Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám
Gróf Reventlow birodalmi képviselő, konzervatív politikus, az "angolkóros" németek egyik legjellegzetesebb reprezentánsa. Angolkóros: ez természetesen a világért sem olyan politikust jelent, aki angol szimpátiákkal van szaturálva, ellenkezőleg, gúnynevet, mely az angolgyűlölőket foglalja össze, azokat, akik a háborúért, Németország bekerítésének igyekezetéért, gőg és kíméletlen hatalmi vágyért egyedül, vagy főként az angolokat teszik felelőssé s bennük látják az ellenséget, Németország kérlelhetetlen riválisát.
Reventlow, közvetlenül a háború küszöbén, nagyszabású könyvet írt Németország külpolitikájának utolsó huszonhat évéről. (Graf Ernst zu Reventlow: Deutschlands auswärtige Politik 1888-1913. Berlin 1914.) A könyvet a háború első hónapjaiban sokat idézték. Tájékozott, gondolkodó s meggyőződéses ember könyve volt. E meggyőződés szerint a német erő, német hatalom, jövő, fejlődés (terjeszkedés) mindenek felett fontos. A hadsereg, eszköz e nagy célok szolgálatában s ezt az eszközt használni kell. Reventlownak nem voltak pacifista aggodalmai. Ugyanilyen eszköz, a flotta, s mert ennek a negyedszázados korszak elején csak csírája volt meg, ki kellett belőle fejleszteni, meg kellett teremteni az akcióra képes és kész hajóhadat. Reventlow militarista és imperialista, - mit szóljunk ellene ma, a harmadik évben? Imperializmusa e magaslatáról, hová nem hallatszottak fel a kétség és aggodalom hangjai, tekinti át az európai politikát s az 1908-i boszniai krízis és az 1912-13-i balkán háború után Németország frontját igyekszik megállapítani. Reventlow sikerének nyitja, hogy megállapítása nagyban és egészben helyesnek bizonyult, Németország, szövetségeseivel, valóban Anglia és Franciaország és Oroszország katonai erejével került szembe, érdeme, hogy elbeszélése során, melyet világos és élvezetes előadása is támogat, összefüggő sorozattá egyesülnek az események s a külpolitika legfontosabb és legfrissebb korszakáról olyan kimerítő könyv születik, mely e tulajdonságával, csodálatosképpen, a gazdag politikai irodalmú Németországban is szinte egyedül áll.
Reventlow könyve tehát, a háború elején, indokoltan mintegy kézikönyvvé vált, mint a diplomáciai előzmények részletes, teljes, minden nehézkesség nélkül való összefoglalása, kézikönyvvé, melyet haszonnal forgattak és használtak azok is, kiket egy világ választott el e félelmesen kételyek nélkül való világnézettől (Bülov töprengő és mentegetőző "Deutsche Politik"-ja vele szemben pacifista hitvallás). A háború második évében új (harmadik) kiadás jelent meg Reventlow könyvéből. A második kiadás jelentősége csak technikai, változtatás nincs benne. A harmadik kiadás annál nagyobb meglepetés. Reventlow teljesen átdolgozta könyvének második felét, időrendben 1905-től, az algeciras-i konferencia nevezetes előzményeitől kezdve. Ez az új kiadás, ez a második könyv emlékezetesen heves vitát provokált Németországban. Az átdolgozás kimondott tendenciája volt: még jobban kiélezni Anglia szerepét a háborús események világánál, még pontosabban megmutatni a bekerítő politika sakkhúzásait, még kétségtelenebbé tenni, hogy Anglia az utolsó évtizedben, miután Oroszországot a távoli keleten Japánnal letörette s így meggyengült ellenfelével a paktumot előkészítette, céltudatosan, minden lépésével, Németország megsemmisítésén dolgozott. "Britische Herrschsucht und Handelseifersucht sind die Triebfedern gewesen, welche die Welt organisiert und in Bewegung gesetzt haben um Vernichtungskrieg gegen ein friedliebendes Volk zu führen."
Ez a befejező mondata Reventlow második könyvének, s ez, minden oldalából kicsengő, tendenciája. Ez volt céltáblája a német liberális támadásoknak (a "liberális" szó itthoni értelemben véve), amelyek minden gyöngédség nélkül vetették szemére, hogy frontot változtatott, elhagyta első könyvének ideáit, s a tudományos komolyanvevést is megtagadták tőle.
