Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 21. szám
"Soha sem szabad megfeledkeznünk arról - mondta legutóbb ismét Grey -, hogyan is került háborúra a sor. Egyesek azt mondhatják: De hiszen nem kell visszatérnünk ezekre a régi dolgokra, amelyeket mindenki ismer ma már! Csakhogy nem térhetünk rájuk eléggé gyakran vissza, mert ezek a régi dolgok érintik a békefeltételeket is."
Elcsépelt téma, amelynek minden főbb mozzanatát ma már valóban mindenki ismeri s Grey legszívesebb invitálása dacára sem igen érezne kedvet az ember, hogy visszatérjen a régi dolgokra, ha történetesen ugyanezekben a napokban nem olvashattuk volna Tittoni százegyedik véleményét is a régi dolgokról. Grey és Tittoni gondolatmenete pedig olyan feltűnő, még a stílfordulatokig is elmenő rokonságra emlékeztet, hogy egy jegyzetnyi hozzászólást mindenesetre megérdemel.
Azt mondja Grey: "Ha négy hatalom konferenciát ajánl fel és az egyik hatalom visszautasítja, akkor ki az, aki a háborút kikényszeríti, a négy hatalom-e, amely a konferenciát fölajánlotta, vagy pedig az az egy hatalom, amely elutasította? Az orosz császár a hágai döntő bíróságot ajánlotta. Ha egy uralkodó a hágai konferenciát indítványozza s egy másik ezt nem veszi figyelembe, akkor melyik uralkodó az, aki a háborút kikényszeríti, az-e, aki a hágai döntő bíróság elé való utasítást indítványozza? Közvetlenül a háború előestéjén Franciaország ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja Belgium semlegességét, ha Németország nem fogja megsérteni. Hasonló ígéretet követeltünk. Belgium semlegességének megsértéséért vajon az a hatalom volt-e felelős, amely ezt az ígéretet megadta és ezt az ígéretet követelte, vagy pedig az a hatalom, amely vonakodott ilyen kötelező ígéretet tenni?" Így Grey. S most nézzük, hogyan írta Tittoni a Nuova Antológia szeptemberi második számában.
Azt írta Tittoni, hogy mikor ő a háború kitörése előtt San Giulianohoz táviratot intézett, amelyben felhívta a külügyminisztert, hogy Berlinben és Bécsben jelentse ki azonnal, Olaszországra pedig ne számítsanak, - csupán arra gondolt, hogy San Giuliano közbelépésére Berlinben és Bécsben alaposan meg fogják gondolni a dolgot s a békét így majd meg lehet menteni. (Már maga az sem mindennapi dolog, hogy egy diplomata saját külügyminiszterének quasi utasítást küldjön.) Ebből a Tittoni-táviratból meg abból, hogy Tittoni a távirat tartalmát egyidejűleg francia államférfiakkal is közölte, az ellenséges sajtó - persze nyakatekert logikával! - azt a vádat koholta Tittoni ellen, hogy ő is egyik főokozója a háborúnak, ugyanazzal a nyakatekert logikával, amely - Tittoni szerint - az ellenséges lapokat általán jellemzi. "Ausztria például - írja Tittoni - le akarta igázni és meg akarta alázni Szerbiát. Szerbia azon igyekszik, hogy alázatos formában legalább részben elkerülje a leigázást és megaláztatást. Amazok következtetése szerint nem Ausztria, hanem Szerbia a hibás. Oroszország, amely nem engedheti meg Szerbia megsemmisítését, tárgyalást kíván Ausztriával, a többi hatalom, a béke megőrzését óhajtva, kiegyenlítő ajánlatokat tesz. Ausztria intranzigens módon mindent visszautasít. Amazok szerint a bűn nem Ausztriát terheli, hanem a többieket, akik bele akarnak elegyedni olyan dolgokba, amelyekhez semmi közük. Németország meg akarja sérteni Belgium semlegességét, Belgium ellenállást tanúsít, Anglia tiltakozik. Amazok szerint a történtek nem Németország, hanem Belgium és Anglia rovására esnek" ... Így Tittoni.
