s meg se látszott rajta.
József: Most csak kezdjed itt mind elsorolni, s számon kérni tőlünk, mi úgyis Anyámé volt, mert az Anyám pénzén vettem, de ha szinte nem úgy lett volna is, nem adtál-e mindent énnekem? Nem írtad többször is Kufsteinbul hogy lovaidra tegyem rá kezemet, s hogy mindent, még ha saját pénzedből volna is, örömest átadsz énnekem?
Ferenc: Akkor nem gondoltam, hogy kiszabadulok, hanem...
László: Ki az? Ki jön ott?
(Ferenc fölugrik, kiszalad a tornácra, aztán rögtön visszajön.)
Ferenc: Anyám! Kinn van Marisnak az atyja, s nem akarom behívni, hogy ne ingereljük Anyámat, hanem adja kegyelmed hamar a kamrakulcsot, hogy Marist kibocsássam.
Nagyasszony: S mi az? Istentelen! S te merészeltél volna?
Ferenc: Muszáj volt, Anyám! Mert látja, hogy másként ki nem bocsátotta volna, hanem adja már hamar azt a kamrakulcsot!
Nagyasszony: Soha! Soha! Te Istentelen elvetemedett, ki nem is fiam vagy, hanem kicserélt! Hát halálomat kívánod, te anyád gyilkosa?
Ferenc: Az istenért, Anyám, ne beszéljen már így, hiszen maga érdekében teszem, hogy elhívattam, mert ha szép szerén ki nem adjuk, híre megy a bántalmazásnak s atyja a vármegyéhez fut vagy éppen a Palatinushoz -
Nagyasszony: Hát te becstelen fiú! Kriminálprocesszust kezdenél szülőanyád ellen, s nem elég, hogy magad tömlöcével szégyent hoztál a fejemre, még vén anyádat is bíró elé akarnád állítani?
Ferenc: De Anyám, értsen meg, én ezt nem akarom, sőt azért instálom Anyámat, adná ki a kulcsot, hogy ez meg ne essék.
József: De valóban, Anyám, jó lesz kiadni, mert nagy baj lehet.
László: De valóban, én is azt gondolom.
Nagyasszony: No hát itt van a kulcs, pokol fajzatai, nem gondoltam, hogy a magam házában sem vagyok úr többé, s micsoda törvény az? De régen nem bántak így a nemes asszonnyal!
(Ferenc kinyitja a kamrát, s föloldván Marist kötelékeiből, kivezeti.)
Nagyasszony: S hát te becstelen személy! Itt vagy? S össze-szakadoztak a cifra ruháid, ugye? S felejted-e már, hogy kell az urak fejit elcsavarni? Bőgni, azt tudsz! Nesze! Hogy legyen miért! Nesze!
(Ferenc gyöngéden kiszabadítja Marist a Nagyasszony kezeiből, s a síró leányt csitítgatva kitámogatja.)
Nagyasszony: No, most megvan a kedved, gyalázatos! Most futhatsz vele paphoz! Kinek mindig ilyen bolond házasságon sétált az eszed. Ó én bolond! Hogy kiadtam neki! Mostan még elveszi!
Ferenc: De Anyám! Legyen már egy kis esze! Ha el akarnám venni, azt Anyám úgysem tudná meggátolni, de énnékem eszem ágába se volt az.
Nagyasszony: Nem ám, te pernahajder! S minek kéred mindegyre jussodat? Avagy itt anyánk szoknyáján ülünk mindörökké, s kicsiny udvarát literátorainkkal, s pápista papjainkkal kényelmesen fölesszük? No azt várd csak! Ki sír szélén való vén szüleiddel...
Ferenc: Nem, Anyám, most már hallgasson meg, hadd mondom el én is egyszer a mondókámat, az első lesz s egyben az utolsó! Én nem akarok Anyámtól semmit juss szerint deposkálni, mert a természet fölriad az ellen, hogy a fiú anyját törvény elibe idézze, és eltakarni való gyarlóságait idegen szemekkel láttassa. De most már nem tudom ezt tűrni tovább, s nem is fogom tűrni, mert egyre bántanak, magamat s barátaimat, s én sem születtem arra, hogy a famíliának csihésse legyek. Én vagyok a legöregebb fiú, s azért elhatároztam imént, és most hangosan mondom, kérem a jussomat! S azután elmegyek, hogy többet akár ne is lásson anyám, ha nem akar látni, az Isten velünk!
