Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 21. szám
Trombiták harsognak, valaki leveti az ifjúság bíbor palástját, felmagasodik egész testében, egy éjszaka, királyi apja halottas ágyánál megnő, férfi lesz: - ez a Henrik drámák második részének magva. A dolog azonban nem ilyen egyszerű.
Ott kezdődik, hogy az ifjúság nem vidám, nem önfeledt, nem gondtalan, nem repdeső, hanem az az ifjúság, mely hordoz magában valamit, halálosan szomorú s csak a kék távlaton keresztül, mely meghamisítja a dolgokat, kap más színt és ízt, mint ami a valóságban volt. Oh, szép ifjúság, - sóhajtjuk - megszokásból szinte, hervasztó bánatból, olvasmányok nyomán, melyek a tűnő ifjúság boldogságát rajzolják. Mégis, kevés ember van, aki tizenöttől huszonötig újra át szeretné élni az ifjúságát. Nézzen egyszer bele mindenki nyitott szemmel a mély kútba, ami a saját ifjúsága, - különös rémek fognak feléje gomolyogni.
Titkok a világról, a mindenségről, az életről, a halálról, melyeket azóta sem fejtett meg, de elfáradva a folytonos tépelődésben, fásultabb és közönyösebb lett irántuk. (Csak a művész, kiben mindig maradt valami a gyermekből, érzi később is azt a nyilallást, mely tudatát átmetszi, ha létezése misztériumára gondol.) Vergődések és kényszerek, míg az istenien önző lélek beletöretik a világrendbe s vasvesszővel arra a belátásra szorítják, hogy másnak is joga van enni, élni. A szeretet és gyűlölet szexuális alapú, tehát rejtett, de romboló harca, s korlátlan vágyakozások, melyek csak korlátolt mértékben nyerhetnek kielégülést, - a rend, tekintély, fegyelem elviselhetetlen nyomása, tudományok, melyek még nem érdeklik a fiatal lelket, nevetséges gondok, amiket szülők és nevelők akasztanak a nyakába, - ezek a szédületek és friss szenvedések teszik az ifjúságot. Zene is van hozzá persze, a fiatal test fickándozása a napon, kedves ugrások és játszások, melyek csak oly elbájolók a fiatal emberi lénynél, mint a kölyök állatoknál. De már a mulatozás, dorbézolás, durva tréfák, ivások, féktelenségek, az egész nagy lárma, amit az ifjúság tartozékának hiszek - ez már nagyon gyanús.
Nézzük a fiatal Henriket, aki a legutolsó kocsmákat járja, tréfás rablásokat csinál, csapos legénynek öltözik s Falstaff aljas mulatozásaiban vesz részt, - ez az ő lénye, az ő élete, ifjúságának tartalma? A dráma lépésről lépésre azt igazolja, hogy nem. Hát akkor mi ez? Fátyol, amit az életre húz, amivel a száját tömi be, hogy ne ordíthasson, a füleit, hogy ne halljon, - vad koncert, hogy rá ne eszméljen lelke jajgatására, mert legszívesebben a földbe szeretné fúrni a fejét s aludni addig, míg az ideje elérkezik... mikor már fent van s király lesz, mond is valami ilyet az öreg koldusnak, akivel cimborált: "Efféle embert rég álmomba láttam, ilyen puffadtat, vént és csintalant, de éberen most álmom megvetem." Nehéz, lázas álom a Henrik ifjúsága, mikor ébred, az az első mozdulata, hogy sóvár kezekkel nyúl a korona után, holtnak hitt apja ágyán, - mert mindig holtnak akarta apját, öntudatlanában leszorított heves vággyal - mely kocsmákban explodált... Mikor reszkető kezeivel a koronát fejére próbálja, úgy áll ott, mint az ifjúság örök és könyörtelen szimbóluma, - előretör - az apa holttestén keresztül. De ez a lélekben borzasztó szaggatást csinál, kínokban ég a fanyar fiatalság, míg birtokába képes keríteni azt, amiről álmodott. Az ifjúság: a fiatal Henrik, amint a koronát megragadja.
-
Még azt hiszi, az minden. Mert az ember sem tapasztalni, sem látni nem tud, a fiatal Henrik fénylő zaklatásnak, arany gondnak mondja a koronát, - de csak mondja, nem tudja, hogy valóban az is - mert ha igazán tudná, nem kapna oly mohón utána. Tapasztalatokat nem lehet senkitől sem átvenni, a sors és élet bús útja az, hogy mindenki csak a saját szenvedéseiből tudja leszűrni élete igazságait. Henriknek csak rá kellene nézni apjára, - gond, betegség, félelem és álmatlanság hervasztja ezt az öreg arcot, imbolyogva jár és a sír felé bágyad - életerejét a hatalom megszerzése és ahhoz való konok ragaszkodása szívta ki - hát érdemes? Hogy lehet, hogy ez okos fiatal főn át nem világít ez a gondolat? Mert ugyanaz a vér, ami az apja, a szerzésnek, gyűjtésnek, makacs akaratnak ugyanazon energiái sodorják, s magában, belülről, azt hiszi, ő másképp és jobban fogja tudni csinálni. S nem ez az élet maga, - ez az örökös újrapróbálás, ez a csodálatos el nem csüggedés, - az ifjúság tudatlan elbizakodottsága, hogy ahol az öreg leteszi, - ott a fiatal újból megfogja? Csak egy-egy magányos léleknek van nagy kiábrándulása az élet és a dolgok hiábavalóságán - a rengeteg többség mindig újra próbálja, újra kezdi - ki tudja, mi végből? A homályos ösztön Henrik a drámákban egy ponton tudatos lesz, midőn az öreg király végre megadja magát sorsának, lemond koronájáról, hatalmáról s fia kezébe teszi, itt egybeolvad a múlt a jelennel és a jövővel s egy ember megérzi, mi volt rendeltetése, célja életének. Itt azt a nagy harmóniát érzeni, az élettitok oly gyökerében való megfogását, ami még Shakespearenél is ritka. Ha a Henrik drámák második részében egyéb sem volna csak ez a jelenet - ennek a kedvéért kellene folyton játszani a darabot, melyet színpadunkon most adtak először.
