Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Figyelő · / · Tóth Árpád: Két verskötetről

Bálint Aladár: Acsorgás
(Vízió)

Egy órakor délután még alig álltak többen mint húszan a bódé előtt. Szabálytalan laza volt a sor, mintha ok nélkül, véletlenül tévedtek volna oda az emberek. Arcukra szegényes, kezdetleges lárvát öltöttek, némelyikük maga elé nézett és nem akart tudomást venni a többiekről, mások tettetett figyelemmel nézték a lomha felhőket, a tér házai mögött ágaskodó tűzfalakat, a csupasz fákat, amelyek a hideg kő alól kifosztva feketén esdekeltek. Kifordított kosarak, ázott zsákdarabok hevertek a lucskos kőkockákon.

Lopva, észrevétlenül jött egy-egy ember, előrefurakodott, végül is szoros szabályos sorba zárult a várakozók sokasága. Egyre-másra újabb és újabb alak tűnt fel, érthetetlen utakon keresztül, mint ködgomolyagok, hazajáró lelkek bukkantak fel az emberek, közeledésüket kikémlelni nem lehetett. Ott voltak, vártak és reménykedtek. Tömörré, zsúfolttá tették a sort és öntudatossá. A sok széthúzó ismeretlen fáradt óhajtás makacs akarattá szilárdult. Kendőbe burkolt asszonyok, rokkant katonák, gyerekek, görnyedt beteg férfiak gyökeresedtek hosszú csendes sorban. Messzire kígyózott e sor, valami kaján táncmester kegyetlen tréfájának tetszhetett e komor sötét lánc.

Mint tépett szürke pántlika, színehagyott foszló galand, repdesett az emberek sóhajtása. Nem voltak türelmetlenek, nem gondoltak semmire, csupán sóhajtottak, hosszan, céltalanul, erő és elszántság nélkül. Úgylátszik e sóhajtás, e gyenge múló pára töltötte ki a sor hézagait és vonzotta, magához láncolta a közeledő elkésett embereket.

Folyton szaporodott, torlódott a sokaság, a fekete hullámzás átcsapott a téren, betöltötte a hosszú utcák torkát, kiszorult a mezőkre, a hidak roskadtak alattuk, ellepték a szántóföldeket, erdőket, az egész világ egyetlen hatalmas üres gyomor ürege alá süllyedt.

Üres kosarak lapultak meg gyáván és alattomosan, az egymáshoz préselt keshedt kabátok, tépett szoknyák tövében. Üres kosarak, kopott bőrből, vászonból. Üres kosarak, melyek sosem telnek meg egészen, sosem lehet eléggé megtömni őket, és öblük mélyéből lázongás, vád, marcangoló gúny sikolt fel.

Éreztem, hogy a várakozók közé kell állnom. Hívott a sokaság, súlyos kegyetlen csápjait felém nyújtotta és hiábavaló ellenkezésem széttaposta. Hívott, mint a tavaszi párzás az erdő vadjait, közéjük kellett állnom, be kellett tölteni egy hézagot a sorban. Legyűrtem a feltörő okoskodást, hogy nincs szükségem semmire, válaszolatlanul hagytam a kérdést, hogy mire várok, mi kell?

Várni kell, reménykedni kell, mindegy hogy mire. Várakozni kell a várakozásért és reménykedni azért, hogy egy sor elfogy előttem. Nem szabad törődnöm az idő fordulásával, este közeledésével, faggyal, dérrel, napsütéssel, be kell állni a sorba.

Álltam, vártam, fogytak az emberek, de nem fogytak el egészen, gonosz rendezők elém eresztették a később érkezőket, de reményem nem hagyott el és forró áram öntött el, ahogy előbbre jutottam. Keresztül kellett lépnem az elbukott, összeroskadt várakozók tetemén. Nem lehetett kikerülni őket. Én csak egy foszlánya voltam a hullámcsapásnak.

Már nagyon kevesen álltak előttem. Ujjongani szerettem volna, becstelen, gonosz indulatok fertőzték meg reménykedésem. Idegen akarat gyűrte le józan tudatom, éreztem, hogy meg kell fojtani minden előttem állót, vérükbe kell gázolni, hogy utam szabad legyen. Érzéketlenül, ingerlő mozdulatlansággal meredtek rám az emberek hátai. Voltak közöttük széles, szögletes, kíméletlen húsfalak, görnyedtek, ferdék, keskenyek, némelyiken bizonytalanul ingott a csigolyákra rakott fej. Hogyha beléjük lehetne döfni valami tüzes dárdát.

Az utolsó pillanatban megtorpant a sor. Úgylátszott lezárják az ajtókat és hátul még megszámlálhatatlan sok volt a várakozó. Előre nyomtak engem és haragos, lázító szitkokat görgettek előre. Én is szitkozódtam és öklömmel az emberek közé csaptam....

Arra eszméltem, hogy tépetten, vérző tagokkal fekszem a hideg kövön.

- Hát maga mire várt? - kérdezte józan kemény hangon egy ismeretlen ember.

- Nem tudom! - nyögtem.

Nem tudtam, mire vártam.