Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 20. szám
Száztizenegy távirat: az elsőt 1914. július 22-én gróf Berchtold küldi Czerninnek, az utolsót 1916. szeptember 26-án stockholmi követünk gróf Hadik küldi báró Buriánnak. Az első táviratban külügyminiszterünk utasítja bukaresti követünket, közölje szigorúan bizalmasan Károly román királlyal és Bratianuval, hogy másnap, július 23-án, Belgrádban 48 órás határidőhöz kötött jegyzéket fogunk átnyújtani. A Vörös Könyv utolsó aktája Hadik távirata, amelyet az átutazó Czernin tollbamondására küld Buriánnak. Ebben Czernin utólag jelenti, hogy Oroszország 1916. augusztus 24-én - tehát három nappal a koronatanács előtt - ultimátumot nyújtott át Bukarestben. A monarchia ultimátuma Szerbiának és Oroszország ultimátuma Romániának, a két ultimátum közé huszonöt olyan hónap esik, amelynek nem egy hónapja juttatott abba a helyzetbe, hogy megelőzzük Oroszországot. És e két ultimátum közé eső diplomáciai akták mintha szomorúan jelképeznék Romániával szemben követett egész politikánk alaphibáját, hogy huszonöt hónap alatt egyszer sem léptünk fel, ha kell, akár az ultimátumig is elmenő kellő eréllyel Bukarestben. De ne vágjunk elébe a Vörös Könyv aktáiból adódó végső következtetésnek, nézzük előbb magukat az aktákat s legelőbb is keltezésük rendjét.
Mióta Anglia az első színes könyvet kiadta, a diplomáciai ügyiratok hivatalos gyűjteményeit mindig egyoldalúan, az önigazolás érthető tendenciájával csoportosították. A Romániáról kiadott Vörös Könyvben is végesvégig olyan aktákat kapunk, melyek a válogató kéz aggodalmas gondosságát dicsérik, hiányosságukkal azonban a kritikát annál inkább provokálják. Még legfolyamatosabban az első háborús év öt hónapjáról számolnak be a táviratok, amikor még Berchtoldnak referált Czernin. 1914 július 22-étől december 2-ig huszonegy táviratot küld Czernin, négyet Berchtold. Ezzel szemben az 1914. december 2-tól 1915. március 4-ig terjedő időnek, tehát három teljes hónap diplomáciai eseményeinek nyoma sincs a Vörös Könyvben. Mi történik e három hónap alatt a harctereken? Igaz ugyan, hogy a szerbiai Potiorek-offenzíva összeomlik, de az orosz harctéren a lodzi és limanovai győzelmek s a Kárpátokon benyomult oroszok visszaűzése következik, majd pedig Csernovic visszafoglalása. Felhasználta-e diplomáciánk kellőképp ezeket a kedvező harctéri eseményeket Bukarestben, a Vörös Könyv nem ad rá választ. Csak március 4-én szólal meg újra.
1915-ből összesen huszonnégy táviratot kapunk, tizenkilencet Czernin küld, ötöt Burián. 1915-ből az utolsó távirat november 4-én kelt s innen kezdve 1916. március 7-ig megint semmi. A Vörös Könyv második, legtátongóbb hiányossága! A világháborúnak éppen abban az időszakában nem kísérhetjük végig a diplomácia munkáját, mikor ennek a munkának kétségkívül a legtágabb tere jutott. Mi történik ebben a négy hónapban? A nagy champagnei Joffre-offenzíva bukása után vagyunk. Cadorna a negyedik Isonzo-csatát vívja, ez is megbukik. Bagdad alól Kut-el-Amaráig kergetik vissza az angolokat a törökök és, ami Románia szempontjából bizonyára fontosabb ennél, az entente feladja az egész Dardanella-akciót. S ami minden másnál fontosabb, Szerbiát meghódítjuk, Montenegrót békére kényszerítjük, Észak-Albániából elűzzük az olaszokat, a Gyevgyeli-Dojran vonalon a bolgárok megverik Sarrailt s mindezt az oroszok Kelet-Galíciában és Bukovinában hiába próbálják ellensúlyozni újévi csatájukkal. Vajon a központi hatalmak fegyvereinek ezt a legfölényesebb időszakát, amelynél kedvezőbb addig és azóta egyszer sem adódott, felhasználta-e diplomáciánk a román kérdés gyökeres rendezésére? A Vörös Könyv hallgat.
