Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Figyelő · / · Tóth Árpád: Két verskötetről
Fiatalos, furcsa költemények, melyek olvasása mélyen meg tud hatni. Mennyi zavar, mennyi ál-merészség, az affektáltság milyen bizarr példái s mégis, ezek ellenére, sőt ezeken át megnyilatkozva, a tehetség milyen kétségtelen jelei! "Eros oltárára" - így hangzik a büszke cím s lázas szavalású versek következnek, hanyag rímek, sőt versek "en prose", bevallottan az Énekek éneke mintájára, az erotika olyan oktalan sóvárgásával, amely a serdülő évek boldog betegsége. Még a bánatról is azt olvassuk, hogy az az imádott nő "méhének gyümölcse!" E kétségkívül derék és jó ifjúi lélek "rossz"-nak vallja magát, csakhogy a drága leány szerelmét megváltóul állíthassa be, "- általa fakadt rossz szívem szerelme!" E fiatal karok egyre végtelen problémák horizontjai felé lendülnének, de aztán lassan és remegőn ölelésre hajolnak vissza, hogy vigaszul újra a szerelmet, az ideált fonják körül s ringassák és emeljék. A szent diákszerelem heves naivságát hirdetik az ilyen kamaszi "merészségű" sorok, "legyen átkozott, aki valaha Tested (így, nagy T-vel!) édenét úgy fogja látni, mint hitves..." S a diákos hévvel olvasott wilde-i aforizmák kedvesen fontoskodó lecsapódásai az ilyen szentenciák, "a szerelem a halál próbája", meg "Szépséget szerettél? Szeresd a halált!"
Költőnk tehetségének főjeleit kifejező képességének máris igen színvonalas fejlettségében látjuk. Műgondja még fogyatékos ugyan, rímei, ritmusai is ügyetlenek, gyakoriak az efféle hibás sorok, "mint selyemfonál bimbótól virágig, perdülne ma hozzád a vágyam", vagy "ajkam halkan bukdácsol", még szereti a túlszínezést, mint pl. itt, "olyan vagy, mint a drágakövek ragyogása bíborba vesző alkonyon", - de bőven ontja a szép, meleg képeket, a valóban költői sorokat is. Minden affektáltság mellett is milyen jól konstruált pl. ez a kép: "A lázat arcomról vénhedt histrióként letörlöm és nyomán a kétség sárgasága", vagy ez: "Te is, szerelmem, engedd el a lelkem, ha halálmadár, - ne vágyjon gyöngykalitkát!" S milyen kedves, jó zengésű sorok ezek:
És a lombok hajlós kedve gyöngéd
Gyönyörrel pergeté az esőcsöppek gyöngyét.
Salamon Lászlótól még igen szép költeményeket várunk.