Még nem lehet tökéletesen megállapítani, mi igaz, mi nem abból, hogy a bordeauxi napokban Izvolszkij azt mondta volna: "Ez az én háborúm!" Tittoni azonban kereken tiltakozik az ellen, hogy ez az ő háborúja volna. Ő híve volt a hármasszövetségnek, bár csupán mint az európai béke biztosítékát fogta föl s ugyanakkor hazája számára a Franciaországgal és Angliával való barátságos viszony ápolása dolgában a teljes függetlenség és szabadkéz politikáját is vallotta. Azok, akik azt állítják, hogy egyik főokozója volt az európai háborúnak, azt vetik szemére, hogy San Giulianohoz intézett táviratának tartalmát francia államférfiakkal is közölte s ezzel őket háborúra való eltökéltségükben még inkább megerősítette.
Tittoni tagadja ezt. Erről a táviratról nem tett közlést francia államférfiaknak. (Hivatalos diplomáciai ügyiratok az ellenkezőjét tanúsítják.) Ő azidőlt a Prinz Friedrich Wilhelm fedélzetén volt, ott kapta a hírt radiotelegrammban a monarchia ultimátumáról is. A hajón maradt a hadüzenetig, a hajóról pedig, minden szárazföldi kapcsolattól elzárva, sem érintkezhetett francia államférfiakkal. (Akkor hogyan érintkezhetett San Gioulianoval?) Olyan gyanús bőbeszédűséggel és naivitással védekezik Tittoni, akárcsak ha Viviani, aki abban az időben a La France fedélzetéről intézte hazája s a béke vagy a háború sorsát, a háborúban való felelőssége elhárítása céljából utólag azzal mentegetőznék, hogy szintén el volt vágva a szárazföldtől.
De hiszen nem is ez az, ami a Tittoni-levél érvelésében különösen megragadja a figyelmet. Az olasz diplomata szükségesnek látja, hogy felvesse az 1909-ik évi osztrák-magyar-szerb válság emlékét. Akkor Tittoni a Foreign Office ajánlatára azt proponálta, tegyenek barátságos lépést Bécsben a fenyegető konfliktus elhárítására, üljenek össze nemzetközi konferenciára. 1909-ben az ellenséges sajtó lelkesen fogadta ezt az eszmét, - akkor még nem volt sajátja a nyakatekert logika? - a válság elmúltnak tetszett, ebben a pillanatban azonban Németország, pétervári nagykövete, Pourtalčs gróf után azt a démarsot intézte Oroszországhoz, hogy Bosznia-Hercegovina annexióját minden konferencia nélkül ismerje el. Ugyanaz történt tehát, ami 1914. júliusában. De 1909-ben Oroszország beletörődött ebbe a megalázó fordulatba és a háború elmaradt. A háború elmaradt, de a mostani háború csíráját akkor oltotta be Németország a lázas Európa testébe. (Arról természetesen nem ír Tittoni, hogy 1909-ben Németország démarsának sikere Nicolsonra, a pétervári angol nagykövetre, milyen megdöbbentően hatott, s hogy ez a hatás éppen nem bizonyította Anglia föltétlen békeszeretetét. Mert hiszen ha csak az volt a baj, hogy Németország démarssal is elérhette azt, amit Tittoni és Grey konferencia útján igyekezett elérni, akkor emiatt Nicolsonnak még nem kellett volna megdöbbennie).