1916. március 7-én jön meg a szava ismét. Innen kezdve augusztus 26-ig, vagyis a román koronatanácsot és hadüzenetet megelőző napig, Czernin harminckilenc táviratát kapjuk és Buriánnak tíz táviratát Czerninhez. Ezeken kívül négy távirat megy Wodiáner követtől és három Felner főkonzultól Buriánnak, továbbá két Burián-távirat - az egyiknek csak kivonatát közli a Vörös Könyv - herceg Hohenlohe berlini nagykövetünkhöz és egy Burián-távirat báró Giskra hágai követünkhöz, 1916. augusztus 11-én. Ebben Burián az iránt tétet lépéseket, átvenné-e a hollandi kormány Romániában rekedt polgártársaink védelmét, ha történetesen szakításra kerülne a sor. A Hohenlohen-hez küldött Burián-táviratok egyikére szintén megtaláljuk a választ a Vörös Könyvben, amelynek utolsóelőtti darabja a román hadüzenet, utolsó darabja pedig Hadik fentemlített távirata Stockholmból.
Szükséges volt, hogy ezeken a száraz számadatokon is keresztülássuk magunkat, mert ezek a számok is beszélnek. A Vörös Könyv száztizenegy aktája így oszlik meg: hetvenkilenc távirat Czernintől, négy Berchtoldtól és tizenöt Buriántól. Külügyminiszterünk kimerítő utasításait vártuk jogos érdeklődéssel, mikor a Vörös Könyvet a kezünkbe vettük és kaptunk összevissza tizenöt olyan táviratot, amelyek egyrésze utólag helyesli Czernin eljárásait, más része pedig abban az egy motívumban merül ki, hogy Ferdinánd királyt, Bratianut ki kell oktatni a becsület fogalmáról, a történelem tanulságairól és Románia életbevágó oroszellenes érdekeiről. Ajánlatokról, amelyeket Romániának tettünk volna, sehol sincs szó - pedig elképzelhető lett volna olyan ajánlat is, amely nem területi kompenzációk útján, hanem nyílt tenyérrel próbálja meg Románia csatlakozását kiforszírozni. Erélyesebb szó pedig csak az utolsó hetekben csendül ki egy Burián-táviratból, az sem mutat egész öklöt s különben is, már egészen rosszkor jön. A Vörös Könyv aktái között csak egyben van szó ajánlatról, helyesebben ajánlattételre való felszólításról - Tiszának az a kijelentése tehát, hogy a hadüzenetet megelőzően semmiféle követelés nem történt, nem eléggé precíz -: Bratianu az utolsó hetekben azt mondja Czerninnek, hogy ha Bukovinát odaadnák, nagyon a segítségére lehetnénk Románia semlegességének fenntartásában. Ezt a zsaroló kísérletet természetesen határozottan visszautasítjuk. Czernin és Burián úgy látja, hogy Románia ugyan elfogadná Bukovinát, később azonban, amikor megvertnek hinne bennünket, mégis megtámadna. Ennek az okfejtésnek a helyessége azonban nem bizonyos, és talán az a magyarázatunk is helytálló, hogy Bratianunak az entente-tal szemben lett volna szüksége arra, hogy Románia segítségének értékét emelje, az entente-tal ebben az időben Bratianu még nincs rendben, Románia csatlakozásának feltételeit még nem tudta elfogadtatni, a felajánlott Bukovinával a másik oldalon is jobban folytathatná a zsarolást. Hogy diplomáciánk a hadüzenetet megelőző utolsó hetekben felvetett bukovinai kérdés fölött kereken napirendre tért, az föltétlenül helyeslendő, de Romániával való viszonyunk legszomorúbb adaléka, hogy mint Olaszország, Románia is csak semlegessége állítólagos fenntartása fejében fogadott volna el területi kompenzációt, mialatt az entente által odaígért területekért fegyveres csatlakozást vállalt.
