Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 21. szám

Vas Ferenc: Az állami igényei és a magángazdaság.

Többé-kevésbé megbízható becslések és számítgatások tárgyát képezi máris az a kérdés, vajon mi lesz Magyarországra nézve a háború befejezésének és a békeállapot helyreállításának pénzügyi végeredménye. Úgy vélem, ma már időszerű ezt a kérdést és a vele összefüggő problémákat nyilvánosan megvitatni. Sőt talán az ügy érdekében célszerű is a közvéleményt tájékoztatni és a közhangulatot előkészíteni azokra az intézkedésekre, melyek az adandó helyzetből szükségképpen elő fognak állni.

Ha abból indulunk ki egyfelől, hogy a háború egész tartama három esztendő lesz (ennek a feltevésnek helytálló voltáért persze senki sem vállalhat kezességet) másfelől abból, hogy egy háborús esztendő a Monarchiának átlagban tizenöt milliárdjába kerül, akkor a magyar államnak 17-18 milliárd tényleges háborús kiadással kell számolnia. Ezen összeghez hozzá kell adni a háború által megsemmisített értékek helyreállítása által előálló szükségletet és a háború alatt elhanyagolt kulturális és azon emberbaráti intézmények szükségleteit, melyek a háború következményeinek enyhítésére lesznek hivatva. Figyelembe kell venni továbbá a támogatásra szoruló termelési ágak szükségleteinek (kisgazdák felszerelései, kisiparosok hitelszükségletei stb.) valamint az állami alkalmazottak megélhetésének biztosítását, és végül a vármegyék és városok minden téren megnövekedett és ugyancsak minden téren visszamaradt feladatainak teljesítéséhez szükséges eszközök beszerzését. Mindezek együttvéve oly tetemes összegeket fognak igénybe venni, amilyenek beszerzését a háború előtt bármely magyar pénzügyminiszter utópiának tekintette volna.

Hacsak ezzel szemben egy elérendő hadisarcot fedezetnek nem tekintünk, ami pedig ma még reális számítási alapnak nem lenne nevezhető, bizonnyal nem mondható túlzásnak, ha a magyar államnak a háború folytán keletkezendő szükségleteit 25 milliárdra becsüljük. Mellőzöm ehelyütt ezen összeg beszerzésének technikai kérdését, melynek keretébe a valuta rendbehozatalának Ausztriával együtt megoldandó feladata is tartozik, s csak annak megállapítására szorítkozom, hogy az új terhek kamatoztatása a magyar állam 1913. évi költségvetésében felvett kamatterhet annak ötszörösével, magát a költségvetést pedig - ha abból az állami üzemek bevételeit és kiadásait kivesszük - a háború előttinek kétszeresére fogja felemelni.

Az emelkedésnek ezen méretei oly óriásiak, hogy a legmesszebbmenő takarékosság alig lesz képes azt érezhetően befolyásolni. Az adott helyzetben tehát a takarékosság érvényesülése kevésbé fontos lesz, mint az, hogy kíméletlen tárgyilagossággal a valódi szükségletek - bármily nagyok legyenek is - felismertessenek és a probléma a maga teljességében a nemzet elé állíttassék. Hiszen a háború nálunk, mint másutt is, megszüntette azt a felfogást, hogy az adózó polgár és az adószedő állam között ellenséges állapot áll fenn, melyben az adófizetőnek igyekeznie kell az állam kapzsisága elől lehetőleg menekülni. A háborúnak a köztudatba átment egyik tanulsága az, hogy a "contrat social" jó öreg adóelmélete, melyet pedig a múlt század német teoretikusai számtalanszor agyonütöttek, minden tudományos fogyatékossága mellett a józan észnek megfelel. Eszerint minden polgár vagyonának egy részét az államnak adja oda azért, hogy élete és vagyona biztonságban legyen. A világháborút megelőzött béke hosszú évtizedeiben ez a felfogás feledésbe ment. Most új életre kelt. De tévedés lenne azt hinni, hogy az emberek etikája változott meg és most szívesebben fizetnének adót, mint azelőtt. Ez a változás nem állt be. De beállt annak felismerése, hogy az élet- és vagyonbiztonság fenntartása mégis csak a legfontosabb szükséglete az emberi társadalomnak és ennek kielégítésére minden áldozatot meg kell hozni.