A második könyv befejező akkordja valóban nem minden disszonancia nélkül való. Könnyű elhinni a német népről, mely 1871 óta európai háborúban részt nem vett, mely Marokkóért nem akart háborút, mely az annexiós krízist békésen oldotta meg, mely kitért a balkán háború halálosan kényes problémái elől, hogy békeszerető. De az a német nép, amelyet Reventlow gróf reprezentál, - már első könyvében is - Reventlow, ki folytonosan felizgul azon, miért nem húzta ki hát kardját Németország, miért tűrte tekintélye süllyedését, miért érlelte meg a világban azt a meggyőződést, hogy minden áron békét akar, ez a németség átháríthatja ugyan a kezdés ódiumát másra, de nem lehet a pacifizmus megszemélyesítője. Reventlow gróf második könyve azonban csak formailag kifogásolható. Frontváltoztatással az írót vádolni nem lehet. Ha most angolkóros, angolellenes volt már első könyvében, sőt mindenkiellenes volt, aki csak igazi vagy vélt német érdekek útjában állt, flottapárti volt s a német flottát nem Románia ellen építették, és a bekerítés politikájára már első könyvében világosan ráutal. A formahiba, melyre gondolunk, - abban áll, hogy első könyvére építve, annak gondolatát továbbfejlesztve, szerves folytatás gyanánt új könyvet írhatott volna Reventlow gróf a maga politikai meggyőződésének szolgálatára, önálló új könyvet, mellyel nyilván épp úgy szembeszállt volna a liberális párt és az inkább oroszellenes, mint angolellenes, vagy kevésbé jusque au bout-ista irodalom, mint más, hasonló tendenciájú művel, de nem érhették volna támadások rosszhiszeműség címén. Mert vagy már rosszhiszemű volt az első könyv harcias, német, angolellenessége, vagy nem rosszhiszemű a másodiknak fokozódott angolgyűlölete sem. Hiszen a háború valóban ott van a két könyv között s Reventlow gróf a legfeleslegesebb munkát végezte, midőn részleteket dolgozott át, hogy elmélyítse a tendenciát, holott éppen ellenkezőleg, minden - első könyvében higgadtan aprózott - részletet elhagyva kellett volna, ha szükségesnek látja, szélesen s összefoglaló tónusokban előadni angolellenes szózatát.
Egy jellemző példa, hogyan szolgáltatja ki támadóinak önmagát Reventlow a részletek átformálásával:
Japánról van szó. Első könyvében elmondja, hogy a francia köztársaság és japán 1907 június 10-én egyezményt írt alá. Az egyezmény főként Kína integritására vonatkozik. A szerződésnek - írja Reventlow - előzménye van. Az orosz-japán háború alatt nyilvánosságra jutott Kodama tábornok egy emlékirata, Francia-Indokína meghódításáról. Az emlékirat rendkívüli hatást tett Franciaországban. Franciaország ennek hatása alatt (leendő ellenségét gyengítendő) azon volt, hogy Japán (az orosz háború után) ne kapjon hadikárpótlást és ne legyen módjában, pénzügyileg is megerősödvén, későbbi hódítási vágyait kielégíteni. Feltehető ebben az esetben is, hogy az angol politika erősen hatott Japánra, hol viszont Franciaországgal szemben állt fenn bizonyos hidegség (Verstimmung) az orosz-japán háborúban felmerült némely tengeri hadi jogi kérdés miatt. Az 1907. évi szerződés aztán jelentékenyen hozzájárult Franciaország megnyugtatásához. Tehát, két hatalom között feszültség keletkezik, sikerül azonban - talán angol közvetítéssel - egyezményt kötniük s e feszültséget idejében eloszlatni. Ez a száraz tény az 1914-16-ki háború előtt s a kisjelentőségűnek tartott megállapodást Reventlow gróf úgy jellemzi, hogy értéke felől joggal vitatkoztak, új politikai helyzetet nem teremtett.
Mit mond új könyvében?
Először is, az egyezmény előzményeiről szólva, nem említi a fontos franciaellenes katonai emlékirat szerzőjének nevét ("aus der Feder eines hervorragenden Militärs"), ezzel kétségen kívül csökkenteni óhajtja jelentőségét s Franciaország komoly aggodalmának létjogát, holott ez az aggodalom maga megmagyarázza - angol közvetítés és németellenes hangulat nélkül is - Franciaországnak azt a törekvését, hogy biztosítani igyekezzék magát Japánnal szemben. S az előző kiadásban jelentéktelennek mondott szerződés tárgyalását most már így zárja le Reventlow:
"Külön céljától s tulajdonképpeni tartalmától eltekintve, mint politikai jelenség, újabb szimptómája ez Németország izolálásának úgy Európában, mint Kelet-Ázsiában."