Igaz ugyan, hogy Czerninnek csaknem mind a hetvenkilenc táviratában vissza-visszatér a refrén, hogy a román kérdést nem lehet a diplomácia fogásaival eldönteni, azok a tények, amelyeket az ágyú teremt, sokkal erősebbek és ők is fognak dönteni. De ez is csak féligazság s mindenesetre a legkényelmesebb módja a felelősség lerázásának. Az a kérdés, hol volt a diplomácia, mikor az ágyúk szavát döntően lehetett volna kihasználni? Burián diplomáciájának Olaszországgal szemben az volt az alaphibája, hogy ajánlatainkat mindig olyankor javította fel, mikor a harctereken rosszabbul ment a sorunk, s Romániával szemben viszont sohasem lépett fel elhatározó súllyal, akármily jól is ment a sorunk. Oroszországnak az a hadifölénye, amely a lucki áttörésből támadt, nem ért föl a központi hatalmak hadifölényével Gorlice és a szerbiai hadjárat után és Radoszlavov is azt mondja, úgy gondolja, hogy Bécsben és Budapesten most már bizonyára sajnálják, hogy azokat a szép időket nem aknázták ki egyszersmind a román kérdés kiküszöbölésére. De Burián erre még mindig ezzel felelhetne, az akkori hadi helyzet sem volt annyira érett, hogy Románia mellének ultimátumot szegezhettünk volna. Csakhogy éppen ott ugrik a kérdés, hogy miért nem irányítottuk további hadműveleteinket akként, hogy Romániára visszahatással legyenek, - ahogy Andrássy mondta képviselőházi beszédében. Szerintünk ez az a pont, ahol, ha Burián nem is egyedül felelős többé, de ő is felelős, amiért a hadvezetőséget nem tudta olyan stratégiára bírni, amely politikailag is a leggyümölcsözőbb kilátásokkal kecsegtetett volna. Itt kétségkívül felelősek a központi hatalmak diplomáciájának összes illetékes tényezői, felelős Bethmann-Hollweg - természetesen csak császárjának - és felelős Radoszlavov is királyának és a szobranjénak, ha politikája arra is irányult, hogy a román kérdést Gorlice után intézzük el, de ezt a politikáját nem volt képes érvényre juttatni. Felelősek mindannyian, amiért nem tudták hadvezetőségeiket arra bírni, hogy Verdun helyett és a trentinoi offenzíva helyett a keleti harctéren keressék tovább a döntést, a reorganizálás munkájával foglalatoskodó Oroszországon üssenek rajta, ahelyett, hogy az osztrák-magyar frontot éppen Oroszországgal szemben engedték meggyöngíteni. Ha a Vörös Könyv aktái meggyőzően is demonstrálják, hogy Ferdinándnak és Bratianunak eltökélt szándéka volt Romániát ellenünk vezetni - Bratianunak, mert szerinte a román közvélemény Erdélyt akarta, Ferdinándnak, noha szerinte a román közvélemény kilencven százaléka nem akart háborút - még mindig nyitott kérdés, hogy okosabb stratégiával nem lehetett volna-e Romániát az entente-tól elszakítani, elszigetelni s a központi hatalmakra való utaltságában velük kötött szerződése betartására, mint jobb és erkölcsösebb üzletre rábírni. Csak Erdélyben kellett volna nagyobb erőket koncentrálnunk s Oroszországra ott mérnünk újabb csapást, ahol ez a román határt is közelről érintette volna.
A magyar miniszterelnök bizonyára azt felelné erre, hogy ez tisztára a hadvezetés dolga lett volna, mert - ahogy a képviselőházban már ki is fejtette - stratégia és politika két különálló terület, nem szabad, hogy a katona beavatkozzék a politikába s az államférfiú a stratégiába, kivéve, ha olyan kérdésekről van szó, amelyeknek katonai következménye lehet, ez esetben a katona beleszólhat a politikába. Scheidemann viszont azt mondta a minap a birodalmi gyűlésben, hogy a katona egyáltalán nem avatkozhat a politikába, csak a politikus a stratégiába. Andrássy középen állt, azt mondja, hogy ha a katona beavatkozhat a politikába, akkor ő ugyanazt a jogot kéri az államférfiú számára is. S így nem lehet mentség Buriánnak az az önleleplezése sem, hogy sokszor ő maga sincs kellőképp informálva a hadvezetés terveiről s céljairól, egyszerűen nem tájékoztatják. Azért felelős államférfiú, hogy ilyen esetekben fóruma előtt döntést provokáljon a konzekvenciák levonásával.