Eddig az állam képviselői a nyilvánosság és a törvényhozás előtt némi félénkséggel és az önmérsékletnek legalább a látszatával igyekeztek az állam igényeit összhangzásba hozni a magángazdaság teljesítőképességével. A jövőben más lesz a szereposztás. Nem a teherbírás kérdése, hanem az állam szükségletei fogják képezni a kategorikus imperativumot. A nemzet képviseletének pedig az lesz a feladata, hogy a magángazdaságot szorítsa mindannak az előteremtésére, amire az államnak szüksége van.

A magángazdaság máris ennek tudatában van. A szeptemberi adótörvényeknek a törvényhozásban, valamint az érdekképviseletekben történt megvitatása nem is az igénybevétel jogosultságát vagy mérvét kifogásolta. Sőt minden oldalon felismerték, hogy az imént létesített adótörvények a nemzet igazi nagy igénybevételének csak bevezetését képezik. Erősebben ezekben a vitákban csakis azon nem is új gondolat jutott kifejezésre, hogy ha a terheket - amint kétségen kívül áll - már viselni kell, azok a nemzet különféle rétegeire, teherbírásukhoz képest és igazságosan osztassanak fel. Persze az érdekképviseletek maguk is elismerik, hogy az ideális igazságot ezen a téren megtalálni nem képesek. Nem is keresik. Az elhangzott viták tanulsága az, hogy egyfelől az állam igénye előtt mindenki meghajol, ellenben ugyancsak mindenki arra igyekszik, hogy a terhek szétosztásában az ő szűkebb érdekköre lehetőleg jól és a tőle idegen érdekkörök lehetőleg rosszul járjanak. Kétségtelen azonban, hogy a közfelfogás azt óhajtja, hogy a csak ezután bekövetkező nagy teherviselési osztozkodásban, az ötletszerűség és ügyeskedés kizárásával tárgyilagos és méltányos tervszerűség érvényesüljön.

Ha a háború előtti zárszámadásokban kimutatott bevételeket vizsgáljuk és ezekkel szemben az állam igényeinek minden eddig elképzelt arányt túlhaladó emelkedését tartjuk szem előtt, nyilvánvaló, hogy az állam összes bevételi forrásainak nagyszabású megerősítésére lesz szükség. Ha pedig nem akarunk szemet hunyni a valóság előtt, fel kell ismernünk, hogy az államháztartás gerincét a jövőben az egyenes adók fogják képezni s ezért szükségképpen egyenes adórendszerünk gyökeres reformálása nem lesz kikerülhető. Az állam nem fogja beérni azzal, hogy csak a magángazdaság feleslegei vonassanak - bár progresszív - adóterhelés alá, hanem kénytelen lesz valamely formában azt az elvet érvényre juttatni, hogy a munkából és tőkéből az állam védelme alatt előálló minden termelés arányosan kell hogy hozzájáruljon az állam kiadásaihoz. Ez a megterhelés pedig csakúgy, mint egyéb, az üzemmel összefüggő kiadások a termelési költségek egyik alkatrészét fogja képezni, tekintet nélkül arra, hogy az üzem tiszta hasznot produkál-e vagy sem.

Akár az egyenes adózási rendszer ezen kiterjesztésével, akár más módon kerestessék azonban az állami igények kielégítése, annyi bizonyos, hogy a termelés minden ágazatának a múlthoz képest aránytalanul nagyobb megterhelést kell majd viselnie. Ebből viszont az következik, hogy az állam jövendőbeli adópolitikájának vezető gondolata a szükségletek fedezése mellett más nem lehet, mint az, hogy az új terhek alatt a hazai termelés össze ne roskadjon. Szükséges ez nemcsak azért, hogy a reá rovandó terheket elviselni képes legyen, hanem azért is, hogy a gazdasági élet egyenletes és rendszeres fejlesztése a jövőben biztosítva legyen.

