Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 22. szám
A német birodalmi kancellár a birodalmi gyűlés főbizottságában mondott beszédében akceptálta Grey lordnak azt a véleményét, hogy nem lehet elég gyakran visszatérni a háború okára, mert ettől függ a békefeltételek megállapítása is. Ha Grey lord sarkalatos fontosságot tulajdonít ennek a kérdésnek, akkor Bethmann Hollweg sem vonja kétségbe Grey lord alapigazságát, sőt egy másik angollal, a manchesteri egyetem tudós történelem-tanárával maga erősíti a tételt, hogy sok ember gondolkoznék másképp a háború végéről, ha helyesebb ítélete lenne a kezdetéről. Vannak természetesen, akiket sem Grey, sem Bethmann Hollweg eddigi érvelése meggyőzni nem tudott s ítéletük a háború kezdetéről nem is akar vagy nem is tud igazságot szolgáltatni a két hadviselő hatalmi csoport között. Wilson például, cincinnatii beszédében, azt a kérdést vetette fel hallgatói előtt, vajon hallotta-e valaha valaki, hogy miből keletkezett az európai háború. Mert ha igen, szeretné, ha közölnék vele. Amennyire ugyanis ő látja, senki sem tudja megmondani a háború valódi okát, aminthogy szerinte nem is egyes körülmények idézték elő az európai konflagrációt, hanem minden együtt; Európában általános gyanú kerekedett felül, a kormányok kölcsönösen gyanúsították egymást, hogy ez vagy az mit szándékozik tenni, szövetségek és megállapodások jöttek létre, intrikák és kémkedések bonyolult összevisszasága...
Most Bethmann Hollweg egy új aktát dobott a vitába. Konstatálta, hogy 1914-ben, a háború kitörésekor, még érvényben volt az orosz kormánynak 1912-ben kibocsátott általános mozgósítási titkos utasítása, amely többek között - a Norddeutsche Allgemeine Zeitung másnapra e titkos utasítás szövegét is közreadta - ezt mondta: "Legfelsőbb parancs szerint a mozgósítás kihirdetése egyúttal a Németország elleni háború kihirdetését is jelenti."
A német birodalmi kancellár leleplezése után el lehet mondani, hogy ha a háború végéhez tényleg az visz közelebb, hogy előidéző okait tisztázzuk, akkor a diplomácia jó úton van, mikor végül kiszabadítja magát a háborút közvetlenül előidéző okok káoszából, lehetőleg leegyszerűsíti a kérdést és visszamegy azokra az okokra is, amelyek Szarajevót jóval megelőzték. Hosszú kanóc vezetett a puskaporos hordók utolsójához, amellyel aztán, Szarajevóban, valamennyi felrobbant.
A kancellár az orosz aktát, amely Oroszország háborús szándékát már 1912-ből kétségtelenné tette, mindössze egy rövid felkiáltással kommentálta: "Németország ellen! 1912-ben Németország ellen!" Pedig ez az akta nagyon csábít további megjegyzésekre is.
Csak meg kell nézni az 1912-es rossz mozgósítási utasítás pontos keltezését: szeptember 30. 1912. szeptember 30-án rendelte el Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország az általános mozgósítást Törökország ellen. Az orosz titkos és sürgős utasításnak ugyanez a nap a dátuma. Oroszország tehát az első balkáni háború kitörésekor készen állt a Németország és Ausztria-Magyarország elleni háborúra, ha a központi hatalmak a balkáni államok és Törökország konfliktusába beavatkoztak volna s a balkáni államoknak Törökországhoz intézett ultimátumát mindenáron európai aeropág elé akarták volna vinni.
Az 1912-es orosz aktában egyébként, abból a szempontból, hogy Oroszország már 1912-ben készült a Németország elleni háborúra, nem is meglepő. És abból a szempontból sem meglepő ez az akta, hogy Oroszország úgy készült a háborúra, hogy a mozgósítás kihirdetését már előzetesen a háború kihirdetésével identifikálta.
A leleplezés azonban kétségkívül kellemetlen Oroszországra és szövetségeseire és pedig abból a kézenfekvő szempontból, hogy újra dokumentálta, 1912-ben mennyire más mértékkel mértek a balkáni államok és Törökország konfliktusában, mint 1914-ben Szerbia és Ausztria-Magyarország konfliktusában és hogy újólag kompromittálta az entente-nak az orosz általános mozgósítás után is folytatott békefáradozásai komolyságát. Ha az orosz általános mozgósítás kihirdetése egyértelmű volt a háború kihirdetésével, akkor mindaz a lépés, amelyet Grey lord és maga a cár tett a mozgósítás után, már tiszta komédia volt csupán, nyilván a lehető legtöbb időnyerés és a háborúért való lehető legkevesebb felelősség-vállalás érdekében.