Hogy stratégia és politika nálunk nem végzett vállvetett kezdeményező munkát, az a Vörös Könyvből negatív módon derül ki. Nem találunk benne olyan adatot, amely Romániával szemben a mi részünkről döntő akcióra engedne következtetni. De hogy stratégia és politika nálunk Románia döntése után sem haladt egy úton, arra a Vörös Könyvben már pozitív adatokat is találunk. Buriánnak és Tiszának azt a mentségét, hogy csupán Románia beavatkozásának pontos időpontjában tévedtünk, a Vörös Könyv is megerősíti. Valóban, afelől, hogy Románia előbb-utóbb ellenünk jön, Czernin információi után nem lehetett kétség. Bukaresti követünk józanul látja az első pillanattól a helyzetet. Még Károly életében, mikor a király azt mondja neki, hogy a világ semmilyen hatalma nem bírhatná arra, hogy fegyvert fogjon szövetségesei ellen, Czernin sejteti, hogy még Károly király e határozott magatartásából sem lehet következtetést vonni az ország magatartására, mert a királyt, ha Románia előnyösnek látná az időt, hogy az entente-tal menjen, legfeljebb le fogják mondatni. S mikor Czernin egy ízben a nagybeteg király helyett a trónörökössel beszélget, aki már akkor azt mondja, hogy minden lehetséges, csak az nem, hogy Románia Oroszország ellen forduljon, de a követ közbevetésére hozzáfűzi, hogy ő is alávaló fickónak tartaná magát, ha elárulná szövetségeseit: - Czernin dicséretes emberismerettel a királlyá lett Ferdinándról mégsem beszél soha úgy, hogy ő is lemondana, ha kenyértörésre kerülne a sor, mindig csak úgy, mint akinek nem fog lelkiismeretbeli furdalásokat okozni, ha majd tényleg alávaló fickóvá kell válnia. Czernin tehát valóban helyes információkat küld Buriánnak s mikor 1916-ban Bécsbe utazik s ott személyesen is referál Buriánnak, a folyvást csak lelki és erkölcsi szempontokon csüggő külügyminiszternek tanulságos előadást tart arról, hogy milyen nagy a különbség a régebbi és a mostani román psziché között. Mellesleg, külügyminiszterünk még ezek után is olyan utasítást küld Bukarestbe Czerninnek, hogy jó lenne a királyt még egyszer a durva szószegés erkölcsileg nyomasztó hatására figyelmeztetni. Czernin természetesen megfelel Burián ezen óhajának is, de közben híven figyel és jelent, már június 28-án pontosan bemondja Románia beavatkozásának időpontját augusztus második felére.
Bratianunak is a veséjébe lát Czernin, erre vonatkozólag kétségkívül nagy értékű az a távirata, melyet egy Bratianuval folytatott júliusvégi beszélgetése után küld. Bratianu mesterien alakoskodik, de Czernint nem tudja félrevezetni. Czernin azzal kezdi, hogy benyomása szerint ez a beszélgetés egyike az utolsóknak kettőjük között, Bratianu azt mondja, hogy Romániát egyetlen román politikus sem tudná visszatartani, ha az oroszok Budapest felé masíroznának. Ő maga azonban nem hiszi, hogy az oroszok ebbe a helyzetbe juthatnának. Itt hazudott a miniszterelnök - szövi közben Czernin a Buriánnak küldött jelentésében. Bratianu folytatja. Elismeri hogy az entente-tal szemben másként beszél, mert meg akarja hagyni az entente-nak azt a reményt, hogy Románia az ő oldalán fog harcolni, de csak azért beszél így, mert a forradalmat akarja megakadályozni. Itt hazudott Bratianu másodízben - szövi közbe Czernin. S mikor Bratianu még mindig folytatja s azt mondja, hogy Románia beavatkozását azért tolja ki egyik terminusról a másikra, mert nekünk akar időt szerezni, hogy katonai helyzetünket ismét megjavítsuk, Czernin úgy kommentál, hogy ez a harmadik hazugság egyenesen groteszkül hatott. Pedig talán Bratianunak éppen ez a harmadik hazugsága volt az, ami nem is volt hazugság, a román politika célja tényleg az volt, hogy időt hagyjon nekünk hadi helyzetünk újabb és újabb megjavítására abban a reményben, hogy végül is a sok erőfeszítés megroppantja energiánkat s elvérzünk, amivel aztán a román beavatkozás legalkalmasabb időpontja is elérkezik.