Ezen fejtegetésekben csakis a jövendőbeli egyenes adók hatásával és ezzel csakis a mezőgazdasági és az ipari termelés szempontjából szándékozom foglalkozni. (Az új terheknek a nem közvetlenül termelő foglalkozási ágakra való ésszerű kiterjesztése megfelelő forgalmi adók útján az adótechnika feladata lesz.)

Az agrárius termelés fennállása és fejlődése az Ausztriával előreláthatólag változatlanul fennmaradó kapcsolat, valamint a külső vámok által biztosítva van. Kedvező helyzetét ennél is erősebben biztosítja a folyton emelkedő belső fogyasztás, mellyel szemben túltermelés belátható időben beállni nem fog. Az általa viselendő nagyobb terhek, amellett hogy a termelés fokozására buzdítólag fognak hatni, különben is rendes viszonyok között a fogyasztóra lévén átháríthatók, az agrárius termelést magát lényegesen nem is fogják érinteni. Az esetben sem, ha a békekötés után a kelet felé kialakuló jó szomszédi viszony érdekében a külső vámvédelem és a közigazgatási behozatali tilalmak revízió tárgyává fognak tétetni. Magától értetődik mindemellett, hogy a mezőgazdasági termelés újabb megterhelése és a külső vámvédelem kapcsolatba lesznek hozva és hogy gondos figyelem lesz fordítandó a mezőgazdasági termelők azon rétegére, mely saját termelésének nagy részben fogyasztója is.

Ennél nehezebb, az egész komplexum legnehezebb feladata előtt fog állni az állam jövendőbeli adópolitikája az ipari termelés szempontjából. A magyar ipar bizonnyal a kirovandó terheknek igen tetemes részét lesz hivatva viselni és ennek a feladatnak készséggel meg is fog felelni, ha viszont termelési feltételeinek biztosításában az állam hathatós védelmére számíthat. Ezen két szempontnak szoros összefüggését szándékozom behatóbban tárgyalni.

Általánosságban mondható, hogy a hazai ipar a háborús konjunktúra alatt megizmosodott és nagyot haladt. Első sorban azokra a tetemes üzleti nyereségekre gondolok itt, melyek új beruházásokra csak részben fordíttattak és egyelőre mint tartalékok őriztetnek. Az ipar szervezetéből és az iparban tevékeny egyének hivatásszerű felfogásából következtetve bátran feltehető, hogy ezek a tőkék nem fognak járadékélvezet céljából megrögzíttetni, mint esetleg más foglalkozási ágakban gyűjtött nyereségek, hanem csak úgy mint az ezidőszerint igénybe egyáltalában nem vett hitel a rendes gazdasági élet helyreállításával újabb aktív érvényesüléshez fognak jutni. Azt pedig talán szabad remélnünk, hogy az ipar fokozódó tevékenységének egyik fontos feltétele biztosíttatni fog azáltal, hogy a háború után keleti szomszédaink ipari szükségletének megfelelő nagy része a magyar ipar által lesz fedezendő. Mi sem természetesebb tehát mint az, hogy az ipar fokozott termelőképessége és jövedelmezősége arányában az állam terheinek viseléséhez hozzájáruljon. Ebből azonban viszont az következik, hogy az államnak feladata is, érdeke is az ipar ezen kedvező helyzetét és erőteljes fejlődésének lehetőségét - úgyszólván - külső és belső ellenség ellen megvédelmezni.

A külső verseny elleni aránylag könnyű védekezés egy bátor és egészséges vámpolitika, mely az új állami terhekkel és a termelési feltételekkel összhangzásba hozandó védelmet tűzi ki céljául. (Megjegyzem, hogy az Ausztriával fennálló gazdasági közösség tárgyában gyakran kifejtett álláspontomat mindenben fenntartom. Mégis gyakorlati okokból ezen kérdés érintését itt mellőzöm és a jelenlegi helyzetnek nagyban és egészben változatlan fennmaradását teszem fel. A külső vámvédelem alatt tehát a közös vámterület határainak védelmét kell értenünk.)