Az első könyvben tehát tökéletes és kimerítő magyarázatot kapunk arról, hogy a viszonyok teljesen megokolták az 1907. évi francia-japán egyezményt, a későbbi könyvben ez is pusztán a németellenes politikának egy szimptómája. S míg Reventlow háború előtti ítélete szerint "eine neue politische Lage schuf das Abkommen nicht," - a háború közepette alig tartja kétségesnek, hogy Anglia és Japán már akkor megegyeztek Kiaucsu sorsa felől, tehát a legfontosabb megállapodást létesítették a leghűségesebb muníciószállító szövetségessel.
Az ilyen s az ehhez hasonló töredékek új beállítására a maga elhatározott, speciális célja érdekében sem volt szüksége Reventlow grófnak. Hiszen, ha tévedett első könyvében, tévedéseit nem teheti meg nem történtekké. Ha új összefüggéseket talált, a régi és az új megítélés adatait kellett volna egymás mellé raknia. Minél fontosabb eseménysorozatról van szó - ez a japán szerződés csak jelentéktelen részlet - annál inkább szükséges az új s a régi ítélet összehasonlító indoklása.
Amivel Reventlow német kritikusai nem törődtek, bennünket annál közelebbről érint, hogy Ausztria-Magyarország szerepének erősen változott kritikája szintén erős alátámasztásra szorul. Helyesebben, motiválásra szorult volna az első könyvnek ama baráti, de félreismerhetetlenül feddő hangja, melyen rólunk szólt s melyből alig maradt meg a második könyvben más, mint Aehrenthal egykori külügyminiszterünk csaknem németellenes szerepeltetése. Az első könyvben még Németország meglehetősen hidegen áll a balkáni válságokkal szemben. Még az annexiónál csak szövetségesünk, kinek saját keleti politikája még erősen bismarcki. Az első könyvnek a bosnyák krízissel foglalkozó fejezete - valóban a bosnyák krízissel kezdődik. "Orientpolitik und bosnische Krisis" szól a második könyv megfelelő fejezetének a címe, ez már német Orientpolitik s az annexió csak szem Vilmos császár és a németség aktív keleti politikája eseményeinek láncolatában. Kétségtelen, hogy ez az új szempont történelmibb, stílusosabb. Az első könyvnek viszont nem azt lehet hibájául felróni, hogy bár észreveszi már a bagdadi tervek s az osztrák-magyar balkán-politika összefüggését, nem tudja még szerves és harmonikus egésszé összefoglalni a két akciót. Hiszen Németország és Ausztria-Magyarország keleti politikája csakugyan nem látszott minden részletében összhangzónak s még ma is és egyaránt kiváló tehetségű és jószemű politikusok különböző módon ítélhetik meg. Reventlow azonban első könyvében olyan irányba téved, melyet éppen a konzervatív, erősen nacionalista hatalmi politikustól joggal vehetni rossz néven. Következetesen és ismételten azt veti szemünkre, hogy Ausztria-Magyarországnak nagyobb érdekei fűződtek a szövetséghez, mint a német birodalomnak, hogy nekünk több okunk van félni az izolálástól, s hogy milyen nagy kockázatot viselt 1909 tavaszán a krízis elhárításával Németország, holott Ausztria-Magyarország alig három évvel előbb, az algecirasi konferencián, lanyha támogatását minden kockázat nélkül teljesíthette. Eseményeket, túlságosan közelről szemlélve, jelentőségükben félreismerni, könnyen menthető tévedése a publicistának. De jóvá nem tehető hiba s nem méltó nagystílusú politikushoz mint ez a kicsinyes méricskélés. Ez mindenképp csak igazságtalan lehet, még akkor is, ha sikerült mérleget készíteni - amint nem is sikerülhet - a szövetséges hatalmak nyereség- és veszteségszámláiból. Ti jobban rá vagytok szorulva a barátságra, mint mi, az üzlettárs, aki így beszél, önmagának tesz szemrehányást, hiszen a két fél közül az az ügyesebb, okosabb, előrelátóbb, politikusabb, aki a társas viszony terheit és előnyeit a maga javára egyenlőtlenül tudja elosztani. Aki az egyenlőtlenséget panaszosan megállapítja, önmagáról ad rossz bizonyítványt.