Általában azonban Czernin javára kell írni, hogy Ferdinánd király és Bratianu fogadkozásait éles judíciummal értékeli s hogy közben Románia hadikészülődései sem kerülik el a figyelmét. Csak éppen az utolsó hetekben hagyja cserben ítélőképessége, mikor a velünk való feszültség enyhülését konstatálja s úgy látja, hogy Bratianu és az entente között állott be némi feszültség. Buriánnak és Tiszának azt a védekezését tehát, hogy csak éppen a román beavatkozás pontos időpontjára nézve eshettünk tévedésbe, a Vörös Könyv, mint már említettük, megerősíti.
Csakhogy, mintha nem ez volna a legfontosabb! Mintha a diplomácia feladata nem éppen az ilyen pontos időpontok kikutatása volna! Mintha ahhoz egyáltalán diplomáciára lett volna szükség, hogy felfedezzük, mit forral ellenünk Románia? Andrássy igen helyesen éppen azt bélyegezte irtózatos könnyelműségnek, hogy kiszámítottuk: Románia ekkor és ekkor fog támadni, mert előbb nem lehet készen s aztán a mi ellenintézkedéseinket erre az egy kártyára tettük fel. Tisza azt mondta: a szövetséges diplomatákat a beavatkozás időpontjára nézve tévedésbe ejtették. Közbevetőleg, Bethmann-Hollweg a tévedésbeejtést nem ismerte be ilyen határozottan. A kancellár éppen azt mondta a birodalmi gyűlésben, hogy Románia a német diplomáciát nem tévesztette meg s Bratianu és az entente tárgyalásainak minden fázisáról pontos értesülése volt. Radoszlavov pláne Radevet, a bukaresti bolgár követet, több hírlapi nyilatkozatában pontosan és élesen látó működéséért a leghízelgőbb dicséretben részesítette. Tisza azonban azt mondja, hogy a szövetséges diplomatákat a beavatkozás időpontjára nézve tévedésbe ejtették, mert nem lehetett föltételezni, hogy Románia készületlenül fog hadbaszállani. Emlékezetes még a képviselőházi vita, mely Tiszának e kijelentése kapcsán kerekedett s a vitában Andrássynak az az érvelése, hogy a történelem teljes félreismerésén alapul arra számítani, hogy egy ország csak akkor támad, mikor mobilizálása teljesen be van fejezve. Ezt a hibát csak mi követtük el a háború elején, mikor az egész világ azt várta, hogy Belgrádba nyomuljunk, de hiába várta; ezalatt pedig a németek egymás után rohanták le a belga várakat. Tisza ellenvetése, hogy Németország, igenis, teljesen fel volt készülve, helytálló, de nem tartozik a tárgyra, sőt súlyosbítja azt a megállapítást, hogy a Szerbiának küldött ultimátumig mi nem használtuk fel az időt a teljes felkészülésre, holott készülődő ultimátumunkról hadvezetőségünk legalább is lehetett olyan tájékozott, mint a német hadvezetőség. Az tehát, hogy diplomáciánkat a román készületlenség vezette félre, nem lehet mentség. Arra számítottunk, hogy Románia augusztus végén még nem támadhat, mert nincs kellőképp fölkészülve. Azért diplomácia, hogy azzal is számoljon, hogy számításaiban is csalódhat.