Az ipari fejlődésnek a vámvédelem által ki nem küszöbölhető, sőt ellenkezőleg, megerősödő belső ellensége azonban a béke helyreálltával kétségkívül meginduló iparalapítási lendület lesz. Előre látható, hogy a háború után nemcsak az iparvállalatok által gyűjtött, hanem az ipari tevékenység körén kívül biztonságba hozott nagy nyereségek is, úgy nálunk, mint Ausztriában, részben új ipari vállalkozások terén fognak érvényesülést keresni. Tapasztalatból tudjuk, hogy az ilyen új ipari vállalkozások a fennálló iparral szemben versenyre kelni kénytelenek s gyakran megesik, hogy ily módon az illető iparág összességének sokkal nagyobb kárt okoznak, mint amennyi anyagi jelentőséggel bír végeredményben a saját magukra nézve ezáltal elért előny.

Van egy fontos szempont, a fogyasztó szempontja, melyből a helyzetnek ilyen alakulását szívesen kellene fogadni. De ezzel szemben áll - és éppen ezáltal válik a kérdésnek ezen része oly bonyolulttá - az ipar teherviselési képességének és ezzel kapcsolatban az államnak pénzügyi érdeke, mely az ország egyik legerősebb adóalanyának gyengítését meg nem engedheti. Nem engedheti meg az esetben sem, ha az új ipari vállalkozások jövendőbeli fejlődése ettől függne, de még kevésbé tűrheti az osztrák ipar térfoglalása javára.

Az ipar fejlődését veszélyeztető ezen jelenségek, kedvező konjunktúrák kapcsán a múltban is nem egyszer mutatkoztak, ha nem is oly mértékben, mint azok a háború után várhatók. Velük szemben sok fontos iparág eddig megtalálta védelmét az ipari kartellekben való szervezkedés útján. Az persze közismeretes, hogy ezek a szervezetek nem népszerűek, mert a közvélemény - természetszerűleg a fogyasztó szempontjából - csakis a kartellek hatalmi kényszerét érzi és nem ismeri, tehát nem is méltányolja a kartelleknek az ipari termelés védelmében kifejtett fontos gazdasági feladatát. Pedig nincs benne kétség, hogy például az Ausztriával való közösség az ipart és így az egész magyar közgazdaság szempontjából éppen az osztrák és magyar érdekeltek között fennálló kartellek által vált a gyakorlatban elviselhetővé. Ha ezek a kartellek nem léteznének, csak akkor tűnnének ki a maguk nyers valóságában a közös vámterületnek a magyar ipar fejlődését gátló veszélyei.

A háború után várható helyzet azért aggályos, mert attól kell tartani, hogy két véglet közül vagy az egyik, vagy a másik fog kialakulni. Az egyik az, hogy az ipar autonóm szervezetei nem elég erősek arra, hogy a rendszertelen új vállalkozással szemben a helyüket megállják. Ez esetben az ipari fejlődés dacára az ipartelepek számszerű gyarapodása megakad, a jövedelmezőség csökken és az állam igényei szempontjából a teljesítőképesség gyengül. A másik az, hogy az ipari kartellek, egyesülve az osztrák szervezetekkel, még erősebben tömörülnek s ezáltal a létező ipar érdekeit megvédik ugyan, de a közérdek rovására az új vállalkozás érvényesülésének útját teljesen elzárják.

Mindkét eshetőség arra int, hogy az állam nem folytathatja az ipari kartellekkel szemben eddig tanúsított semleges magatartását, hanem kénytelen lesz a jövőben azok létesítésébe és vezetésébe észszerűen beavatkozni. Röviden reá akarok mutatni, hogy mi legyen ezen beavatkozás célja és módja.