Tittoninak ez az entente javára szánt érvelése egyébként ismét csak olyan okoskodásra ad alkalmat, amelynek egyenes logikáját az olasz diplomata nyilván megint kétségbe vonná. Pedig Tittoni sem értheti másképpen, amibe Oroszország 1909-ben még bele kellett hogy törődjék, azt öt évvel később, a Szuchomlinov-féle katonai program nagy részének végrehajtása után, már másképpen fogadhatta. Öt évvel későbben Oroszország már nem volt öt évvel a japáni háború után. S ha Greynek és Tittoninak az fáj a legjobban s ha mindketten abban látják a szándékos háború-keresést Németország részéről, hogy a monarchia és Szerbia dolgát 1914-ben sem akarta nagyköveti konferencia vagy hágai választott bíróság elé engedni, akkor viszont a központi hatalmak nem kevesebb joggal hivatkozhatnak arra, hogy az 1909-es válság tanulságai után, amikor Tittoni indítványát sikerült elejtetniük, nem lehetett feltételezniük, hogy a monarchia és Szerbia újabb, az előbbinél is súlyosabb konfliktusában az entente háború árán is ragaszkodni fog öt évvel ezelőtt egyszer már megbukott sovány ötletéhez, amely azóta jó lehetett egy albán válság elsimításához, aligha azonban a szarajevói gyilkossággal kirobbant állandó szerb izgatás gyökeres rendezéséhez. És Grey sokkal is óvatosabb ahhoz, semhogy ezt az 1909-es emléket sokat hánytorgassa, amely Bethman-Hollweg és Berchtold kezében sokkal csattanóbb hangot adna, mint akár Tittoniéban.
A legcsattanóbbnak azonban írásának azt a részét szánta Tittoni, amelyben Pourtalčs grófnak, Németország pétervári nagykövetének szórakozottságával is azt szeretné bizonyítani, mennyire meg volt Németország győződve arról, hogy 1914-ben megismételheti 1909-et, újra megalázhatja Oroszországot. Holott ez az új Tittoni-adalék is visszafelé sülhet el és esetleg azt bizonyíthatja, mennyire meg volt Németország győződve arról, hogy 1914-ben tényleg megismételheti 1909-et, újra megmentheti az európai békét és nem is Oroszország megaláztatása árán. Tittoni elmeséli, hogy Pourtalčs gróf a hadüzenetet tartalmazó jegyzék helyett Pétervárott eredetileg egy másik jegyzéket nyújtott át. Ebben a jegyzékben Németország örömét fejezte volna ki afölött, hogy Oroszország az utolsó pillanatban engedett. Csak néhány órával később vette észre a nagykövet a tévedést, visszakérte a jegyzéket és átnyújtotta helyette a hadüzenetet. Németország tehát előkészített egy másik jegyzéket is, abban az erős meggyőződésben, hogy Oroszország az utolsó pillanatban engedni fog.
És ebből Tittoni azt következteti, hogy Németország akarta a háborút. Pedig mintha nem is lenne olyan nyakatekert a logika, amely ebből az új háborús adalékból sem annyira Németország megingathatatlan háborús akaratára kovácsolna tőkét, sokkal inkább arra, hogy Németország az utolsó pillanatig békés kibontakozást remélt.
Abban a kérdésben, ki az oka a háborúnak, Tittoni kétségkívül válogatatlanabb, kevésbé óvatos érvekkel operál, mint Grey. "Nem térhetünk vissza eléggé gyakran a régi dolgokra - mondja Grey - mert ezek a régi dolgok érintik a békefeltételeket is." Ha majd elérkezik az ideje, hogy a régi dolgokat részletekbe mélyedően fejthetik föl egymás előtt a békekonferencia asztalánál a mostani ellenfelek, akkor több olyan szándéktalan leleplezés is kerülhet Tittoni legújabb csoportosítása mellé, amely egyrészt a központi hatalmak békeszeretetét fogja újabb érvekkel igazolni, másrészt a háborút előidéző hatalmak sorában Grey és Tittoni hazáját fogja az első helyekre emelni. Tittoni hazáját is, akár igaz, hogy Tittoni San Giuliauohoz küldött táviratának tartalmát egyidejűleg francia államférfiakkal is közölte, akár nem. Pourtalčs szórakozottsága idején Tittoni a Prinz Friedrich Wilhelm fedélzetén volt, Franciaország miniszterelnöke, Viviani pedig a La France fedélzetén tartott hazafelé Oroszországból. Szikratávíró nélkül is megértették egymást.