Hogy mozgósítás és háború Németországban is egyet jelentett, abból Németország legalább sohasem csinált titkot. Sőt nyíltan hirdette, mert éppen evvel igyekezett Oroszországra hatni, nehogy mozgósítson s így Németországot is erre a lépésre kényszerítse. De Németország helyzete a mozgósítás és a háború kérdésében, ha már azt a bizonyos gombot meg kellett nyomnia, egészen más volt, mint Oroszországé. Lapozzunk kissé a diplomáciai aktákat tartalmazó színes könyvekben.
Már július 24-én, tehát mielőtt még Szerbia felelt volna Ausztria-Magyarország jegyzékére, Buchanan, a pétervári brit követ megtáviratozza Greynek, hogy Szaszonov azt mondta neki, az ő véleménye szerint az orosz mozgósítást mindenesetre végre kell hajtani. Másnap Buchanan egy Szaszonovval folytatott újabb beszélgetését azzal végzi, hogy reméli, Oroszország mozgósításával nem fogja a háborút elhamarkodottan felidézni, mert ha Oroszország mozgósít, Németország nem fog időt engedni neki s valószínűleg rögtön megüzeni a háborút. Tényleg, egy nappal később, július 26-án, kormánya felhatalmazására a pétervári német nagykövet már kijelenti, hogy Oroszország előkészítő katonai rendszabályai ellenrendszabályokra fogják kényszeríteni Németországot is, amelyeknek a hadsereg mozgósítására kell vezetniük. A mozgósítás pedig - tette hozzá Pourtalčs - elkerülhetetlenül háborút jelent. Augusztus 1-én pedig a berlini brit nagykövet jelenti Greynek, hogy Jagow szerint minden jóra fordulhatott volna, ha Oroszország nem mozgósít Németország ellen. Oroszország kijelentette, hogy a mozgósítás nem vonja maga után a háborút, Oroszország hónapokon át mozgósított állapotban maradhat - Jagownak akkor még nem volt módjában ezt az orosz képmutatást is az 1912-es mozgósítási utasítással leleplezni -: Németországban azonban más a helyzet. Németország előnye a gyorsaság, Oroszországé a nagy tömeg. S a német birodalom biztonsága azt parancsolja, hogy ne engedjen időt Oroszországnak, amíg messze földjeinek minden részéből összegyűjtheti csapatait. Ezért jelent Németországban mozgósítás és háború egyet.
De az 1912-es orosz aktán kívül Bethmann Hollweg felelevenített még egy aktát, amely már a háborút közvetlenül előidéző diplomáciai okmányok közt szerepelt, bár a központi hatalmak első ilyennemű gyűjteményeiben még szószerint nem is volt felvéve. Érthető okból. Egy Jagow-táviratról van szó, melyet Tschirschkynek, a bécsi német nagykövetnek küldött s ebben Ausztria-Magyarországnak már csak azért is engedékenységet tanácsolt, mert "ha az osztrák-magyar kormány minden közvetítést elutasít, olyan összeütközés előtt állunk, amelyen Anglia ellenünk lesz, Olaszország és Románia viszont, a jelek szerint, nem tartanak velünk, úgy, hogy mi és Ausztria-Magyarország három nagyhatalommal állnánk szemben. Az Angliával való ellenségeskedés miatt a háború fősúlya így Németországra jutna... A bekövetkező eseményekért tehát Ausztria-Magyarországra és reánk rendkívüli súllyal nehezedik a felelősség." Ezt táviratoztatta a kancellár július 30-án Bécsbe. Ez az okmány tehát a központi hatalmak népei felé fordulva is újabb és megnyugtató bizonyíték arra, hogy diplomáciánk az entente-tal való szakítás előtt tisztában volt saját szövetségeseivel, Olaszországgal és Romániával is s kezdettől fogva annak tudatában kalkulált, hogy szövetségeseink fegyveres segítségére nem számíthatunk. Legfeljebb azt hagyhatta ki számításaiból, hogy szövetségeseinkkel is szembe fogunk kerülni.
De Bethmann Hollweg táviratával most nem ebből a szempontból akarunk foglalkozni, hanem az 1912-es orosz aktával kapcsolatosan. Az 1912-es orosz mozgósítási utasítás világításában ugyanis ez a távirat egészen új fényt kap és azt a vitát, amely nemrég Andrássy és Tisza közt keletkezett ugyanebben a tárgyban, még inkább kimélyíti. Ennek a vitának tárgya tudvalevően az volt, miért nem álltunk teljes hadi felkészültségben a szerb határon a belgrádi démarche pillanatában, miért nem voltunk úgy felkészülve, mint Németország, hiszen a trónörökös-gyilkosságtól július 23-ig volt időnk diplomáciai lépésünket katonailag is megalapozni, balkáni haditervünket, amely mint az éppen lefolytatott hadgyakorlat is mutatta, a bosnyák-szerb határra volt bazírozva, megváltoztatni, s az esetleges dunai defenzív-tervet offenzívvá átalakítani. Azzal az érvvel, hogy Szerbiát és Európát nem akartuk semmiképpen megingatni békeszeretetünk hitében, mindenesetre szemben áll az az érv, hogy diplomáciai lépésünk eredménytelensége esetén büntetőjellegű háborúnkat a leglendületesebb offenzívával kellett keresztülvinnünk és prestige szempontjából éppen oda kellett az első csapást mérnünk, ahol Szerbia kormánya székelt és ahol lövőgyakorlatait végezte Princip.
