Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 20. szám · / · Figyelő · / · Szini Gyula: Két bemutató
A második résznek csaknem olyan nagy sikere van, mint az elsőnek, - úgylátszik, csak Shakespearet kell játszani és biztos a siker. A Nemzeti Színháznak roppant szerencse, valóságos reveláció, hogy a közönség ennyire felfedezte Shakespearet, az a majdnem százesztendős erőfeszítés, melyet színpad és irodalom a költő megértése érdekében, az argumentum és a szuggerálás minden eszközének felhasználásával kifejtett, most végre aratássá érik. Ha a színház ezt jól fel tudná használni s tudna belőle olyan levegőt fejleszteni nézőterén, amelyben kedvező fogadtatásra számíthatnának magyar írók mélyebb, bátrabb, nagyobb stílű törekvései is, akkor a mostani Shakespeare-kultuszból származhatna nagyon jó a magyar drámára is, sőt megteremhetne belőle a magyar dráma, amely még mindig csak lesz. De megvan vajon a színházban az a merészség, az a kezdeményező szellem, az írói törekvésnek az a megértése, a dráma s a mai élet közötti kapcsolatnak mai átérzése, amely ehhez kellene? Nem merek igent mondani.
IV. Henrik második része Shakespearenek talán legmerészebb szerkezetű műve, megcáfolása minden dramaturgiai egység-elméletnek. Két cselekvény, két főszereplő körül, egymás mellett, koordináltan s egymással alig érintkezve, úgy halad, mint két egymás melletti folyó, mely a végin egy-ugyanazon a helyen fut be a tengerbe. Ezzel a mivoltával roppant nehézséget okoz a színpadnak, a kettősséget, Falstaff és Henrik herceg történetét úgy kell ábrázolni, hogy váltakozva, egymás mellett folyjanak, de mégse essenek szét, a darab mégis együtt maradjon. Ezt az egyes részek nagyon finom, nagyon pontos súly és dinamika szerinti megosztásával, minden egyes jelenetnek a többivel való leggondosabb összehangolásával lehetne elérni, amihez azonban egy operai zenekar módjára fegyelmezett és szigorúan összejátszó színtársulat kellene. Ez pedig a Nemzeti Színházban nincs s kérdés, hogy mai nagy színházban egyáltalán lehetséges-e. Az adott viszonyok között elég, ha a színház nem veti szét még jobban a darabot és nem akadályozza meg, hogy a néző tudata mélyében egységessé váljék a darab. Mert ez a látott és hallott dolgok kettőssége mögötti egység megvan benne, ha vonalait meghosszabbítjuk, meglepetve vesszük észre, hogy ezek valahol a darab külső kérge mögött egy pontban találkoznak.
Ivánfi Jenő intelligens és gondos rendezői művészetének köszönhetjük, hogy ha már ezt a belső egységbe kapcsolódását a darabnak nem érezteti is az előadás, de nagyjában amennyire lehet, mégis összefogja az egészet. A részletekben pedig minden dicséret megilleti a rendezőt, aki igazán mindent megtett, hogy a színház nem mindenben egyenértékű eszközeivel minél többet és különbet produkálhasson. A kocsmai jelenet, a lázadók tábora s az utolsó felvonás tömegjelenete rendezés dolgában igazán kiválók. Falstaff toborzásában valamivel több diszkréciót, az egész jelenet groteszkségének némi letompítását éreztük volna szükségesnek, már csak azok miatt az önkénytelenül tudatunkba nyomuló képzettársításoknak az enyhítése végett is, amelyek ennek a jelenetnek bizonyos aktualitást adnak éppen a mai napokban.
A színészek tehetségének szárnyat adni persze semmiféle rendezői művészet nem tud. Gál igen lelkiismeretesen, ambiciózusan ereje minden megfeszítésével dolgozta ki Falstaffot, - mégis, mint legtöbb alakításában, érezzük, hogy komédiát játszik. Hiányzik belőle a meggyőző erő, az alaknak inkább a furcsasága, a groteszk volta érzik, grandiozitásából, roppant széles perspektíváiból, monumentális arányaiból alig valami. Az ő Falstaffja mulatságos figura, de nem az emberi karakter egy bizonyos oldalának, az emberiség egy nagy típusának megvalósítója. Én rám Falstaffnál erősebben hatott Hajdú Bardolphja, amelyről azt hiszem, a maga szűk korlátai közt a legkitűnőbb színészi alakítások egyike. S hogy mennyivel igazabb valami a helyes, értelmes, kifejező beszéd, mint a lelkendező szavalás, azt mindig újra meg újra megértjük, ha Somlait vagy Kürti Józsefet együtt látjuk Beregivel.