Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Lukács György: Megjegyzések Balázs Béla új verseiről
A lélek legendája. - Már az első verseskötet is, mint majdnem minden igazán nagy, modern költő versei, vándordaloknak volt gyűjteménye, de most bensőbb és mélyebb hangsúlyt kap a vándorlás. A régebbi versek kevésbé egyszerűek az újaknál, mert a vándor és az, amit keres és az út, amelyen jár, még kevésbé vannak egy anyagból, mint a mostaniakban, most végleg eltűnt a versekből minden kettőssége énnek és világnak (amely kettősségnek finomkodóan gyáva megérzése, a hangulat), most önnönmagában vándorol a lélek, otthon, saját birodalmában, önmagával találkozik, önmagát keresi és hagyja el és találja meg újra, folyton változó örök nagy magakeresésében. És csodálatos, az által hogy beleolvadt a lélekbe az egész világ, hogy az megszűnt különvalóan szembeállni a lélekkel, nem szűkebb, hanem tágasabb lett a lélek kozmosza. A mai ember legfőbb szenvedésére, az őt körülfogó világ nyomasztóan kicsiny voltára, itt az áldáshozó válasz: a lélek világa végtelen, - ha nem is határtalan, ha nem is kaotikus, széttörnek a közönséges élet (és az "emelkedett" subjektivitás, mely ide tartozik, a közönséges életbe) lélegzetfojtóan közeli falai, rendbe állnak össze annak kaotikusan értelmetlen eseményei és megáldottan mélységes értelmet nyernek kicsinyesen kérlelhetetlen törvényei. Ezt a szenvedést nincs aki át ne élte volna, de kevesen vannak, akik oda menekültek, ahol a megváltás vár reájuk, a kozmosszá tágult lélekbe. Rövidlátóan a külső világot, az élmények anyagát akarják "kozmikussá" tágítani és csodálkozva veszik észre (vagy kis igényűen észre sem veszik), hogy milyen kicsiny ez az ő "nagy" világuk, hogy a tárgyaknak csak elvont fogalma nagy, ami azonban igazán megérzékítve, élményben és versben megjelenik, annak belső tárgyalkotó dimenziója éppen olyan kicsiny és kicsinyes, mint az, aminek pótlására kereste és találta alkotója és a "világösszefüggés" csak egy kevéssel kuszább, de lényegében éppen annyira csak dekoratív, mélységtelen, tárgát át nem fogó sík felület, mint az aestheták szószőnyegei, és a "nagy világ zúgása" csak olyan monoton, tagolatlan, mint a magányos kávéházi "dudorászás". Chesterton mondja, Kiplingről szólván, hogy senki sem él olyan szűk és kicsiny világban, mint a globetrotter.
Dosztojevszkij hozta meg a mi időnk számára áttörését a lelkeket bezáró határoknak, ő az első és legnagyobb művésze a lélek kozmosszá szélesítésének. Ha a Balázs Béla erejét irodalomtörténetileg akarjuk beállítani, Dosztojevszkijt lehet csak mint ősét említeni (és mellette legfeljebb Hebbelt, magányos és mély lélekutak fúróját). A versek ezen a nívón élnek, de mert igazi költő igazi versei, nem is látható sehol a nagy eposzíróval való belső rokonságuk. Mert a lírában - mondtuk már, hogy miért - csak a legközvetlenebb és ősibb lélekanyag válik formává, az önmagában elmerülés sivatagja elnyeli a külvilágot és az ott új életre ébredt lélek már csak egy után nyúlhat, mint még el nem ért után, az Isten felé. Minden más, ami benne jelen van és minden tulajdona cél vagy akadály csupán a vándorlásban, közel és távol, enyém és másé nem semmisültek meg, mint a misztikus élményben, megmaradtak, sőt hatalmas értékhangsúlyokat és sorsteremtő erőket nyertek, de elvesztették egocentrikus kötöttségüket. Minden egy matériából van a kozmosszá tágult lélek számára, az én kicsiny közvetlenségi prioritása megszűnt, - mert a legtávolibb és legidegenebb és jobban át van itatva a lélek lényegét ajándékozó hatalmával, mint a legegyénibb és lehetett a közönséges élet világában.
Hol vagy Anangarága?
A csókod messze van
És elviszi az ajkam
És ajkam messze van.