A Vörös Könyvből kitűnik, hogy valóban csak a beavatkozás pontos időpontjáról nem voltunk bizonyosak, ez hiba önmagában is, de külügyminiszterünk részéről az lett volna a még súlyosabb hiba, ha a hadvezetőséget s az evakuálás céljából a magyar miniszterelnököt nem értesíti kellő időben az óvóintézkedések megtétele céljából. Elvégre egy hatszáz kilométeres határt védelmi állapotba helyezni és a mögöttes területeket evakuálni nem olyan feladat, amelyet máról-holnapra lehetne elvégezni. És Czernin már júniusban jelentette, hogy a román támadás augusztus második felére várható. Buriánnak tehát már júniusban tájékoztatnia kellett a hadvezetőséget és Tiszát a várható fejleményekről s hacsak Czernin későbbi, ingadozó jelentései után nem vonta vissza tájékoztatását, a hadvezetőségnek és Tiszának azonnal hozzá kellett volna látni az óvó rendszabályok végrehajtásához. Burián egy hírlapi nyilatkozatban kijelentette, hogy kötelességét mindkét irányban teljesítette. De itt következik az a pont, ahol diplomácia és hadvezetés megint nem haladt nálunk karöltve s most már egyedül csak nálunk, mert Németországot nem fenyegette román invázió s Bulgária viszont mindent megtett a fenyegető invázió ellen. A közös hadviselésen belül a szövetségesek külön érdekei nem mosódhatnak el teljesen s arra ügyelni, hogy a román támadás, amely elsősorban Erdélyt fenyegette, ne érjen váratlanul, Burián feladata volt. De Burián azt mondja, hogy ő kellő időben figyelmeztette a hadvezetőséget is, a magyar kormányt is. S ha így van, de a hadvezetőség és Tisza azt veti ellen, hogy júniustól augusztusig a Bruszilov-offenzíva miatt nem lehetett egy hatszáz kilométeres új front védelmét is ellátni, sőt Gorlicét is csak úgy lehetett megcsinálni, hogy Erdélyt ebben az időben is sorsára hagytuk, akkor, noha a történtek után a rövidebb front szükségessége nem is igazolódott, mert hiszen ma a győzelmes szövetséges csapatok ott állnak végig a hatszáz kilométeres erdélyi határon, tehát igenis vannak katonáink egy ilyen hosszú új front számára is és pedig nem a föld alól kikapart katonák és nem is az orosz, francia, angol vagy olasz harctérről elvont katonák, ahol az oroszok, franciák, angolok és olaszok épp úgy vagy még hevesebben támadnak, mint a román beavatkozás előtt, - mondjuk, ha az eredeti haditerv a rövidebb front is lett volna, még ebben az esetben is hogyan van az, hogy a rövidebb front védelmére sem volt kellő erőnk a kellő időben és hogy a magyar kormány is elkésett az evakuálással? Ehhez a hadüzenet pontos idejének ismerete nem is volt szükséges, hiszen ezt a munkát úgy sem lehetett máról-holnapra elvégezni, sem a csapatok odaszállítását, sem a polgári személyek és vagyon elszállítását. De Burián azt mondja, hogy ő nem maradt adós a tájékoztatással. Ha mégis úgy történt minden, ahogyan történt, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy tájékoztatását ad akta tették, hogy a stratégia ismét nem tartotta szükségesnek, hogy a diplomáciával és politikával karöltve végezze munkáját, amiből ismét csak egy következtetés vonható le és pedig az, hogy a negligáló hadvezetőséggel szemben a diplomácia s a politika ügyeit intéző felelős tényezők számára ilyenkor csak a döntés provokálása s a konzekvenciák levonása marad hátra.
A Vörös Könyv tehát negatíve is, pozitíve is csak azt dokumentálja, hogy nálunk az államférfiak és katonák közt nem volt meg a végső győzelmet megalapozó és biztosító együttműködés. De a Vörös Könyv egy-egy igen érdekes adatot szolgáltat arra is, hogy a szövetséges országok diplomáciái közt sem lehettek a román kérdés szemléletére nézve a felfogások egyöntetűek. Sajnos, az aktív együttműködésre vonatkozó adatokat hiába keressük a Vörös Könyvben - pedig ezt is nagyon vártuk - másrészt a német és bolgár külügyi hivatal még nem is adta ki Romániához való viszonyának diplomáciai ügyiratait. És Románia sem adta még ki színes könyvét. Semmi esetre sincs tehát még módunkban a román kérdés olyan mélyreható bírálata, mint az olasz kérdésé, amely Vörös Könyvünk és a Zöld Könyv egybevetése után már világosan áll előttünk. A román kérdésben még nem tudjuk kimerítő vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon a mi diplomáciánk s a német és bolgár diplomácia egyforma tehetséggel és informáltsággal szolgálták-e a közös célt s megvolt-e közöttük a szükséges együttműködés. A Vörös Könyvben, mint bevezetőben említettük, mindössze két olyan táviratot találunk, amelyekben berlini nagykövetünk útján a német kormányhoz fordul külügyminiszterünk. Egy ízben, 1916. július 18.-án, a német kormány tájékoztatása céljából közli Burián, hogy az ő információi szerint milyen feltételekhez kötötte Bratianu az entente-tal szemben a román beavatkozást s hogyan készülődnek az oroszok az Al-Dunánál a Románián való átvonulásra. Alig hihető, hogy a német kormánynak és hadvezetőségnek Busschetól és a német katonai attasétól ez irányban ne lettek volna hasonló információi, pláne azok után, hogy Bethmann-Hollweg, saját kijelentése szerint, az entente és Bratianu között folyó tárgyalások minden fázisáról pontosan volt tájékoztatva s arra, hogy pontosabban is volt tájékoztatva, akaratlanul példát is hozott fel, még az első háborús év folyamán, valószínűleg Lemberg eleste után, Bratianu, uralkodója háta mögött, semlegességi szerződést köt Oroszországgal. Erről Czerninnek nincs információja, a Vörös Könyvben legalább nincs nyoma annak, hogy volna. A másik táviratot 1916. augusztus 7-én küldi Burián berlini nagykövetünknek. Ebben azt közli, hogy az oroszok esetleg nagyobb erőkkel törnek be Romániába és hogy ezzel szemben román részről fegyveres ellenállás csak akkor lenne várható, ha Románia tudná, hogy az orosz területsértést a mi részünkről hasonló lépés követné. Óhajtaná, hogy Czerninnel együtt Bussche is ilyen értelmű kijelentést tegyen. A német kormány természetesen teljesíti Burián óhaját. Czernin pedig azt táviratozza, hogy mikor a kijelentést megtette, a koronatanács előtti napon Ferdinándot figyelmeztette, hogy Románia további háborús készülődését nem fogjuk tűrni, a király azt felelte, hogy ezt magától értetődőnek tartja.