A kancellár távirata arra a Grey-javaslatra vonatkozott, hogy Ausztria-Magyarország elégedjék meg Belgrádnak és környékének megszállásával s diktálja azután onnan a nagyköveti konferencia alapján új feltételeit, melyekből kiküszöböli a szerb felségjogokat sértő pontokat.
El kell ismerni, Greynek a nagyköveti konferenciára vonatkozó eszméje kezdettől fogva olyan kedves gyermeke volt, hogy még annak az árán is ragaszkodott hozzá, hogy Ausztria-Magyarország előbb esetleg bemenjen Belgrádba. Már július 24-én, mikor Cambon, a londoni francia nagykövet azt a véleményét fejezi ki előtte, hogy minden későn lesz, mihelyt Ausztria-Magyarország megtámadta Szerbiát, már pedig Ausztria-Magyarország két nap múlva bevonul Szerbiába, Grey annak a véleményének adott kifejezést, hogy ha Ausztria-Magyarország be is vonulna Szerbiába, még mindig lehetséges lenne a közvetítés. És Grey nagyon meg van elégedve, mikor másnap, július 25-én, az osztrák-magyar nagykövet kijelenti neki, hogy diplomáciai lépésünk nem ultimátum s ha Szerbia a megállapított időn belül a követeléseket el nem is fogadja, a diplomáciai összeköttetést ugyan megszakítjuk vele és katonai előkészületeket is teszünk, nem azonban mozdulatokat. Az is megnyeri Grey tetszését, mikor pétervári nagykövete ugyanezen a napon azt jelenti neki, Szaszonov a szerb követtel folytatott beszélgetéséből arra következtet, hogy a szerb kormány, ha Szerbiát megtámadják, elhagyja Belgrádot és csapatait az ország belsejébe vonja vissza, mialatt ugyanakkor segítségül fogja hívni a hatalmakat. Ez esetben - tette hozzá Szaszonov - Oroszország hajlandó lenne félreállni és a döntést a négy nem érdekelt nagyhatalomra bízni. És Grey akkor is el van ragadtatva, mikor július 27-én a Bécsbe visszatért orosz nagykövet, Sebeko, azt mondja Macchiónak, kérni fogja kormányát, hogy az hasson oda a szerb kormánynál, hogy ameddig lehet, térjen ki a konfliktus elől és hátráljon, ha bevonulnak.
Július 29-én jön ki Grey azzal a formulával, amiről Cambon, a berlini francia követ, ugyanaznap már beszélget Jagow-val, ha Ausztria-Magyarország bevonul Szerbiába s így katonai tekintélyének eleget tett, akkor a négy nem érdekelt nagyhatalom javaslatokkal léphet fel. Jagow nem titkolja, a forma tetszik neki. S így érkezünk Bethmann Hollwegnak ahhoz a táviratához, melyet most a birodalmi gyűlés főbizottságában fölolvasott.
Július 30-án azt táviratoztatja a kancellár Jagowval Bécsbe, hogy a monarchiának Szerbiával szemben való jogos igényeit Belgrádnak vagy más helynek a megszállásával eléggé meg lehetne védeni. Németország tehát támogatja Grey javaslatát, már csak azért is, mert ekkor már tisztában van azzal, hogy Angliával is szembekerülne s Olaszország és Románia viszont nem állna mellé. Mint a kancellár a főbizottság ülésén megállapította, az osztrák-magyar kormány figyelembe vette a nyomatékos német felvilágosítást, berlini nagykövetének azt az utasítást adta, jelentse ki Jagow-nak, hogy a monarchia azon változás ellenére, mely közben az orosz mozgósítás miatt beállt, készséggel hajlandó Grey javaslatát figyelembe venni, azzal a feltétellel természetesen, hogy katonai akciónk Szerbia ellen egyelőre tovább folyik, az angol kormány viszont rábírja az oroszt, hogy mozgósítását abbahagyja. Ez esetben magától értetődően mi is megszüntetjük védekező jellegű katonai ellenrendszabályainkat Galíciában.
A helyzet tehát a mi részünkről korrektül van tisztázva. Nézzük azonban - és pedig nem a mi színes könyveink nyomán -, hogyan fogadta Grey indítványát Oroszország. Mert minden szón hangsúly van és ezt a kérdést sem érintette a kancellár, de a napi publicisztika sem.