Célja első sorban az állam pénzügyi érdekeinek megvédése. Biztosítása és megerősítése azon forrásoknak, melyekből a jövőben az állam legfontosabb egyenes adóbevételei származni fognak. Másodsorban a beavatkozás célja azon nem kevésbé fontos feladat, hogy az ipari vállalkozás terjeszkedésének és új alapításoknak céltudatos irányításával az ipari termelés az összgazdaság érdekeinek figyelemben tartásával tényleg fejleszttessék. (Nem egyéb ez mint annak a gondolatnak a megvalósítása, mely a törvényhozót az iparfejlesztési törvények alkotásánál vezette. Csakhogy erősebb és hathatósabb eszközöket kell alkalmazni, mint amilyenek az iparfejlesztési akció rendelkezésére álltak.) Ezen két főfeladat mellett az államnak a kartellek útján az ipari termelésben való beavatkozásával mellesleg elérhető lenne az is, hogy újabb egyedáruságok feleslegesekké válnának. Ha az állam szükségletei újabb monopóliumok nélkül fedezhetők, az mindenképpen gazdasági előny. Mert egyfelől az egyedáruságok üzleti vezetésében az állami kezeléstől ezirányban el nem választható fogyatékosság kikerülhető lenne, másfelől nem állna be az a hátrány, hogy sok termékeny szaktudás, vállalkozó kedv és munkaerő az ország gazdasági fejlődésének hátrányára bürokratizáltatik.

Ami pedig a beavatkozás gyakorlati érvényesülését illeti, annak elsősorban két előfeltételét kell megteremteni. Az egyik az, hogy az államnak módjában legyen irányító, de korlátozó befolyást is gyakorolni az ipari vállalatok létesítése és bővítése körül. Nem képviselem azt a felfogást, hogy ellentétben törvényeink és hagyományaink szellemével, valamely intézményes engedélyezési eljárás állandósíttassék. De úgy vélem, hogy meg kell adni annak a lehetőségét, hogy az iparvállalatok teljesen szabad létesítése és mértéken túli terjeszkedése korlátozható legyen egy olyan tárgyilagos fórum által, mely teljes biztosítékot nyújt abban az irányban, hogy ez a korlátozás csakis a hazai közgazdaság és az állami pénzügyek érdekében fog érvényesíttetni. A törvényhozás ez irányban már a Pénzintézeti Központ létesítése alkalmával alkotott precedenst. Eszerint tudvalevőleg, ellentétben a kereskedelmi törvény által biztosított teljes cselekvési szabadsággal, néhány évre kizártatik olyan vállalatok alapítása, melyek a Központ létesítésével életbe léptetett állami akciónak tervszerűségét megzavarhatnák. Azt hiszem ezen elvnek az ipari alapítások terén jó eleve való megállapítása a háború után kialakuló kritikus viszonyok között mindenképpen üdvös és szükséges lesz.

A másik előfeltétel az, hogy addig, amíg a közös vámterület fennáll, az Ausztriával való egyöntetű eljárás biztosíttassék. Ezt bővebben indokolni nem kell.

Ezen két előfeltétel megteremtése mellett a kormány beavatkozása az ipari kartellek létesítésébe és vezetésébe könnyen biztosítható. Bátran megjósolható, hogy a jövendőbeli adópolitika előkészítésében és megvitatásában - csakúgy mint ebben az igénytelen vázlatban - az ipar kérdése fogja a legtöbb teret elfoglalni. Bármily javaslat fog is előtérbe lépni, az ellen a sokféleképpen érdekelt körök többé-kevésbé erős érveléssel és többé-kevésbé hatásos jelszavakkal fognak küzdeni. Végeredményben azonban meggyőződésem szerint, mégis csak az állami beavatkozás fog kialakulni. Csakis ez fogja biztosítani annak a feladatnak a megoldását, hogy az állam pénzügyeinek és az ország közgazdaságának érdekében az ipar kedvező helyzete a háború után beálló válságos átmeneti időszakban fennmaradjon és a magyar iparnak egyetemes, egészséges és rázkódtatásoktól mentes fejlődése, emelkedő teherviselési képessége és jövendőbeli felvirágoztatása biztosíttassék.