Más kérdés, valóban egyenlőtlenül oszlottak-e meg az érdekek s valóban jobban fenyegetett-e bennünket az izolálás? Az első kérdésre felel a német-osztrák-magyar keleti politika újabb beállítása Reventlow újabb könyvében. Közös - nagyszabású - akció, közös érdekek, az izolálás kérdése is elintéződik ezzel együtt az új könyvben. De midőn az első könyvben szinte állandóan visszatérő motívum, hogyan akarta Edward király Ferenc József királlyal való személyes barátságát, marienbadi találkozásait, felhasználni, Ausztria-Magyarországot a mindenáron való német barátságtól eltérítendő, s különösen ha igaz az a feltevése, hogy ezek az évenként megismétlődő marienbadi és ischli látogatások bizonyos hatással valóban voltak, akkor lehetett hálátlansággal vádolni Ausztria-Magyarországot, de nem lehetett az izolálás kísértetével ijesztgetni.
Ez a vita azonban - nem nehéz volna mindjárt a német feleletet sem megszerkeszteni - végtelen és meddő. Ennek állandó felvetése a mi impressziónk szerint súlyosabb hibája Reventlow első könyvének, mint új könyve angolgyűlölete. Mert ez az angolgyűlölet, vagy a német imperialista politika Reventlowval tartó hívei szerint, a németség gyűlöletének felismerése az angol politikában, ez a koncepció a leghatározottabban megvan már az első könyvben s ha csak erről van szó, Reventlow teljes joggal építheti ki tovább a háború folyamán, már jóval előbb megalapozott elméletét. Igaz, hogy a török-balkán háború után, titokzatos okokra hivatkozva, szerbellenesnek jelezte az angol álláspontot s bizonyos német-angol összműködést a balkán háború legjelentősebb következményének. (Ugyanekkor ismét: Németország csak másért tud dolgozni, magáért nem... Ausztria-Magyarország német segítséggel tartotta magát.) De nagyban és egészben Reventlow már ekkor mai abszolút angolellenes álláspontjának megfelelően jelölte meg a tenger lezárását, az angol szárazföldi militarizmus új célját (inváziós hadsereg francia és belga területre) s a legkülönbözőbb helyen és módon foglalkozott az angolok koalíciós, bekerítési terveivel is. Ha a Balkán és Marokkó, mely az első könyvben még "europäische Angelpunkte" volt, az új könyvben már "Angelpunkte der Einkreisung" lett, ebből nem következik, hogy Reventlow gróf hűtlen lett régi ideáljához. Azonban egy nagyszabású publicisztikai mű leglényegesebb részének teljes átdolgozása nem egészen két éven belül, ez csakugyan hasonlít némileg ahhoz, hogy az író maga megtagadja régi munkáját. Minden ok nélkül. Az angolellenes Reventlow a régi könyvvel is meg lehet elégedve - s meg lehettek vele elégedve azok is, akik politikai információkat keresnek az utolsó tizenöt év történetéből - s ha az író szükségét érzi, hogy lendületesebben adjon kifejezést szenvedélyeinek, alkalma lett volna rákészülő harmadik könyvében, mely a háború közvetlen előzményeiről fog beszámolni.
Más kérdés az, hogy a nagy problémát Reventlow könyvével távolról sem látjuk véglegesen tisztázottnak. Valóban a háború lett volna az angolok célja? Az angolok lehetnek a mai háború közvetlen okozói, de hogy könyörtelenül e cél felé törtek volna, Reventlow gróf kételymentes meggyőződése nélkül nem lehet elhinni. Itt minálunk nagyon idegenkednek attól, hogy az entente felelősségét megosszák s azt teljesen az egyik ellenséges félre hárítsák. Vagy megfeledkezhet-e, Magyarországon és Ausztriában, a legimperialistább s éppen a legimperialistább gondolkodó is, az orosz nyomásról? Maga Reventlow gróf is tisztán látja - a francia revanche-eszméről nem is szólva - a legnagyobb kontinentális hatalom növekvő készülődését s népének növekvő gyűlölködését minden ellen, ami német. Anglia szervezte Németország ellen a világot? Lehet, de félelmetesen jó talajra talált s szövetségesei a háború előidézésének dicsőségéből joggal kérnek teljes részt a maguk számára.