Oroszország felé már maga Grey beállítása is más. Indítványát azzal a megjegyzéssel bocsátja útnak, hogy a béke fenntartásának sovány reménysége ez, azonban az egyetlen, amit még javasolhat. És Oroszország nem is akceptálja Grey indítványát ugyanabban a formában, mint Ausztria-Magyarország. Az orosz formula nem beszél Belgrád megszállásáról s arról, hogy Oroszország mozgósítását megszünteti. Szaszonovnak is lett volna egy külön formulája július 30-ról, ha Ausztria-Magyarország kiküszöböli követeléseiből a szerb szuverenitást sértő pontokat, Oroszország kötelezi magát valamennyi katonai előkészületei megszüntetésére. Egy nappal később Szaszonov a saját javaslatát hajlandó kiegészíteni Grey-ével, de úgy, hogy már nem beszél Oroszország összes katonai intézkedéseinek megszüntetéséről, csak arról, hogy Oroszország hajlandó várakozó álláspontra helyezkedni, ha Ausztria-Magyarország csapatainak előnyomulását szerb területen megállítja. Tehát Belgrád megszállását sem veszi fel kifejezetten formulájába s később aztán, mikor Oroszország szakításra viszi a dolgot, tényleg láthatjuk, hogy Belgrád puszta bombázása is érvei közt szerepel.
Összegezhetünk. Kétségtelen, hogy az 1912-es orosz akta kompromittálta az entente komoly békeszándékát. És Grey maga is sovány reménynek nevezte Belgrád megszállására tett utolsó javaslatát. Wilsonnal szólva, annyi minden együtt idézte elő a háborút, hogy Greynek ez a formulája aligha menthette volna meg a békét. Grey célja az volt és az maradt, hogy konferencia elé vigye Ausztria-Magyarország ügyét Belgrád megszállása után is. Ha így történik, Oroszország talán még jobban felkészül, messze földjei tömegeit még jobban összegyűjti, mert a konferencia újabb időnyereséget jelentett volna számára. Grey számára pedig módot nyújtott volna, hogy egy nemzetközi bíróság előtt a felelősséget teljesen áthárítsa a központi hatalmakra, ha azok vonakodtak volna Anglia, Franciaország és Olaszország bírói igazságszolgáltatásába belenyugodni. Az entente háborút akart, talán nem olyan hirtelen, mint ahogy bekövetkezett, és Grey formulája legfeljebb arra lett volna jó, hogy egyelőre háború nélkül is győzelmet biztosítson az entente-nak, egyelőre diplomáciai győzelmet, fegyveres beavatkozás nélkül, ha lehet, de mindenesetre a központi hatalmak újabb megalázásával. A Grey-formula Európa békéjét talán még akkor is csak rövid időre menthette volna meg, ha Oroszország nem bocsátja ki az általános mozgósítási parancsot.
De mindezek előrebocsátása után a történetírásnak mégis csak foglalkoznia kell avval a problémával, mi lett volna, ha Belgrádban azonnal, még az általános orosz mozgósítás kihirdetése előtt bevonulunk. A helyzet azokban a napokban mégis csak az volt, hogy az egész világ arra figyelt, mikor megyünk már be Belgrádba. Amit Németország a mozgósítás és a háború viszonyáról saját birodalma érdekei szempontjából vallott, az Ausztria-Magyarországra is teljességgel illett. Németországnak Oroszország és Franciaország között, Ausztria-Magyarországnak Oroszország és Szerbia között csak a gyorsaság lehetett stratégiai alapelve. Nem azt mondjuk, hogy ma nem állnánk ott, ahol állunk s a háborút kikerülhettük volna, sőt, azt sem mondjuk, hogy ha Grey formulája alapján sikerül nyomban Belgrádban teremnünk, de aztán, ha hosszadalmas konferenciázás után mégis csak ott kellett volna folytatnunk, ahol abbahagytuk, nem jártunk volna-e, ellenségeink időnyeresége után, még rosszabbul, ki láthat a jövőbe és a meg nem történt múltba és ki csinálhatja meg az ellenpróbát a múlt elszalasztott alkalmaival? De fel lehet vetni Bethmann Hollweg új érvei nyomán a tételt, akármilyen paradoxszerűnek is tűnik, annak, hogy a háború kitört, vagy mondjuk egészen pontosan, annak, hogy a háború 1914 augusztusával tört ki, az is egyik oka volt, hogy amíg Németországban és Oroszországban a mozgósítás és háború alapjában egyet jelentett, addig Ausztria-Magyarországban - ez mindenesetre békeszeretetünket, de azon kívül egyebet is bizonyít - a mozgósítás kihirdetése nem volt egyértelmű a háborúval.