A német diplomáciával való együttműködésünknek ez az egyetlen nyoma a Vörös Könyvben. Nem következik belőle, hogy az együttműködés csak éppen az utolsó pillanatban volt meg s hogy az együttműködés nem lett volna harmonikusabb, mint az olasz kérdésben, mindenesetre azonban jellemző, hogy Burián még nem látta időszerűnek, hogy a román kérdésben való együttműködésről a nyilvánosság elé dokumentumokat vigyen.
De az események passzív szemléletére nézve is van egy olyan adatunk, amely nem egészen a harmonikus felfogást dicséri. Szeptember 23-án stockholmi követünk útján az átutazó Czernin azt jelenti Buriánnak, hogy augusztus 24-én Oroszország ultimátumot küldött Romániának. Czernin augusztus 26-ról még Bukarestből küld táviratot, de azt, hogy augusztus 24-én Oroszország ultimátumot nyújtott át Bukarestben, úgy látszik, augusztus 26-án még nem tudja. Közvetlen a hadüzenet előtti napokban, amikor pedig éppen a legfontosabb lett volna, mintha elhagyta volna bukaresti követünket éleslátása mellett frissessége is. De nem ez a jellemző ebben a stockholmi táviratban, hanem az, amit az orosz ultimátum részleteinek közlése után Czernin még megjegyez. Azt táviratozza, hogy Bratianu még kevéssel a koronatanács után becsületszavát adta neki, hogy semleges marad s az utolsó pillanatban a királyt tolta előtérbe, hogy elhárítsa magáról a felelősséget, ha a dolgok balul ütnének ki. "Kétségtelennek látszik, - folytatja Czernin -, hogy Bratianu szívesen várakozott volna még egy ideig. Az az eset következett be, amelyet előre láttam, az entente hirtelen erőszakolta ki Románia közbelépését." Így Czernin s Czerninnek ezt a merőben szubjektív megállapítását külügyminiszterünk is teljesen a magáévá tette ismert hírlapi nyilatkozatában.
Bethmann-Hollweg pedig ezt mondta a birodalmi gyűlésben: "Nem foglalkozom most azzal a kérdéssel, nem volt-e ez az ultimátum egy Bratianuval megbeszélt komédia avégből, hogy az ingadozó királyt magukkal ragadják."
Vajon Czernin és Burián közös érzésének vagy Bethmann-Hollweg puszta sejtésnél bizonyára erősebb alapon nyugvó kijelentésének higgyünk? Kétségkívül nem változtat a tényeken, hogy Bratianu tovább akart-e várni a beavatkozással s csak az orosz ultimátum döntötte el előbb Románia sorsát, avagy együtt főzte-e ki ezt az ultimátum-komédiát Bratianu az oroszokkal. De azért a kérdés semmiképp sem alárendelt jelentőségű, mert olyan két különböző felfogás pattant ki itt, amiből bízvást lehet következtetni arra is, hogy Bussche, Czernin és Radev egyebekben sem láthatták és értékelhették a dolgokat mindenkor egyformán.
Végeztünk. És éppen a Vörös Könyv utolsó aktájával végeztük, amit ugyanazzal kezdtünk.