-
Nem értem, miért kifogásolják a napilapok a szerkezetét.
Egész közel mennek hozzá s megnézik, hogy két cselekménye van, melyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Észreveszik, hogy tragikus jelenetek váltakoznak benne bohózatos jelenetekkel, de mind ez csak gyéren viszi előre - mit? - a cselekményt. Az egész darab - kicsit habozva mondják ki, pedig sistereg belőlük a gőgös önérzet, hogy ők meg tudják állapítani, mi a tragédia, mi a lélektan és különösen mi a szabályos dráma, kicsit habozva tehát, de kimondják, hogy ez nem szabályos dráma.
Hát aztán? A Henrik drámák bizonyára nem szabályosak, de jó értelemben, - a legnagyobb remekművek szabálytalansága van meg bennük, - mikor a művész nem köti többé magát a formákhoz, elnagyol egy részt, - de ahol ki akarja fejezni magát, arra úgy odatűz, mint Isten napja - átvilágítja az utolsó szemrebbenésig. Az a művészet, amely - hogy fejezzem ki - úgy hat, hogy lázat kapni tőle, amely kitörülhetetlenül beírja magát az agyba és lélekbe, amelyet a valóságnál ezerszer elevenebbnek érzünk, amely eseménye életünknek, ami előtt dermedten állunk, ami a világra ráz bennünket - az sohasem szabályos - még a kisebb zseniknél sem. Szabálytalan a Hauptmann Michael Kramer-ja és az Ibsen "Wenn wir Toten erwachen"-ja és a Vörösmarty "Vén cigánya"... Van a végsőkig exaltált szellemnek egy határa, melyen túl a kísérteties, szabálytalan, őrült és laza dolgok következnek - s azok a legszebbek.
S mit tesz az, hogy a szerkezet szabálytalan? Van egy szemernyi szabálytalanság vagy hiba az öreg és a fiatal Henrik, vagy a Falstaff portrait-ján?
-
Falstaff itt végez - szétpukkad, mint egy felszúrt hólyag. A vén csavargó eltűnik szemeink elől, hiába ígéri a Táncos, hogy a történetet Sir John Falstaffal együtt fogja tovább folytatni - V. Henrikben már csak halálát beszélik el. Shakespeare könnyen, részvét nélkül bocsátja el ezt az alakját s mi is különösen vagyunk vele, aki nevettet, tréfát csinál, amellett olyan cinikusan okos - azt szeretni szoktuk, - a mulatságos figurák tartós hálás emlékezésre számíthatnak. Falstaffnál ott nevet mindenki a legjobban, mikor végleg megbukik - egy fiatal ember, aki a cimborája volt, nem akar ráismerni többé a vén bolondra, lenézi és börtönbe küldi. Eddig egészen jól szórakoztunk vele, nevettünk ötletein, csodáltuk életművészetét és azt, hogy minden helyzetben felülmaradt, mindenből kivette a hasznát - élete csúnya végénél, bukásával azonban tisztán látjuk ennek az egész életnek értéktelenségét. Hogy mi az élet értelme és értéke, azt még senkinek sem sikerült megállapítani, de hogy van benne bizonyos rend és ha nem is erkölcsi, de aesthetikai szabály - az kétségtelen. A Falstaff figurája, élete rendkívül unesthaetikus, nincs valami közönségesebb, mint ez a tehetséges bohóc. A második részben még többet és hangosabban szerepel, mint az elsőben, de itt tűnik ki minden kétséget kizáróan, hogy milyen tévedés azt gondolni, hogy a Henrik drámák központja Falstaff.
-
A második rész előadásáról Schöpflin Aladár már elmondta a Nyugat-ban véleményét, helyes és okos megállapításaihoz nincs mit hozzátenni. Ez az előadás nem olyan színes és éles, mint az első részé, de ugyanaz a komoly, hozzáértő és tehetséges kéz csinálta. Itt kezdődik valami, van néhány Shakespeare előadásunk, amely biztos alapja lesz a jövő minden jó törekvésének. Ezt az alapvető munkát példátlan odaadással és lelkesedéssel végzi Ivánfi Jenő. Tetszik nekünk és imponál, ha valaki ilyen teljesen, fenntartás nélkül odaadja magát egy művészi munkának, ha - még most is - ezt tartja a világon a legfontosabbnak, evvel jár-kél, erről álmodik, minden képességét ennek a szolgálatába állítja, örül az eredményeinek s nem nyugszik addig, amíg a hibát ki nem javítja. Nálunk az elfutó hangulatok, könnyen vevés és cinikus leszólás ősi földjén olyan szép, ha valaki így végzi a munkáját s eredményeiben olyan messzire kiható, hogy úgy érezzük, mindnyájan köszönettel tartozunk neki.