Az itt taglalt kérdések tárgyalása hézagos lenne, ha a háború után kialakuló gazdasági viszonyokat nem vennénk szemügyre a fogyasztó szempontjából is, aki elvégre is mindent meg fog fizetni. A fogyasztó helyzetét az a szó jellemzi, amelyet mostanában a magyar nyelv szókincséből talán legtöbbször ejtenek ki: a drágaság. Nem lehet elképzelni, hogy a háború után a drágaság megszűnnék. Hiszen néhány évi intenzív gazdasági tevékenység és a nemzetközi érintkezésnek, főleg pedig a tengerentúli forgalomnak normálissá váló alakulása az árképződésnek a világpiachoz való simulását bizonyára létre fogják hozni. De ez a háború után jó ideig még érezhető nem lesz. Ha a háború után a hadsereg közvetlen szükségleteinek fokozatos leszállítása által a szükségleti cikkekben árcsökkenésre való hajlandóság mutatkoznék is, ezt ellensúlyozni fogják a minden téren beálló rekonstruálás által okozandó kiadások, az állami terheknek érvényesülése, a termelési költségeknek a nyersanyag nehéz beszerzésével kapcsolatos és az általános viszonyokkal összefüggő magas színvonala, a háborúból visszaérkezők emelkedett igényű életmódja és nem utolsó sorban az akkor már véglegesnek tekinthető új vagyonok tulajdonosainak a háború után már korlátlanul megnyilvánuló fényűzési szükségletei. Nemcsak minálunk lesz ez így, hanem mindenütt Európában és bizonyos fokig a tengerentúli kultúrállamokban is. Aziránt sem lehet kétség, hogy a háború alatt a fogyasztás korlátozása tekintetében tett intézkedések még hosszú ideig szükségesek és üdvösek lesznek, de főleg közgazdaságunk szempontjából, mert a fogyasztás megszorítása által megmaradó feleslegek értékesítése kereskedelmi mérlegünket javítani fogja. A drágasággal szemben ezen intézkedéseknek mint eddig, később sem lesz hatása. Nem kell tehát a drágaság elleni meddő küzdelemmel kísérletezni, hanem meg kell teremteni a lehetőséget annak elviselésére. A gyakorlatban ez úgy fog alakulni, hogy a termelésben részes foglalkozási ágak az emelkedett termelési költségeket át fogják hárítani a fogyasztóra. A termelési ágakhoz tartozók alatt ezen szempontból nemcsak a kereskedők és alkalmazottaik, hanem a munkásosztály széles rétegei is értendők, melyek a háború alatt emelkedett munkabérek színvonalát fenntartani képesek lesznek. Ha nem is egyszerre, de fokozatosan a szabad foglalkozási ágakban működők is meg fogják javítani jövedelmi forrásaikat. Saját erejükből nem fognak magukon segíteni az állandó fizetésű köz- és magántisztviselők, akiknek érdekei azonban minden helytelenül alkalmazott takarékosság mellőzésével munkaadóik részéről lesznek kellő támogatásban részesítendők. Ide tartoznak még és méltányos figyelembevételt fognak igényelni a mindkét kategóriába tartozó nyugdíjas alkalmazottak is. Senki sem fog persze segíteni azokon, akik kizárólag kamatjövedelemre vannak utalva. Ezek viszont - különben is hazánkban nem nagy kontingenst képezvén - az újabb közterhek kirovásánál méltányos elbánásra kell hogy számíthassanak.

Az előadottakat összefoglalva véleményem az, hogy máris felismerhetők az államnak a háború után beálló igényei, ezeknek körvonalai. Az állami gondoskodásnak is, de a magángazdaságnak is saját érdekében feladata, hogy az új viszonyok kialakulása senkit készületlenül ne találjon. Elérkezettnek vélem azt az időpontot, amelyben a súlyos időkből fejlődő nagy problémák megoldását kell keresni. Mihamarább szükségessé fog tehát válni, hogy az állam ügyeinek felelős vezetői a magángazdaság hivatott képviselőivel a jövő alakulásait minden vonatkozásukban - az állampénzügyi, a termelési, a társadalmi és a kereskedelempolitikai feladatok szempontjából - megvitassák. Tárgyilagos, jóhiszemű és jóakaratú együttműködéssel kell megteremteni a jövő rendezkedés alapjait.