Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Figyelő · / · Tóth Árpád: Két verskötetről
Beethoven kristálytiszta Esz dúr koncertje után játszották a filharmonikusok e lélegzetfojtó izgalmas zeneművet. Az elmúlt idők enyhe sugárzását (melynek sátra alá menekültünk az este) szétzilálta e riasztó nyugtalan muzsika. A zaklatott harmóniák messzire korbácsoltak bennünket a boldog elfeledkezéstől és minden sejtünkben ott sajgott a kilátástalan sötét jelen.
Egy hányatott sorsú sokat próbált ember búcsúszava e méreteiben és felfogásban egyaránt hatalmas orkesztrális alkotás. Másfélóra hosszat öntötték magukból a hangok áradatát a kürtök, vonók, ütő, fúvó hangszerek. A költő mintha érezte volna, hogy fogytán a hátralevő ideje, egy lélegzetre ki akarta fejezni lelke egész tartalmát. Mindaz a rengeteg mondanivaló, ami túlfűtött agyát, hajszolt idegeit feszegette, összezsúfolva, sokszor csiszolatlanul, formátlanul zuhog át a zenekar zsilipjein. A kételkedés, kíméletlen gúny, fájdalom, ellágyulás száz hangon, száz változatban zakatol, jajgat, de a szenvedés, a túlhajtott nervozitás lamentációját egyre megszakítja, elnémítja az élet szeretetének, az erőtudatnak hatalmas harmóniákban kifejeződő demonstrációja.
A szimfónia öt tételes, azonban ez az öt tétel a mű elgondolását és hangulatát tekintve három tételt jelent. Az első tétel egymagában olyan hosszú, mint a zeneirodalom ismert szimfóniái a maguk egészében. E tétel merész harmóniái egymásnak szegeződő, meglepő kontrasztjai végeláthatatlan küzdelem hangulatát keltik fel, monstruózus hangtömegek gördülnek végig a zenekaron, mázsás köveket felröpítő vulkanikus erő feszültsége érzik a bevezető témában.
A leheletszerű második, harmadik és negyedik tétel az első tétel üdítő ellentéte. Szinte megfoghatatlan futamok surrannak át a vonókon és a fúvókon. Szivárványos melódiák, melyek amilyen frissen szivárogtak elő, épp olyan nyomtalanul szétporlanak, mintha csak azért hívta volna életre őket a Mester, hogy egy legyintéssel az útból elsöpörje. E könnyed és igénytelen melódiák alapjukban véve végtelenül komplikáltak és egyszerűségük mögött rengeteg tudás és rafináltság rejtőzik. Ezért nehezen érthető a magyarázó szövegnek az a része, hogy a kedvesének udvarló filiszter éjjeli zenéjének megcsúfolása lenne e három tétel. Aligha hihető, hogy Mahler a szimfónia bevezető részét csúfolódó hangulatú tételekkel rontsa le. És ha van is egy szemernyi gúny, persziflázs bennük, az semmi esetre sem lehet egy nyárspolgár nászának zenei illusztrációja. Mahler lenézte a nyárspolgárokat és betegesen irtózott tőlük, hogy csiszolta volna e részt olyan tisztára, hogy szőtte volna olyan színesre, ha a távolról sem komplikált poltron figura járt volna fejében?
A befejezés nem egyéb, mint az első tétel kifejlesztése. E tételben visszatérnek a bevezető rész témái, de tömörebben és határozottabban. Mint a kinyilatkoztatás úgy hangzanak és a viaskodás, sorvasztó tépelődés helyett a bizonyosság érces szava árad szét, harsonák zengése, harangzúgás fejezi be a nagy opuszt.
A szimfónia előadása egyike a legfárasztóbb, legnehezebb zenekari feladatoknak. Kerner munkáját alig lehet megbecsülni. Egyenletes energiával vezette seregét a szólamok útvesztőjében, a zenemű értékei és szépségei tisztán, színesen jelentkeztek a zenekar produkciójában. A VII. szimfónia bemutatása eseménnyé avatta a filharmonikusok negyedik hangversenyét.