Szavait haza várja
A szava messze van.
Hol vagy Anangarága?
A lélek legendája. "S elindul, mert egy illat ismerős." Ezt talán az első verseskötet vándora is mondhatta volna, de még ő nem tudta, mi az, ami ismerős, mi az, amire mindenütt ráismer a lélek, mint az egyetlenre, ami igazán, mélyek legmélyéből sajátja s egyszersmind az egyetlenre, ami soha nem lehet az övé, az egyetlenre, ami nincs a lélek világának matériájából: Istenre. Ez a transcendens középpont vággyá olvasztja a lélek világának matériáját. Átlátszó lesz minden, mert minden csak azért van, hogy kerestessék és megtaláltassék és a lélek Istent keresi és találja meg mindenben. Minden találás teljesülés, mert az ő arca világít keresztül a megtalálton és minden keresés még igazabb teljesülés, mert az ő hívó szava nem engedte volt a lelket megpihenni találásának nyoszolyáján. De vággyá nő a teljesülés, levegővé hígul a szilárd lélek és szilárdabb javai, mert mégis más matériából van az Isten, mint a lélek, és a javai és a lélek tudja, hogy az Istené az egyetlen igaz.
Tengerek törnek, partok elmerülnek.
Örök hajó a vágy, a vágy, a vágy.
Habszerelem, habgondolat, habélet,
De kősziklám a vágy, a vágy, a vágy.
"Te keressz engem, mondd, vagy én keresselek?" Isten közelsége teszi szentté a lélek minden útjait és legendává ez utaknak megrögzített állomásait. Az egész nagy költő metafizikai felelősségérzete itt fogható meg legegyszerűbb és legtisztább valóságában. Mert a Balázs Béla istenélménye nem dekoratív határértéke szép hangulatoknak, ahol csak a hangulat szépsége és megalkotottságának lezártsága szövi bele Istent földi képei közé, ahol tehát nincs felelősség, mert minden hangulat egyformán igaz, de éppen olyan igaz az ellenkezője, hanem istenélmény sugárzik le a földi dolgokra, tagolja a vándorlás ritmusát és adja meg a határköveknek súlyukat. Azért olyan mélyen és egyszerűen egyértelmű a Balázs Béla istenélménye, hangos szóvá sűrűsödése és világosodása a ma élő, ma elérhető Istennek, a nagy sötétség élményének, mely mindent körülvesz, Isten távolléte sötét árnyékának, mely beleörvénylik minden földi (és lelki) ragyogásba, mely sötét bársonyába takarja és fekete páncéljába öltözteti a mérhetetlen örvénybe ugró hőst, a mai ateistát, az igazi Istenkeresőt.
Uram én levetkőztem
Mégis meztelen vagyok.
Fülem befogtam és süket
Húnyt szemeim vakok.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Uram, nagy éjszakádnak
Két égő szeme lett.
Sivatag örök némaságnak
Kiáltó szája lett.
Oh uram, füleidben
Kiált és nincs mit tenned,
Mert én hiszek, mert én hiszek,
Mert mégis hiszek benned.
A ma igazán vallásosainak, a modern ateistáknak miszticizmusa ez. Itt még ebben az alig sejtető analízisben is láthatókká válnak az utak, melyek a mai vallásosság hazájába a Dosztojevszkij Oroszországába vezetnek. Ezeket a verseket mintha Kiriloff vagy Iván Karamsoff egy érettebb unokája írta volna - és bizonyosan az ő unokáik számára íródtak ezek a versek. De itt már nyilvánvalóvá lett, amit Dosztojevszkijnél csak a szentek tudtak (és amely tanítását legnagyobb alakjainak a költő minduntalan maga elfeledte), hogy az ateista az utolsó előtti lépcsőfokon áll az Isten felé nyúló létrán, közelebb hozzá bárkinél, csak a szenteket, a beavatottan megáldottakat kivéve, itt már mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy ezek az ateisták csak mélyebben szenvedő és mélyebbről kereső testvérei az új keresztényeknek, Myschkin hercegnek és Aljosa Karamasoffnak (hogy ennek a megismerésnek kiindulásul vevésével mennyire tágul meg a Dosztojevszkij világa is, azt ebben az összefüggésben még csak sejteni sem lehet).
[+]