Nagyasszony: S ugyan ugye? Pénz kéne hát, csak pénz?
Ferenc: Vagy a birtok Bányátskán.
László: Nézze meg az ember.
József: És mi bántottuk? Mindegyre bántottuk?
László: Nem elég jóság tőlünk, hogy láncot viselt emberrel egy fedél alatt élni nem átallunk?
József: És még talán ő restell itt mivelünk lakni!
Ferenc: Már édes öccseim, volt, ahogy volt, én nem kriminális dolgok miatt ültem. De ne hánytorgassuk ezt, mert evvel bántotok leginkább, egyszóval, én öregebb vagyok, s a jussomat kérem -
József: S még birtokot az ügyetlen kezére!
László: S hogy talán egy szolgálót vigyen a kastélyba!
Ferenc: A jussomat kérem, és ki kell adnotok, és nektek semmi közötök ahhoz, hogy kit viszek magamnak, én azt viszem és azt fogom vinni, akit akarok, és ha szolgálót is!
Nagyasszony: Ó te sírásóm, hát csakugyan sírba akarod vinni az anyádat - (Elfullad.)
József: Anyám!
László: Csakugyan megérdemled a tömlöcöt, te ateista! Konspirátor! Hazaáruló!
Ferenc: Egy szót se mondj többet, mert, -
Nagyasszony: Ó Istenem! Mit vétettem én neked, hogy ilyen fiat szültem, ki a Káin öklét emeli testvérére? S miért nem ütötték le a fejedet Budán, mert az jobb lett volna!
Ferenc: Anyám! A mindenható Isten tudja, hogy szánom Anyámat ezen szó miatt, de az nekem nem fáj. Bocsássad meg neki, nem tudja, mit cselekszik. - Anyám, még egyszer kérdem, ki akarja-e szép szerével adni a jussomat?
Nagyasszony: Majd ha hozzád illővel összeházasodtál, kiadom.
Ferenc: Anyám! -
Nagyasszony: S ne mondjál egy szót sem, mert káromlás és istenkísértés és nékem éles tőr minden ige szádban.
Ferenc: Anyám!
Nagyasszony: Menj! Nem vagy fiam! Nem foglak meghallgatni!
Ferenc: Édes Anyám! Minthogy csöndesen szólnom nem enged Anyám, kénytelen vagyok elhadarni, - én megházasodom, elveszem Török Sophiet! S ajánlom őt is, magamat is Anyámnak gráciájába -
Nagyasszony: Török Sophiet!
József: Egy szegény lányt!
László: S úgy véled, gróf létére hozzád jön?
Sophie, Marie jönnek a kertből.
Ferenc: De íme itt van. (Elébe megy és kézenfogja Sophiet) Sophie, én az imént mondom anyámnak, hogy elveszlek feleségül! Tudod, ki vagyok, elmondtam, mi van, hogy semmim sincs, s hogyan bántanak, tömlöcöt is viseltem, most mondjad, hozzám jössz?
Sophie: (Ijedten és zavarodva néz körül.) De Ferenc! (Kiszabadítja magát, s elszalad a virágok mögé.)
(Nagy csönd. Ferenc az asztal mellé rogy, s kezeibe temeti arcát.)
József: S grófkisasszony kéne neki, grófkisasszony!
Nagyasszony: És pápista lány.
József: És koldus lány, tiszta koldus lány! De még a koldus lánynak se kellesz te!
László: Ugye megmondtam én, hogy nincsen tisztességes hajadon, aki hozzámenne?
Sophie: (Lassan visszajön, Ferenchez megy és megfogja a kezét.) Hát Ferenc, hol fogunk lakni?
Ferenc: (Összecsókolja.) Angyal! Megmentő, pokolból kihozó angyalom! - Bányátskán fogunk lakni - nem, nem Bányátskán! Széphalmon, mert ez lesz a neve! Jussom az, és Anyám kiadja. Nekem a Természet minden zugolyái közt ez nevet leginkább. Itt fogják életemet vidítani a csöndes Eráto és a te szemed. Nem fogok a világgal törődni, de édes Hazánknak és nyelvünknek törekszem használni magamban, úgy ahogy én gondolom üdvüket, nem hallgatva senkire, mert férfi vagyok, és szabad, s poéta! S hiszem, hogy áldani fog még a maradék. Anyám! Adja áldását fiára s leányára, mert nem akarnak ők rosszat.
Nagyasszony: (Ellágyulva.) Hiszen én mindig szerettem a Zsófit!
(Függöny.)